Home / RÉZANGYAL / Szász Kata: A szélesvásznú nő

Szász Kata: A szélesvásznú nő

Azért van, hogy nem empata. Többnyire szégyelli magát érte. Nyilvánosan nem is vallana színt. Feltéve, ha nincs a közelben spanyolcsizma. Például a szélesvásznú nő lábán. (Azon persze, amennyiben különírva! Nyelvnáci.)

Mondjuk, természetesen egy percig sem hiszi, hogy a nőé tényleg spanyol volna. mert tapasztalatai szerint a spanyol cipők szépek ugyan, de – Zara ide vagy oda – baromi kényelmetlenek is egyben. Egyszerűen nem jó a felépítésük. És a felépítésen nagyon sok múlik, tudjuk. Vegyünk csak egy épületet például! Vagy egy személyiséget.

(Spanyol cipő. Kislánykorában, úgy rémlik, egyszer az a szóbeszéd járta, mikor hirtelen szokatlanul divatos, pompázatos színekben tobzódó és – na, ez adott főleg gyanúra okot! – feltűnően olcsó importcipőáradat lepte el a kirakatokat, hogy azok ravatalra való, egyszer használatos lábbelik, és ezért a bizniszért egész Hispánia sírva röhög rajtunk.

A potrohos tőkés és a Carmen. Mindkettő szivarral a kezében. (Tíííramtiramtamtam tiramtam… Fog között vörös rózsa. La Habanera. Amennyiben nem ismerhetni fel. Sosem tudott énekelni. Énekórán egyenesen tiltották. Pedig a filmet nem is láthatták akkoriban. Várni kell vagy négy évtizedet.)

A bikák akkoriban még nem értek rá ilyesmire. A sírva röhögésre. A magyarságon. A szocializmuson. Melyik a nagyobb sértés, mely nemzetcsontig hatol? Még ezt is el kellene dönteniük. Korszak függő. De igen messze tőlük s méla szarvaiktól azokban az években az az idő, hogy a matadoron kívül másra is mernének gondolni! Gyerekravatalcipőben járt akkoriban az állatvédelem.

Gyönyörű, rózsaszín velúr cipőcskék voltak. Jeges zuhanyként érte a felismerés, hogy egy lábbeli barnán és feketén kívül más színű is lehet! Ezt a traumát azóta szorgosan igyekszik gyógyítani. Kutyaharapást szőrivel.

Magas botsarkú, fűzős. Úgynevezett kosztümcipő. Rögtön vettek két párral. Kettővel! Egyet neki, egyet a mostohájának. (Ragadvány jelző: gonosz. Pedig nem.) Az elsőnek az orra volt fekete velúrbőrrel bevonva, a másodiknak a sarka. Az egyiken három vékony, ferde, fekete csík a dísz, a másikon egy vastag, de az egyenes, középen. Keserves a választás! Még szerencse, hogy nem is kell! Ugyanaz a lábuk mérete! Jöhet a jobb lábra a fekete orrú, a balra az, amelyiknek a sarka sötét! Egyszerre. Jé, a mostohájáé ugyanaz, csak pont fordítva!

Egy kérdés maradt mindössze. Ki borul ki jobban a látványtól? Az utca népe? Az egyetemi társak? A 29-es csoport? Komoly bölcsész mind. A bankban a kollégák, sőt, az ügyfelek? Odajár Ortutay Gyula is. Hm. A Tutus. Kicsapja a bejárati ajtót, a falon koppan a kilincs, s a küszöbről ordít sztentori hangon, hogy ő – ő. Ha valaki nem figyelt volna. Ilyen stresszben kinézne le egy lábra?

Vagy legjobban az apja akad ki, aki azt mondta, hogy két felnőtt nő –„mert vedd tudomásul, már te is az vagy!” – nem viselkedhet ilyen éretlenül, és egyáltalán, de egyáltalán nem lehet így munkába/iskolába járni? „Ez nem vicc, és te is mit adod alá a lovat? Legalább neked lehetne annyi eszed! Mégiscsak!” Jaj, pedig más hülyeségeken olyan jókat lehet vele együtt röhögni! Mikor addig csipog rezzenéstelen szájjal a villamoson, míg mindenki a kiscsibét nem keresi.

Biztos azóta tartott a színes ruhadaraboktól, azok káros következményeitől, mióta nevezett mostohával rátukmáltak egyszer a november hetedikei munkahelyi ünnepély előtt egy roppant divatos, ám a megszokottnál harsányabb színű inget. Amiben egyszerűen gyönyörű volt. Fénylett a szépsége benne. Yves Montand a sarokban sírdogált. Bánatában. Vittorio Gassman a vállát átölelve férfiasan vigasztalta. Csak ezért, hogy nála is el ne törjön a mécses.

De a kerületi pártbizottság ropogósra vasalt embere rosszallását fejezte ki az ünnephez méltatlan megjelenés miatt, s utóbb már az az érv sem segített, hogy „De hát ez a forradalom színe! Nem? Vörös vagy mi!”. Mert azért az némi csúsztatás volt. Az igazat megvallva. A magenta ugyanis, ha ismerték volna is azt a színt s főleg a hozzátartozó elnevezést a rendszerváltás előtt, meglehetősen kevéssé hozható a Nagy Októberi Szocialista Forradalommal szoros összefüggésbe. Buja burzsoá egy beütése van.

A szélesvásznú nőre visszatérve, őt aligha a lábbeli trendértéke, sokkal inkább kényelmi szempontok motiválhatják.

Nem evvel sodorja őt önismereti válságba reggelente a nyolcas buszon.

Néhány megállóval később száll fel. Kicsit sem könnyen. Két karjával húzza magát a buszra. A térdkalács nem bírja. A súlyt. Megáll a lépcső tetején – és vérszomjas arckifejezéssel körbenéz.

Az ember örök dilemmája az agy és a kiterjedés szinkronizálása. A tükörben is észlelhető látványélmény és a belső kép összhangja az idő múlásával megborul. Ez a való életben állandó döntési helyzeteket teremt. Elférek-e még ott, avagy már bizony nem? Fel bírom emelni? Hoppácska, hát ezt már aligha! Rám jön még egyáltalán? Két típus létezik. A gyanútlan, a kedves. Aki ugyan téved, de ő tényleg azt hiszi. Ő bízik és remél. És van a másik. Aki már tudja, de meg nem bocsátja. A világnak. Dühödten csakazértis. Hulljanak a hadiárvák és a bébifókák!

Ő az utóbbi.

Az utazóközönség gyomra egy ritmusban szorul össze. Szinte hallani a hangját. Mindenki lehajtja a fejét, kerüli a szemkontaktust. „Csak nehogy ideüljön, csak nehogy ideüljön!”- mantrázza kétségbeesetten ő is.

Na, ez az, ami miatt önismerete összeomlott. Hogy ezt gondolja. De hát ő nem ítélkezik emberek külseje felett! Ő nem olyan. Nem egy egészségfétisiszta! Nem fittségmániás! Nem dől be a szépségterrornak! De tényleg.

Neki vannak kövér barátai is!

Hőbörgések megkezdése előtt – ez egy ironikus utalás. Hadd ne kelljen idézni azt is, miszerint őt igazán nem zavarja, ha valakik dagadtak, csak csinálják otthon, a saját lakásukban! Túl lenne dumálva, ront a cizellált humoron.

Dühödt tekintettel először azt az ülést keresi, amely a mostani buszok, egyben az egész emberi nem egyik legnagyobb találmánya. Rögtön a kerék után. Illetve nem utána, hanem éppen rajta. Felette. Minden vérnősző öreghölgy diadalmas trónusa. Menetiránynak háttal a másfél személyes hely. Ahol legfeljebb nagyon szerelmes és nagyon girnyó tizenéves párocskák szoktak csak ketten ülni. De ők úgyis inkább félig egymás ölében falják egymást. Még kezdők, sokat cuppognak. Túl sokat. Gondolta már, hogy elbeszélget velük erről egyszer, de aztán eszébe jutott a korszerű pedagógia, a felfedezve tanulás, a kooperatív meg a többiek, és hagyja inkább az egészet a fenébe. Némán vágyakozik a fülhallgatója után, amit, naná, hogy megint otthon hagyott a reggeli nagy kapkodásban.

Azt az ülést keresi. Ott elfér. Majdnem. Ott nem találkozik rosszalló oldalpillantásokkal. Mert megállás nélkül mocorog. Fujtat. Morog. Legyez. Ablakot nyit. Melege van. Februárban. Besüvít a jeges szél. A szemben ülő szemöldökére ráül a dér. Ide-oda rámol. Táskából előszed, visszarak. Egészet elölről. Szatyorral zörög. Önérzetesen zavarog, büszkén kellemetlen. Szeme izgatottan jár körbe-körbe. Egy óriási rigó. Nézi a hatást. Ugrásra kész. Bármikor támad. Várja, hogy reflektálhasson. Csalódott, ha nincs miért. Rosszul indul a nap.

Hosszú csapzott haj, sötét szálak őszbe keveredve. Lógjon csak úgy a nyakba! Fésű nem sokat látja. Tripla toka, zsíros, ápolatlan bőr, komor bajusz a keskenyre szorított ajkak fölött. Cseppet sem Fridás. És, na, nézd csak! Csodaszép szem! Ez meglepetés. Összenőtt, dús szemöldök. Kozmetikus, csipesz közelében se járt sose, de olyan a vonala, mint egy grúz hercegnőének. Sminkmesterek rajzolják ceruzával szálanként órák hosszú során modellek arcára, de ilyet soha, akkor se. Cirmos, koromfekete pillák és gyönyörű égkék írisz. Dac a tekintetben. Atyaég!

Ugyanaz a ruha szinte télen-nyáron. Csúnya mintás sárga függöny. Balatonalmádi, 70-es évek, vállalati üdülő, társalgóablak. Teraszra nyíló. Ismerkedő est. A- és B-menü, délben másnapra választás, még mondja valaki, hogy nem voltak akkor szabad választások! Piskótakocka csokiöntettel. Agyoncsapott szúnyogok nyoma. Nagyon nájlon. Befülledős. Büdös.

Általában kényes, a szagokra különösen. De az emberi mocsokra, bűzre nézve ésszel vezérelten toleráns. Tanult viselkedés. Nem engedi át magát könnyen az irtózásnak. Bár zsigerileg hajlana rá. Affekta volt kislányként is. Tíz perc sárdagasztás után már tapicskolt ki a homokozóból előre tartott praclikkal, fúj, piszkos, menjenek lemosni.

Akkor is mérlegelt. Gondosan kereste az arányokat a dagonyázás okozta kéj és a makulátlanság diadalérzete között. Tudta, honnan jött a piszok és miért. S főleg, meddig tűrhető.

Ha valaki mocskos vagy büdös, oka van annak biztosan. Erre szokott gondolni. Hormonok, mirigyek, mirigyek, hormonok. Az élet keretes szerkezete. Lélektan, szorongás. A tiszta pamut drága. Nincs mosakodni hol. Nem volt megfelelő minta. Nem a textilen, a családi környezetben. Nyomorult egy élete van. Nem tehet róla. Tehet róla, de…

Sorolni tudja az okokat. Kell is minden olyan esetben, amikor húgy-és szarszagú, alkoholtól bűzlő lények mellől összeszorított szájjal sem húzódik odébb a buszon. Emberi méltóságukat vigyázza.

Meg azért is, mert szereti magában, hogy ilyen. Olykor elég sok energiába kerül akár csak körömpiszoknyi önszeretgetésre jó kis alkalmat találni.

Ugyanabban a szélesvásznú ruhában. Izzadtságszagúan. Mindig. És ő retteg, hogy mellé ül. Haragszik rá. Mert agresszív, mert hatalmas, mert bűzlik. S mert haragszik rá. Főleg ezért. Dühödten próbálja felidézni magában az öreg hajléktalant, aki múltkor öklendezésre késztette, de ő mégsem bosszantotta. Most akkor miért? Tán, mert nem látja a felmentő okokat? Mert elemzésképtelen? Mert nem tudja, mit kéne megbocsátania? Vagy mire kellene társadalmilag célzottan nagyon haragudnia? Az osztályharc mocorog benne kielégületlenül?

A szélesvásznú ruha. Mindennap. Mintha nem az anyagiak miatt. Apró jelek árulkodóak. A táska múltja. Maga a szandál is. Egészséges. Szupertalpbetétes cseppetsemolcsó. Késő ősszel jobb a helyzet. Akkor zoknival. Reszelni kéne végre egyszer azt a sarkat. Jaj, mindent látó éles szem!

Nézi a dühödt arcot.

Mázli. Most jó messze van. Trónjára akadt, nem mellé ült. Egyszerre elégedetten és ugrásra készen forgolódik, matat, szöszmötöl, mérgesen méreget. Ő közben főleg csodaszép szemeit figyeli. Az vibrál, támadást vizslat. Még őrá is odavillan: „Mit bámulsz, ba’meg?”- kiabál a tekintete.

És ha egykor szép volt? Úgynevezett naturschön? Hosszú hollóhajjal feleselő különleges kék szem. Miért ne lehetett volna akár nyurga termete? Felsejlő vonzalom a hippikultúra iránt. Tarisznyák, saruk, hosszú szoknyák, lógó fülbevalók. A természetesség kultusza. Csak semmi szőrtelenítés. Sovány, görnyedt hátú (mit csináljunk? az volt a divat!), borzas, trapézgatyás fiúk. A barkó az állkapocs feléig nyúlik. Néha nagyszakáll. Oldalukon szimatszatyor, vállukon NATO-kabát. Rockzene. Buli. Kinn a konyhában, a kredencre támaszkodva. Creedence. Jó hangosan. A szomszéd kihívja a rendőröket. Hamégegyszerakkorbajlesz. Cseresznyepálinka. Fekete címkés. Savanyú bor szaga. Keserű rá a cigarettafüst. Kennétek néhány zsírosdeszkát? Átvitatkozott éjszakák. Sok okoskodás. Nagy tervek. Megváltjuk a világot. Nagy csapat. Olvastad a Grundrisse-t? Belülről kell bomlasztani! Barom vagy. Szerintem a jugoszláv önigazgatásos modell … A Lipp-óragyárban még mindig…Nincs egy cigid?

Akinek az oldalához egy életre odaragadt, az először alkoholista lett, aztán még görnyedtebb hátú lett, aztán a cinkotai kultúrházban népművelő lett, aztán kettőnek az apja lett. A kicsi oxigénhiányosra sikeredett, sosem lesz ép. Épp a cipőjét tudta csak lerúgni, hogy a szülőágyra felfeküdjön, pár perc alatt már meg is volt. Későn került a kórházba, sehol nem érte el, valamelyik kocsmában kódorgott megint, hiába telefonálta körbe a haverokat, egy sem tudta, hol van, és egy taxis sem akarta felvenni, nehogy már neki a kocsijában szüljön meg. Aztán ettől még ivósabb lett, aztán rendszerváltott és munkanélküli lett, aztán egyszerűen nem élő lett.

Elfogyott a vitatkoznivaló, elfogyott a csapat, elfogyott a társ, elfogyott a szépség.

A test nem fogyott el.

A sárga függöny vezeklőcsuha. Cilicium a ruha alatt. Közvetlenül a csupasz derékon. Mert az idő kereke bedarál. Mert a világot sem felforgatni (sej!), sem megállítani, sem belőle kiszállni nem lehet. Nem sikerült. Ez sem. Hadd lám, uram, mire megyünk ketten! Van valakinek valami kifogása? Ilyen vagyok – és kész! Jogom van a térhez. Jogom van létezni. Van, akinek nem tetszik? Ökölbe szorul a kéz.

Szinte a Felszabtérre ér a busz, mire megnyugszik.

Hát, ez a nyitja! Megfejtette végre. Nem kellett magában csalódnia. Csak ez nyugtalanította. Hogy nem lát mögé. Mindent ért. Most már.

Szinte szeretettel pillant hátra a lépcsőről a sárga hegyomlásra, aki önfeledt dühvel fészkelődik tovább a magas kakasülőn. Megelégedve száll le.

Szívében béke, arcán mosoly. Fürtjei közt babrál a fény.

Pedig csak kurvára előítéletes volt.

Megint.

Szerző: Szász Kata
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Nagypál Anikó: Erdei Krónika

És most megszakítjuk adásunkat. A következőekben helyszíni riportot láthatnak az alsótöttyösi rekettyés-bozót külsőn történt példátlan …