Home / RÉZANGYAL / Szász Kata: A Tabán

Szász Kata: A Tabán

A leghosszabb szövegű emléktábla, amit életében látott. A budapesti közlekedésnek hála van idő végigolvasni reggelente, alig két megállóval a Felszabtér előtt. Elmeséli a tűzvész egész történetét. Mikor esett meg, hogyan és miért. Csak remélni tudja, szegény kádármester (hoppá, először nagybetűvel írta, úgy látszik, ez zsigeri!) szóval ő is odaveszett, máskülönben miképpen élhetett volna a nyomorult azzal a tudattal, hogy ennek a borzalomnak az ő műhelye volt az oka. Sok a halott, még több a földönfutó. Nem lehet, hogy ez a kádár is egy ízig-vérig migráns volt? Gyanúsan cseng a neve. Ez se Vereckén át jött a hazába.

Mint ahogy az a másik mester sem a pesti házfalon. A bulinegyed kellős közepén. Mert Pestnek is megvan a maga szószátyár emléktáblája. A kártyakészítőről. Aki aztán tuti nem mélymagyar. Sőt. De ő verte át a labancokat a magyar kártyával. Mert érzelmei voltak mélyen magyarok. Hogy is van ez? Bubi helyett Tell Vilmos. Aki lehet, nem is volt, de a művelt fő tudja, eredményes Habsburg elleni szabadságharcoló. A nyomtatási engedélyt kiadó állami hivatalnok persze nem volt képben. De már közvetlenül a szabadságharc után is ismert volt az ősi magyar alapszabály, hogy a cenzor (és a foci feltalálása óta, a taccsbíró is) alapból hülye. De hogy is nézne ki Kossuth, mint makk felső? Az ördög Bibliáján. És Petőfi lenne a tökalsó? Mert oly izgága tökfilkó? Hát naná, hogy jobb így. Röhögünk a markunkba. Gessler. Persze. Tudjug gi.

Kár, hogy eredeti állapotában nem látta. A Tabánt. Látványélményileg megvan, hála olthatatlan érdeklődésének pihe könnyű akvarellek iránt. Komoly olajfesték, babrás rézkarc e témában alig, legfeljebb gyors kézzel odavetett kroki. Úgy tűnik, nemcsak a Nagy Alkotó, nincs is a közelben semmi grandiózus hegyorom, hanem a kisebbek is sajnálták tőle a ráfordított időt. A múlandóság lehelete rezeg felette. Szépirodalmi élményei is futó kalandok, titkos légyottok, kedélyes kiskocsmák ha mar porladó színhelyévé tették. Rohan az időhöhőhöhőöő… Cseppet nazalizálva.

Milyen szerencse, hogy annyira rettegett a nagy és okos és fiú és nagyarcú csoporttársakkal rivalizálni irodalom szemináriumokon, (s akkor még mindig volt ott egy professzor is vagy minimum docens!) Sosem mert előttük költőgéniuszok verseinek elemzésébe fogni, apró pondró ő ahhoz, hogy is jönne hozzá. Így aztán maradtak számára dolgozattémának prózaíró kis- és nagymesterek. Novellákkal még csak-csak birokra kelt. Képzeletben járhatott e célból macskaköveken. Ügyelni kell, hogy a tűsarok ne szoruljon kettő közé.

Örökölte az iránta való nosztalgiát. Atyai vérvonalon. A vérvonal ide hordta ki szánkózni. Vele összehasonlíthatatlanul izgalmasabb volt. Anya csak huzigálta maga után, apa azt nem szerette, unta, ha mégis, akkor úgy szaladt, hogy észre sem vette, már utcákkal korábban elvesztette a szánkóról. Csak ott ült a hóban. A felnőttek önfeledten távol, a horizont peremén. Kénytelen bömbölni.

Azóta is tart a nagy öröm közepén orvul támadó félelmetes magánytól.

Apa inkább lesiklani szeretett a hegyoldalból. Az izgalmas és szörnyen veszélyes. Érdemes belegondolni: hát, hiszen a Tabán lejtője! De apa tudta, hogyan kell, az ember az ölébe ült – és kész. Lehetett kacagni.

A Tabánon keresztül járt sok-sok éve néha a nagymamája is, persze, hogy az atyai, mondta, hogy az a vérvonal, mikor a budai úrhölgyek körében kapós kalaposnő kifutólánya volt tizenhat évesen. Szaladni kellett a selyempapírba burkolt kalapdobozokkal, toporzékolva várta már egy dáma valahol, de itt mindig megállt kis időre. Jól esett, szorította a cipő az ahhoz nem szokott parasztlánylábát. Mondta a főnöknő, hogy nem szabad, de jó volt bámészkodni a teniszpálya mellett a kerítés rácsába kapaszkodva. Különösen a barna kislányt szerette nézegetni a fehér ruhácskájában. A térdig érő, gyönyörű copfost. Teáscsészényi csillogó szemekkel. Angyalnak tűnt, ahogy repkedtek feje körül azok a hajfonatok. Ügyesen ugrált a labdáért a vörös salakon. Olyasmi korú, mint ő, picit, ha fiatalabb. Apró lábacskái fehér harisnyában, kecses cipőben. Vágyakozva nézte, ujjait beakasztotta a drótháló lyukaiba, arcát egészen a rácshoz nyomta. Aztán újra futhatott. Hogy baj ne legyen.

A kislányt sosem feledte, akkor sem, mikor átkerült Pestre kiscselédnek a doktor úrékhoz. Kimenőjén néha visszajött a Tabánba, hátha… Később már nem ért rá. Az egyik vasárnap délutáni kimenőjén ismerte meg a vékony fiút. Nem ilyenről álmodozott. Nevetőst szeretett volna, ez meg olyan komoly, olyan fura, olyan magának való. De neki szépeket mond. A térde is belepuhul, ha hallja. És akkor hirtelen jött az a gyerek. jaj, agyoncsapja érte a nevelőapja! Hogy szégyent hoz rá. A férfiről meg kiderült – nős. Azt mondta, válik, hogy már rég nem élnek együtt, de az idő, sok idő, a hasa meg csak nő. És úgy lesz-e? A doktoréknál nem maradhat, nekik így már nem kell, haza nem mehet. Mit szólna a falu? És ha ez a Sándor nem tartja a szavát? Különben is evangélikus, ő meg református.

A fiúcskát szégyenszemre lányfejjel szülte meg a Borisék Berettyó melletti kis házában. Mezőtúrra ment férjhez a nővére, ők fogadták be. Szűken voltak a pici vályogházban. Aztán egyszer csak betoppant az ember. Csöndesen mondta: Gyere velem Pestre, elveszlek.

Évtizedek teltek el, a fia sokadszor nősült, legújabb menyével, kinek felhőtlen kacagását sosem szerette, jaj, de vidám, de vidám, mi értelme ennek a sok viháncolásnak, régi családi képeket nézegettek. Szép gyászruhás fiatalasszony egyenes derékkal, lábánál két pici gyerek. Az kicsi lánynak hatalmas barna szemek égnek az arcában. Elégedetten vigyorgó kövérkés vőlegény oldalán bánatos tekintetű mennyasszony, derékig érő sötét fürtjeiről indul s lábainál tekereg a csipkefátyol. Hosszú copfú, rövid szoknyás kislány hunyorog vidám, fehérruhás fiatalok között egy teniszpályán, a háttérben a Várpalota. „Ez ki? Ez ki?” – kérdezi szokatlanul izgatottan. „A mamám fiatalkorában!” – válaszol, és megint gurgulázva nevet. Minek ez? Rendes asszony nem ilyen, nem kacarászik folyton!

A Tabán általános örömforrás. Lehet benne családi sétálni, a közeli gimnáziumból az igazgatóhelyettes leghatározottabb rosszallása ellenére vagányul szabadtéri órát tartani. (Mondjuk, szakmailag mit sem ér, nem figyelnek az átokfajzatok. Viszont milyen jó fejnek lehet vele lenni.) Lehet benne szemek elől elvonulva kényelmesen tilosban csókolózni. Ezt össze lehet kötni a Loksival (lánykori nevén LGT), csak akkor nincs szemek elől elvonulás, sőt ellenkezőleg, szemtelenül sok az ember, amerre látni. Okozhatja a fejtörést a Főparkőrnek, szereti-e, ha ennyien, bármi ürüggyel, bármely parkban összegyűlnek? Mert azon a tavaszi napon vannak minden évben támogatott tömegei egy másik park szélén, és vannak ezek itt, a tűrtek. A tiltottak értelemszerűen nem tömörülnek. Tömegbe semmiképp. Arra nem jut külön liget. Vagy az hiányzik, vagy maga a tömeg. Vagy a tömörülés.

Úgy kell érkezni, hogy a megállótól lehessen hallani: „Indul a gőzhajó!” Kész ipari forradalom. Előbb Fulton, aztán a Stephenson. Török Ádám még szép. Aztán már nem. Ja, és a baloldalra kell állni! Ott szól jól a basszus, hogy gyomorban érezni. Ezt csak a nyeretlen kétéves nem tudja. Hogy így kell. Moziban, színházban is baloldalon kell ülni. A rendezőin. Ott nincs basszus. Ott az önkifejezés végett. Elvi kérdés. Máig tartón.

És akkor néhány órán át az ember szinte hippi. Vasfüggönyön innen. Mezítláb van és földön ül, langyos sört iszik, szoknyája virágos és földig ér, füle mögé tűzve margaréta. Vagy petit (ejtsd. pöti) fekete, hozzá a tűsarkú. Dramaturgiailag. Ha adunk magunkra. Fűben macerás. Lehet vinni utána a suszterhoz. Kicsorbul a sarka. De megéri. Kitűnik.

Nyakban ülő pucér babaseggeken ringatja el magát. Megfogadja, hogy majd ő is. Mert ez milyen dögös. Egész kiskortól. Aztán persze nem. Az anyatigris legyőzi Woodstockot. Sok a baci meg a decibel. Kiállításra bezzeg viszi. Decibel van ott is. Csak a kis aranyos a forrás, s nem szenvedő alany. A műveltség hagyományos kánonja diadalmaskodik a szubkultúra felett. Jellemzően nem esztétikai, pusztán demográfiai, sőt, mi több, egészségi megfontolásból. A magas művészetek élvezőinek száma amott elenyészően kisebb, az általuk köpdösött kórokozó ezzel egyenesen arányos.

Neki persze egy felejthetően rövid időre a Karácsony éneke tetszik jobban. (Dickens.) Olyan cuki, hát nem? De ahogy maga is érik, mint a jó bor, a brummogó mackó meg a folyton rágózó zenebohóc szerencsésen kiszorítja. A legesdeténylegalegeslegutolsóutáni koncerten a sportcsarnokban már nem is bír odafigyelni a kölyökhangra, lett légyen az bármily édes, na, de oda már felnőtt két gyereke kísérte. Rég nem pucér a seggük. Bár néha kilóg a gatyából. A mai viszonyok közt megesik.

A Tabán – szertartás. A Tabán – archimédeszi pont. Bizonyíték. Hogy van ok, van cél, remény. Hogy nem múlik el. Semmi. A koreográfia kötött. Cseppet sem frísztájl. Részben az egész. Egyetlen elem változása az egészet rombolja szét. Nem szabad hibázni. A résztvevők számát illetően. A gőzhajót illetően. Se előbb, se később. Pont. Akkor. Pont annyian, pont ők. Csere tilos. Illetve, többen lehet, csak kevesebben nem. Nem szabad aznap víkendre utazni. Nem szabad bánatban otthon maradni. Nem szabad hegyen, bokor alatt halni, hetek múlva megtalálódni. Nem szabad bőröndöt ragadva új életnek alapjait rakni, „Itt hagyok mindent!”- „Vigyél el bármit!”-nak menüettjét járni. Nem szabad harmadik gyerek helyett harmadik könyvet írni. Nem szabad felsőközéposztályból még magasabbra jutni, terítéskor késtartót a tányér mellé tenni (pici bak, előnyösen ezüstből a már használatba került kést támasztandó, maradjon patyolat a damaszt, ne má’ a tányér szélére, te bunkó, te)!

Főleg nem szabad búcsúkoncertet a Nyugatiban adni. Nem ott a helye. Ötletnek jópofa. Szinte. Ahogy a mozdony tényleg, sihuhuhúúú, elsuhog.

Csak csípi a szemet a korom.

(Illusztráció innen: http://tabanfototar.blogspot.hu/2011/07/tabani-lampak-anno-under-construction.html)

Szerző: Szász Kata
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Ferber Katalin: Tesók

Ekkor még csak ketten… A kislány három éves, a kisfiú öt. Önfeledten nevetnek, látszik, hogy …