Home / RÉZANGYAL / Szász Kata: A vörös nő

Szász Kata: A vörös nő

Vörös nő

A kezdetektől figyeli. Mindig loholva, az utolsó pillanatban éri csak el a buszt. Láthatóan nem törekszik okvetlenül leülni. Mindenkit maga elé engedve utolsónak száll fel, s ha marad az orra előtt ülőhely, lehuppan, különben nem. Főleg az egyes ülésekre. A duplán belülre, az ablak mellé sosem. Mi van? Klausztrofóbiásak vagyunk?

Ésszerűtlenül mindig csak a busz elejében marad, akkor is, ha a vége szinte műkorcsolyapálya. Aha, katatón is! Uramatyám! Ez egy kész pszichiátriai eset! Ragaszkodik a megszokásaihoz. Igaz, már abban a korban van, állapítja meg cinikusan. Ennek is több óra megfeszített munka kell már reggelente, hogy közönségképes legyen.

Vagy az a praktikus fajta, aki kiszámolja, hogy melyik ajtótól van a legközelebb, amerre mennie kell majd, ha leszáll? Néhányan egészen profik ebben a műfajban. Még mobilalkalmazásokra sem szorulnak rá, mint amatőr kiskorúak. Fogadjunk, hogy a metrón is megvan a megfelelő szerelvény kedvenc ajtaja, amelyet, ha nem ér el, el van rontva az egész napja!

Azon kevesek közé tartozik, akik nem nyomikálnak. És szemérmesen nem is telefonál. A buszon. Majdnem soha.

Szégyenlős. Ide a bökőt, hogy sosem volt még kollégával viszonya! Legfeljebb gimnáziumig csúszhatott be egy-egy meghittebben kezelt padszomszéd, de az egyetem folyosóin már egészen biztosan nem sétált kézen fogva.

Látszik, hogy nem szereti nagy nyilvánosság előtt élni a magánéletét. Például az ingerült szájrándulásából, ahogy a nyolcas busz mobiljukba önfeledten cserregő szarkáit hallgatja. Spártai önfegyelemmel nem lapítja őket össze egy péklapáttal. Ha volna kis összecsukható úti alkalmatosság abból (ld. gyalogsági ásó), meglehet, lapulna egy a válltáskájában. Minden eshetőségre.

Nem mondhatni, hogy sokan volnának a járaton a nem telefonozók. Tulajdonképpen csak a Tyrannosaurus Rex, az Apatosaurus, régebbi nevén Brontosaurus, egy Anchiceratops, a késő kréta korból – és ő egyedül. Más nincs is. Olvasni sem szokott, pedig ezt tulajdonképpen akár ki is nézni belőle, valamint éles megfigyelő láthatja, könyv kandikál ki többször a szatyrából. Ám feltehetőleg sugárban hányna, amennyiben megkísérelné. Onnan lehet bizton sejteni, hogy látványosan kerüli a háttal lévő üléseket. Még hazafelé is. Tudja, ugyanis mindig egyszerre tartanak haza.

Bosszantó szokása, hogy merőn néz. Gondolkodik, néz, gondolkodik, megint néz. Olykor ingerülten el is fordul tőle az általa figyelt célszemély.

Vajon honnan van az a képességünk, hogy megérezzük a ránk szegeződő hosszas pillantást a tarkónkon is? Ja, persze, az evolúció során… Mikor zsákmányok voltunk. S nincs ez most is így? Hiszen emberállat vagyunk mind.

Miért jut eszébe ez a tudományos igazság legtöbbször pünktlich a közlekedés aktusa közben vajon? Nagy oka lehet annak! A rímes nevű a megmondhatója. Mindenki emlékszik, hogy a Fővárosi Tanács elnöke régen, a rendszerváltás előtti fatengelyes világban bizonyos Sarlós István volt? Sarlós István – Tarlós István, csengenek megnyugtatóan egybe a nevek.

Sic transit …

Vörös a nő. Rásegítve ugyan. Ennek a kontinensek ezen a szegletén kifejezetten ritka ilyenből a természetes. Ezért aztán mindig kiemelt figyelmet is érdemel. Ha gyerekkorában hordja a fején az ilyen hajat valaki, akkor körülbelül kocsiban ülő koráig mézes mosolyra fakasztja a közönséget. De cuki! Aztán hamar vége szakad a pünkösdi királyságnak. (Gyengébbek kedvéért: pünkösdi ünnepkörhöz kötődő népi alakoskodás a középkor óta, melynek során májusban tréfás vetélkedéssel megválasztják a legények legelejét, aki királysága idejére vezetőjük és bírájuk lesz egészen a következő pünkösdig. Slusszpassz.)

Óvoda nagycsoporttól kezdve minden megváltozik, egy másik tréfás népi játékba csap át, minek neve: vesszőfutás.

Ha szeplőkkel is súlyosbított, akkor még drámaibb a helyzet. A gyermeki kreativitás kiemelkedő, amennyiben a csúfolódás változatos megnyilvánulásaira koncentrál.
Vannak egyrészt az ún. hagyományőrzők, akik kész, már ezer éve jól bevált sémákat alkalmaznak, és egyszerűen csak „pulykatojás, pulykatojás, pulykatojás!”- t kiabálnak. Olcsó, de bombabiztos. Garantált a siker.

Másrészt az igényesebbek vagy hallottak már a metaforáról vagy egyszerűen művészi hajlamuk érzékletes ábrázolásban tör spontán elő. Ők tömören csak „gyufafejűeket” emlegetnek. Itt már élénk asszociációra van szükség, és ehhez kell csipet háttérismeret, némi technika-történeti tudás a mai öngyújtó vezérelte világban.

S végül igazán méltatlan volna megfeledkezni kevésbé intellektuális társaikról csupán azért, mert ők nincsenek „von Haus aus” kész észérveknek a birtokában, nem tudnak csak úgy könyveket leemelni a szivarszobában a polcról, nem nőttek bele a kultúrába, kívül rekednek a szociális kapcsolatok bennfentes szövevényén, hiszen számbeli fölényük elsöprő, nem lehet tőlük eltekinteni, nos, ők inkább (mélyen bensőből indíttatva persze) mindössze csak lökdösődnek. Lehetőleg hátulról, váratlanul, jó nagyot. Kooperáció esetén gáncsot vető láb együttes alkalmazásával.

Ez eltart kb. hetedikig, csak addig kell kibírni, mindennap bőgve hazamenni, otthon már érte nem is szólni, titokban fekete vízfestékkel hajat bemázolni, mert tizenhárom-tizennégy év környékén egyszeriben élesen ketté válik a rőt hajúak társadalma, minő meglepetés: fiúkra és lányokra.
A lányok, apuci erőteljes rásegítésével „Mindig mondtam neked, gyöngyöm!”, felfedezik, hogy a hajuk egyszerűen csodaszép, legfőbb ékük, ritka kincs, az irigység tárgya, a világ hímnemű fele számára a sóvárgás állandósítója. Gyötrő kellemetlenségek azért akadnak még. Lépteik mögött sűrű a susogás: „Vörös hajú nőnek fehér a mája!” Vörös hajú nő mind ledér!” „Még, hogy igazi, ugyan már!” „Régen az ilyet megégették boszorkánynak!” Lobogó fürtök alatt is megoldható az „egyik fülemen be, a másikon ki”. Viszont napi gond a megfelelő színű toalett kiválasztása, a divat néha ebben nem segít, sőt. A királykék, szerencsére tuti tipp. Vagy a zöld. Piroshoz kicsit merésznek kell lenni.

Nem ily szerencsések a fiúk. Szeplős arc, vörös üstök sokáig inkább cuki, semmint férfias. És ki akarna a lányok dédelgetett ölebe lenni hódító herceg helyett? Nagy türelem kell kivárni a felismerést, hogy bizony kerülővel is lehet a célba sompolyogni. És ez csak a nőügy.

Kamaszkorban a fiúknál már támad a felnőttektől ellesett kirekesztésnek összes embertelen változata. A külső meghatározás, a (jobb időkben csak képletesen) ráragasztott címke hamarabb kényszerít az identitás keresésére. „De, hát én nem is!” vagy „Ja, igen. És akkor mi van?” A végeredmény csoportokba lök, máshonnan eltaszít. A szakáll, a ránc már jól áll. Kölyökkép később kifejezetten előnyös. A bőr nagyobb kiszáradásra való hajlama a férfiembert nem bélyegzi meg annyira az idő múlásával, mint a nőket. A Robert Redford milyen sármos még most is, nemde? Fiúk hátránya idővel pusztán annyi, hogy a szempillájukat nem tudják festékkel kifejezőbbé tenni íriszük kékjének kiemelése céljából.

Megfigyelte már valaki, hogy a természettől vörös emberek gyakran hasonlítanak egymásra? Még arcvonásaikban is? Származzanak a világ két különböző pontjáról akár?

Évekig együtt tanított Nicole Kidman-nal egy budai gimnáziumban. Egy korábbi tanítványa kiköpött hollywoodi színésznő feleségével lett sikeres, külföld által is elismert riporter. Múltkor rajtakapta az ifjú asszonykát inkognitóban egyedül ebédelni a közkedvelt budai halas étterem teraszán. Felismeretlen celebhez méltón hosszú perceken át vizsgálgatta belefeledkezve önmagát telefonja tükrében mielőtt ebédjét és selfijét nagy gonddal meg nem örökítette volna az örökkévalóságnak. Megértéssel szemlélte, valóban ritka a kellem és az értelem ily harmonikus találkozása. Még a Homeland-ban is (gyengébbek kedvéért, sikeres sorozat számtalan évaddal a terrorizmus elleni harcról) egyik gimnáziumi évfolyamtársának hasonmása játszott. Gyanús is volt neki egyből, hogy kettős ügynök. Naná, hogy az! Aztán rossz vége lett. És csak semmi fanyalgás a sorozatok miatt. A világ progresszív filmművészete ma számos esetben a sorozatokba vonult vissza erőt gyűjteni, hogy az ifjú nézőket gondolkodásra, társadalmi érdeklődésre és esztétikai érzékenységre legyen képes rávenni. Persze a világ ifjai már rég tévét sem néznek, de talán letöltenek.

A vörösök mérhetetlen hányattatásait nézve, (még jó tényleg, hogy nem vagyunk a középkorban, na, akkor égett csak igazán lábuk alatt a talaj!) az ember nem is érti, miért akar valaki mesterségesen vörös lenni? Csomó pénz, sok idő, vegyszerek. Ha van benne fakátrány is, akkor kifejezetten allergén. Most tanulta.

Mondjuk, a legrettenetesebb részt, a gyerekkori borzalmakat megspórolja magának az ilyen, de mégis. Nagy a kockázat. Vonzza őket a fehér máj? Ami tudvalévőleg a vörös nők sajátja.(Egyszer majd ezen is jól elgondolkodik. Miért éppen fehér? És miért éppen a máj? Mi köze neki szegénynek a szexushoz? Az alkohol mind a kettőnek hosszabb távon rosszat tesz, de volna egyéb összefüggés. És akinek fehér a mája, az rosszmájú is? Okvetlenül? Mire megfejti, nem lesz élő ember a Földön, aki érti egyáltalán ezt a szólást, ahogy a többit se. Addig jár a kútra.)

Különben a nők elég bátrak. Még egyszer sem látta, hogy férfi festette volna vörösre a haját. Szőkére, barnára már igen, sőt leginkább feketére. Érthetetlen módon leginkább a fekete hajú pasik nem tudnak megbékélni hajszínük elvesztésével. S akkor festeni kell a bajuszukat, szemöldöküket is, mint teszi azt Hercule Poirot, a belga. Vagy Korda György, a magyar. Vagy tette azt a Torgyán, a sőt.

A leíró állat- és növénytan a festett vörös nőknek rendszertanilag több típusát ismeri. Vannak a bordóba hajlók meg a rezesek. A hűvös dámák és a temperamentumosan szelesek. Mindig bosszantotta, hogy az emberek zöme mérhetetlenül hadilábon áll a színekkel. Nem látják, mely árnyalatok jegesek, melyek a melegek? Hogy melyek tűrik egymást, de melyik kiabál, ha a másik mellé kerül? Neki fizikai fájdalmat okoz, ha erre nem figyelnek, ha az egyensúly felborul. Mikor ezen háborog, többnyire rémülten néznek rá – cseppet sem értik. Hiszti, mondják, pedig neki fájdalmasan sajog.

Annak a haja ott inkább rézbe hajlik. Sokat eláruló törekvés! Meleg szín. Amúgy meg tök mindegy. Feketével bármelyik jól mutat. Azt hord. Kellően színpadias.

Mosolygós arcot rajzol minden reggel. Rúzzsal. Vörös. Szinte kitart a Felszab térig is.

Együtt szállnak le.

Mindig.

Lényegét tekintve egyek.

Szerző: Szász Kata
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Nő az esőben

Van pár dolog ezzel a döntővel kapcsolatban, amit az ember nem nagyon akart elhinni – …