Home / RÉZANGYAL / Szász Kata: Drapp kabát

Szász Kata: Drapp kabát

Sűrűn alkalmazott jellegtelen színek, rövid haj, meteorológiailag indokolatlanul korán megjelenő kötött sapka. Mi más? Az is drapp. Nem ekrü, nem bézs. Drapp. Már, ha tetszik érteni a különbséget. Leginkább az Izabella-színre hajaz. Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd nagyon szerethették egymást. Vagy legalábbis a két ország egyesítését. Mert nagyon egyesültek. Elválni sem bírtak egymástól. De néha muszáj volt. Ki kellett űzni mórokat, zsidókat az országból. Az nagyon macerás, sőt veszélyes. Az ember néha felfogad tojásokkal foglalkozó hajósokat a szolgálatába, hogy fedezzenek fel neki új kontinenseket, mert már a régiekről nem nagyon lehet aranyat sokkal többet elrabolni, de a tudományosság és a pionír szellem ápolása mellett időt is kell szakítani hagyományosabb tevékenységekre. Nehéz kivárni, hogy az Újvilágban nyíljon lehetőség egy kis népirtásra, pedig arra mindig van szükség, muszáj abból gazdálkodni, ami kéznél van. Igaz, hogy ezekkel a mórokkal és zsidókkal egész jól el lehetett lenni a cordovai egyetemen például, de ha nincs más lehetőség, akkor őket kell minimum kikergetni.

Haj, sírt Izabella, hogy az ő édes szerelme el ne hagyja már annyi időre, s ha már mégis, akkor nehogy baja essék az ő lelke virágának, drága rozmaringszálának, gyönyörű Ferdinándjának. Nándi – szokta volt neki mondani. Amikor úgy voltak. Meg is fogadta legott, hogy míg férje a keserves vérengzésben szenvedni fog, addig ő is sanyargatja magát, addig nem veti le a gyolcs inget alabástrom testéről, addig nem cseréli az alsóruháját, addig nem mossa ki fehérneműjét nagy bánatában, amíg mézes férjeura, parancsolója vissza nem tér az Úr akaratából épen és egészségesen a hitetlenek elleni csatából. Hát, amilyen rohadékok ezek a mórok, ezek a zsidók, csak nem hagyták magukat egykönnyen kiűzni, könnyen kaszabolni! Ezekkel mindig baj van. Hónapok teltek, ha nem évek is, mire Ferdinánd szerencsésen előkerült. A hűséges királyi hitves pedig tartotta a szavát, így lett az ő testi ruhájának színe az idők múlásával patyolatból, hm… Izabella- színű. Drapp. Szagokról most nem beszélünk, momentán nem érdekes.

Két megállóval előbb száll fel, ezt onnan tudja, hogy tavasszal egy vasárnapi séta alkalmával látták a férjével egy kertben kapirgálni. Mondta is neki, hogy az a nő ott az ő elvtársa. Már hetek óta minden reggel elkötelezett társak voltak ugyanis abban az elvben, hogy szurokban kéne hempergetni, tollban forgatni, majd nyárson sütögetni azt az áldott jó embert mind, aki a BKK reggeli közlekedéséért, mindenekelőtt a nyolcas járatért felel.

Neki régi jó viszonya van a budapesti közlekedési vállalatokkal, bármelyikkel az idő tengerében. Gimnazista korában (az bizony még BKV!) némely zűrzavaros családi események miatt rendszeresen Pesterzsébetről verekedte át magát minden második reggel egy budai gimnáziumba. Alig kellett háromnál több órát erre a kedvtelésre fordítania naponta. Egyszer kiszámolta, hány nap, hány hét értelmetlenül eltöltött idő telt veséjébe nyomott könyökök között, izzadt hónaljak alatt, vállat vállnak préselve.

A Soroksári útnak már akkoriban orvoshoz kellett volna fordulnia teljes kivizsgálás végett, mert annak csak lehet valami oka, hogy a sebei sehogy sem tudnak begyógyulni. Csak nem úttest-hemofília húzódik a háttérben? Egyszer feltúrják valami csatorna miatt, rögtön tőle időben és térben nem messze, halaszthatatlanul kátyútalanítani kell, majd alig simítják el a felületet, két méterre odébb csőtörés támad, gáz szivárog vagy csak az útjelzéseket frissítik fel kissé. Netán beleszeretett az út abba a cuki útlezárást jelző táblába? Esetleg rájött arra, hogy a nagy szürkeség közepette jól áll neki a csíkos terelőszalag, színt visz az életébe? Mint hetyke sál az átmeneti kabáton? Neki sokáig nem volt átmeneti kabátja, kivéve azt, amin sokat röhögtek otthon, hogy átmenet a kabát és a rongy között. Bezzeg Catherine Deneuve –nek milyen szépek voltak mindig a francia filmekben. Pasztell rózsaszínben. Belle de jour.

Fél kezén össze tudja számolni az alkalmakat, amikor akadálytalanul lehetett rajta haladni. A 23-as busz pedig, ha jön, akkor, mint egy vemhes elefánt, hasas a benne összepréselődött embermasszától. Ha jön. Mert nem szokott. Néha hajnalonként egyszerűbb volt a 48-as busszal átugorni Csepelre, ott felnyomakodni a HÉV-re, bevergődni a Boráros térig, ahonnan már a kettes villamosra kellett csak várni, aztán metróra szállni a Moszkváig egészen, majd újra villamosra ülni, míg a körszállóhoz nem ér az ember – és kész. Csak a hatezer lépcső maradt hátra. Vagy a hosszabb nyargalás a Trombitáson felfele, de a lejtőszög ott kisebb, megéri.

Ha nem lettek volna beépített emberei (maga sem értette, hogy sikerült kialakítani ezt a fontos kapcsolati hálót, tán korrelált a szoknyahosszával valahogy?), és ezek az ügyeletes szolgálattól a kapuban nem lopták volna a suli pecsétjével ellátott későkártyáját számára számtalanul vissza, akkor már rég kiszervezte volna magát a középiskolából. Nagy volt ott a szigor. Három elkobzott későkártya egy igazolatlan óra, három igazolatlan óra egy intő, aztán rovó, aztán igazgatói, aztán villamosszék, nyilvános akasztás. Mindezt fehér bubi-gallérra egy centiméterenként hímzett, fél centi átmérőjű kék pöttyöket viselve. A szoknya a kötélről ernyedten lógó lábakon szigorúan térdig ér, és természetesen másfél centisek a berakások rajta. Hogy a női nem egyetlen képviselőjének se álljon jól. Akkoriban nem írtak fel még gimnazistának fogamzásgátlót, kénytelen volt az iskola ilyen pótlékokhoz nyúlni, látványélményből kifolyólag megakadályozni a vágy felhorgadását. Az abortusz ugyancsak körülményes lett volna. S annak vannak káros egészségi következményei is. Nagyon helyes. Iskola az, nem kupleráj.

Mindenről a BKV tehetett.

Külön kiképzőtáborokban idomítottak vámpírokat arra, hogy buszsofőrként milyen változatos eszközökkel tudják meggyötörni az utazóközönséget. Kétféle arckifejezés volt csak engedélyezett a jelölteknek, ezt fejlett technikákkal, utasnak álcázott személyekkel rajtaütésszerűen ellenőrizték is: a közömbös faarc, történjék bármi. Rimánkodjanak akár karjukon kiveszőfélben lévő bébifókákkal és Brigitte Bardot-val hadirokkantak az első ajtónál, kérjenek esetleg nílusi krokodilusok csattogó állkapcsa elől menekülő galambősz anyókák bebocsátást – nekik rezzenéstelen pókerarccal kell nem észrevenniük őket. Vagy – s ez a fárasztóbb, mert izomlázat okozhat a sok gyakorlás – gúnyos vigyorral kell az utassá válás lázában égő teremtményeknek pont az orrára csapni az ajtót. Precizitást igényel, tempóérzék kell hozzá, ez utóbbit bárki nem vállalhatja be, kizárólag, aki született tálentum.

És tudja ugyan, hogy nem a BKV vezérigazgatójának belső utasításában szereplő elvárás volt a sok fújtató, matató gusztustalan fráter, aki bizonyos életkora után kötelességszerűen szinte minden járaton a nyakába lihegett, a szoknyája alatt maszatolt, de pavlovi reflexszel fejében vagy inkább gyomrának a mélyén mégis-mégis összenőtt benne a két dolog. Vajon mostanában védi-e valaki a kislányok bugyiját a hatos villamoson?

És, hogy a történelem körforgása teljes valójában táruljon fel előtte, egy zaklatott, nyilván kétségbeejtően nyirkos reggelen – milyen lenne más, hiszen iskolába menet mindig utálatos, hideg idő és kellemetlenül sötét van, ezt mindenki tudja!- szóval, egy ilyen reggelen, mikor csak nem jött félórája sem már a Vágóhíd felől a kettes villamos, akkor egy szegény elmeháborodott, kit halálra gyötört a várakozás s a híd alá becsapó jeges szél, szenvedéseit a világ arcába ordította:

Hülye Beszkárt! Hülye Beszkárt! – kiabálta végeláthatatlanul.

Csak az idősebbek, valamint a kiművelt emberfők (mint ő és a mostohamamája) tudták, hogy a furcsa szó a fővárosi közlekedési vállalat háború előtti jogelődjét fedi, de mindenki érezte, valaki most az ő nevükben beszél. Helyettük bátor, tömören ragadja meg szenvedéseiknek a lényegét, feltárja okát, és nem fél kimondani sem azt. Védi őt félkegyelműsége. Mind tudták, cinkosan, némán összenéztek, hogy ez itt most rendszerkritika, valódi ellenállás, rebellió, s aggódva figyelték, hogy hirtelen támadt hősükkel mi lesz, elviszi a jard, tán börtönbe kerül? Ő meg csak rikoltozott önfeledten tovább, megtetszett neki a saját hangja, abbahagyni nem bírta, csak a megállóba érkező villamos zaja zavarta erősen. Mikor megy már odább? És igen, börtönben volt, elméjének szűkös cellájában vergődött, egy lépés oda, egy lépés vissza, oda, vissza, oda, vissza.

Egy idő után a kettesen már nem hallatszott a hangja.

Na, ő volt a bizonyíték arra, hogy ez itt maga a folytonosság, már a Beszkárttal is baj lehetett régen, atavisztikus volt a düh, mely bomlott elméjéből áradt.

Ezért nem csodálkozik semmin sem a BKK-val kapcsolatban.

S ezzel a nővel nagyon jól lehet erről beszélgetni. Először a véletlen sodorta egymás mellé őket, egy nagy közös atrocitás óta köszönőviszonyban vannak. Csak buszügyben váltanak szót, amúgy mosoly, biccentés, kedves pillantás, semmi több. A Felszab tértől még a metrón is együtt utaznak, ugyanaddig. Tuti egészségügyis. A szelíd mosoly miatt gondolja.

Ezért nem értette, hogy néha nem köszön vissza, mogorva. Még akkor sem hajlandó rosszalló tekintetét viszonozni, ha a sofőr percekig álldogál a tömött busszal tétlenül az összes megállóban, s sehogyan sem akar indulni. Pedig az reggel igen bosszantó tud lenni. Vagy negyedóra veszteség. Kifejezetten morcos pofát vág. Utálatos. És leszáll a Mészáros utcánál. Ott nincs is kórház!

Hetekig nem értette: Felszab tér – cuki, Mészáros – undok. Mindig. Rendszer van benne.

Ezt most hogy? Földrajzilag meghatározott? Meteopatáról már hallott. Geopolitikáról is. De ez? Geopata? Van olyan?

Aztán rájött – ezek ketten vannak!

Ikernők.

Fény és Árnyék. Jin és Jang. Ahura Mazda – Ahra Majniu. Jekyll és Hyde.

Így porciózták őket. Érdekes.

Ja! Most látja, nem is hasonlítanak!

Csak a kabát, csak a sapka.

Mind drapp.

Bocs.

 

Szerző: Szász Kata
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Nagypál Anikó: Erdei Krónika

És most megszakítjuk adásunkat. A következőekben helyszíni riportot láthatnak az alsótöttyösi rekettyés-bozót külsőn történt példátlan …