Home / RÉZANGYAL / Szász Kata: erkélyek

Szász Kata: erkélyek

Ül a nyolcason, és a változatosság kedvéért a házakat nézegeti.

Unja hallgatni a testvérpárt előtte a kettős ülésen. Hetvenbe hajló ikertojás. Sportosak Jómódúak. Összeöltöztek. Nem egyformába, csupán hasonlóba. Lehet, hogy nem direkt, lehet, hogy pusztán évtizedek során összenőtt a stílusuk. Márkás (de nagyon-nagyon!) sportcipő. Nadrág. Természetesen. Egyikükön ezüst dzseki, a másiké meg hófehér. Korosztályukra nem jellemző, ám kifinomult színek. Izmos, karcsú termet, bátran lehet az öltözék tapadós. A frizura festetlen, fiús, ugyanaz a mesterkéz nyírta egyformára. De divatos. Minden ruhadarabjuk, leheletnyi sminkjük minőségről, drágaságról kiabál. Nem simulnak a tömegbe, ellenkezőleg, kiragyognak onnan.

Már fenn voltak a buszon, amikor felszállt, s mikor mögéjük ült, egy megkezdett párbeszéd kellős közepébe csöppent. Jaj, nem akart ő hallgatózni, dehogy, csak így délelőttönként kevesen utaznak be a városba. Így kell mondani. Az iskolások és a dolgozó nők már kitülekedték magukat mindennapos küzdelmeik irányába, most a városban szétszóródva, muszáj-tevékenységek közben pihegnek. Ésszerűtlenül tágas a csuklós bálterem, minden kimondott szó az összes fülekre kéretlenül is rátalál.

– Jó, hogy jöttek Petiék, nem?

– Hamar elrohantak.

– Öröm volt látni megint a gyerekeket!

– Negyedévente egyszer.

– Milyen sok, szép ajándékokat hoztak!

– Tavaly többet.

– Finom ebédet sikerült főzni!

– A hús kiszáradt.

– Ne mondd már, a sütemény most is igazán pompás lett!

– Ja, annak, aki így szereti.

Kicsi hallgatás. De a mosoly marad.

Meg kéne látogatnunk valamikor Annus nénit!

Minek? Nagy nála a mocsok.

Nem baj, akkor éppen jókor megyünk, tudunk segíteni neki!

Bedöglött a porszívója.

Majd visszük a miénket, azzal takarítunk.

Olyan messzire cipeljük?

Megéri, fog neki örülni! Ő már nem bírja.

Két nap alatt megint összetúrja.

Nem számít, öreg már, nézd el neki!

Már kislánykorunkban is pont ilyen volt.

Vagy hetven éve mehet így. Se eleje, se vége. Rutinírozott szereposztás. Titititi-tátá, titititi-tátá. Csipogó hangon, vidáman cserfel az egyik, undokul vakkant vissza a másik. Reggel felkelnek, s már tudják is, honnan folytassák. Másodperc töredékére sem esnek ki a szerepből. Morgó medve meg nem bocsájt. Negyvenkét és fél évet kellene. Amennyi időre a másik megtagadta, elhagyta őt. Azért a szerencsétlen kripliért, akinek fiút is szült. Még hogy nagynéni! Még hogy milyen megtiszteltetés! Egy frászt. Néha lehet egy óbégató kölyökre vigyázni. Ennyi. Csak, hogy egyszer-egyszer színházba mehessenek. Nagyon megható! Most ettől kellett volna annyira odalennie? Mondták, költözzön oda hozzájuk. Majd pont. Őt csak ne sajnálgassák! Remekül megvolt nélkülük is. Az a szerencsétlen flótás meg fogta magát, és tavaly kinyuvadt. Egyik napról a másikra. Idő előtt. Váratlanul. Még a nyugdíjat sem várta meg. Aztán most persze jól jön ő is. Újra szükség lett rá. Ez meg hónapokig csak zokogni tudott, úgy viselkedett, mint egy tehetetlen baba, alig tudta benne tartani a lelket, most persze tele van energiával. Folyton vigyorog, mindennek csak örül. Ki érti ezt?

Mérhetetlen meghittség köti össze őket. Bennük lakik a világ egyensúlya. Ketten együtt az egész. Nézve őket hirtelen aggódni kezdett: egyszerre halnak-e meg vajon? Ha már születni szinte egyszerre születtek? S kéz a kézben legalább? Igazságtalan lenne, ha nem. Na, klassz, még a halálukra spekulál!

Szépen süt a nap!

Mindjárt esik.

Nem baj, van nálam ernyő!

Én otthon hagytam az enyémet.

Rakd fel a kapucnid!

Attól még elázom.

Itt unta meg őket, s kezdte nézni inkább helyettük az erkélyeket a házakon. Oly szórakoztatóak.

Az erkély ugyanis a magyar városkép férfi-mellbimbója. Evolúciósan kialakult, csak funkcióját nem leli. Tök fölöslegesen van. Értelmetlen a létezése, de látványa megszokott, hiányozna, ha nem volna.

A Sweet Home magazin olvasóit leszámítva csak lázas Provance- és Toscana-hívő nők rendezik be apró asztalkákkal, hintik tele virágokkal őket, de a kint üldögélést még ők sem érzik kötelezőnek mindig magukra nézve. Hülyén is néz ki a kávézgatás a buszmegállóban várakozók feje fölött alig fél méterrel a benzinbűzben. És micsoda értelmetlen ötlet a tízemeletes társasház erkélyén esti borozgatás közben elsuttogott családi titok! Kati néni, Mari néni etyepetyelepetye, dologtalan egyszeribe. Elszánt bikinis nőszemélyek merik csak közszemlére téve a nappal csókoltatni magukat. Ám minden igyekezetük hiába való. Már a kamasz fiúk sem reagálnak rájuk. Fáradtak üveges tekintetüket a képernyőről ablakon túlra emelni

Marad így az erkély inkább lomtárnak, ruhát szárítani, légkondicionáló kültéri egységét csepegtetni, hajnalban rikácsoló papagájt messzire deportálni. A panelek kétségbeesett lakói pedig beüvegeznek, gyékénnyel árnyékolnak, reluxát szerelnek, hogy röhejes négyzetmétereket raboljanak csekély életterük növelésére, még mielőtt beszorított patkányként egymást szőröstül-bőröstül felfalják. Igaz, az nem erkély – loggia. Van neki szép neve. Legalább.

Franciaerkély, loggia, balkon, terasz. Lakáscserével bajmolódók ismerik csak e rejtélyes szavak valódi jelentését, és hogy beszámítanak-e a lakás négyzetmétereibe vagy sem. Ha nem óvatosak, négy négyzetméter semmit is vehetnek maguknak sok pénzért akár.

Hayek néni erkélyére az ablakon keresztül lehetett kimászni. Sokáig azt hitte, mindenütt így kell. Ez volt az első erkély, amit életében látott, nem is értette egészen, mi szükség van egyáltalán rá. Kikönyökölni és lenézni a szemközti parkra az ablakból is remekül lehet, és különben is, inkább le kéne már menni a játszóra, anya, fogadjunk, hogy a Kati és a Béluska már rég ott vannak!

Bár az, ahogy Hayek néni nagy szuszogva átpréselte magát az ablakkereten – na, az azért minden pénzt megért. Pedig nem is volt teljesen sporttalan. A menye például válogatott kézilabdás volt. Akkor még asszonynevek rohangáltak a pályán, onnan tudja, a rádióban is hallotta az izgatott hangú szpíkertől: Hayekné fut, kicselezi, rádobja!

Volt ajtaja is annak az erkélynek, csakhogy az a másik szobából nyílt, ott meg a társbérlő lakott. Micsoda igazságtalanság! A társbérlő néni nem is cigizett, neki nem volt muszáj az erkélyre járnia bagózni, hogy ne legyen büdös a lakás, nehogy beszívja a füstöt a függöny meg a kárpit – aztán tessék, neki még ajtaja is van! Nagyon nagyra volt vele, azt mondta, ebből is világosan látszik, hogy az egész erkély az övé, hiszen tőle lehet csak megközelíteni, és ezért ott senki másnak nincs semmi keresnivalója. És ha még egyszer meg tudja, hogy valaki kimerészkedett, akkor feljelentést tesz a… Itt mindenféle szavak következtek, amiket ő nem egészen értett, de a felnőttek azért igen. Látta a szemükön.

Szörnyen undok banya volt, félt tőle, mert nem szerette a gyerekeket, legalábbis a zajt, amit azok aljas kis természetükből eredően folyton csapnak – és ilyenkor szúrósan ránézett a barátságtalan szemeivel, miközben ő még a szokásosnál is megszeppentebben hallgatott. Némi ellentmondást lehet ugyan abban felfedezni, hogy viszont a néni mindig erős hangon rikácsolt. Olyankor igazán nem volt csend. Amit pedig, ugye, saját bevallása szerint annyira szeret.

És különben sem volt olyan szép sárga haja, mint a Hayek néninek. Nem emlékszik rá ugyan, hogy milyen színű haja volt, de abban egészen biztos, hogy nem szép sárga. Bátran lehetett utálni.

Jókat röhögtek rajta, amikor juszt is kimásztak a balkonra. Hayek néninek a könnye is potyogott, amikor boszorkánynak hívta. Ez már nem annyira vicces, mert nem volt egészen biztos benne, hogy nem tényleg vasorrú bába a néni. Aztán mi van, ha megharagszik? S olyan zöld lesz a feje, mint a Keleti Boszorkánynak az Óz-ból, amitől úgy megijedt, hogy bömbölni kezdett, s ki is kellett hozni a moziból, mert tették a megjegyzéseket a nézők, hogy ne bőgessék már azt a gyereket, vigyék ki, mindenkit csak zavar. Azóta sem tudja, mi lett Dorothyval és Totóval a végén. (Bár hazudik, a Michel Jacksonost megnézte felnőtt fejjel, de az, ugye, nem ér, nem ugyanaz.)

A konyhájukba is csak akkor merészkedett ki, ha a társbérlő néni nem volt otthon, pedig ott hihetetlenül érdekes dolgok voltak. Két gáztűzhely. Minek? Egyetlen konyhában! Viszont jégszekrény csak egy volt, és az nagyon izgalmas. Nekik olyan nincs otthon. Egyszer látta, hogy óriásbácsik félmeztelenül, de kötényben hatalmas jégtáblákat hoztak teherautóval a rettentő melegben, s valami kampókkal húzták a tömböket maguk után. Hayek néni pedig pici csákánnyal darabolta apróbbra, és tette a jégszekrénybe. Pont olyan félelmetes bácsik voltak, mint akik a szenet hozzák ősszel, s akik miatt anya mindig olyan ideges, hogy nem csapják-e be, miért nincs apa épp itthon, hogy ellenőrizze a mérleget? Csak ezek a bácsik nem olyan kormosak, nem ijesztgetnek a fekete arcukkal, hogy „Huuuuu!”, sőt, viccelődnek: „kislány, nem kérsz fagyit?” Mondjuk, kérne. Mikor nem? Éppen csak egy éve van, hogy a szülők már nem verik át aljasul egy gombóc tejszínhabbal fagyi helyett, addig hiába kért korábban pirosat vagy sárgát, mindig azt mondták neki, hogy a jó kislányoknak fehér jár, meg vigyázni kell a torkincájára, pedig a puncsosban néha mazsola is van.

A traumát, miszerint a szülei egyenesen a szemébe hazudtak, azóta is nem győzi azzal terápiázni, hogy bármely évszakban, bármely helyzetben, bármilyen mennyiségben képes fagylaltot magához venni. Sőt, elvetemültségében képes fogyókúrának nevezni azt, amikor nyáron három hónapon át semmi mást nem eszik naponta, csupán egy teljes doboz jégkrémet. Még mindig olcsóbb, mint a pszichiáter díványa, nem?

Persze, látja a történelmi fejlődést. Nyomon követi nemcsak azt, hogy falusi házak ormán is megjelennek az értelmezhetetlen balkonok, hanem azt is, hogy a ruhaszárító állványokat lassan kiszorítják az erkélybútorok. Ettől még nem szoktak kint üldögélni, de mégis a remény jelei. A terv már megszületett. Először jöttek a formára öntött műanyag fehérek, az egymásba rakhatók, a papírzsebkendő bútorok. (Tisztítani, mosni nem lehet őket, csupán a használat után a szemétbe búrni.) Kellemesen simult beléjük az ember teste, (éljen a formatervezés!), de a melegben hozzásült a segg az üléshez, s beleizzadt, hogy tócsa maradt utána. Lehet, hogy a Tena Lady-betétet gyártókat ez tévesztette meg az inkontinencia széles körű elterjedését illetően, s lyukra futnak a széles piac hamis látszatával ? Mindenesetre újabban sokasodtak a reklámok.

Aztán úgy a 2000-es évek elején előkerültek a teakfa bútorok. Éppen csak kitört a kapitalizmus, és már elönti a gyarmatáru a piacot. Legalább az érzete legyen meg annak, hogy a fehér világuralomhoz tartozunk! Törékeny ázsiai gyerekkezek csiszolta fotelek, nyugágyak bűvölték a nagyközönséget, gyönyörűek voltak, formásak, és a fene sem tudta, hogy szépségük megőrzéséért többet kell őket olajjal kenegetni, mint napozáskor naptejjel a szomszéd dévaj szépasszonyt. Apró bútorboltok nőttek ki a város minden pontján egzotikus termékekkel, néha valódi gyönyörűségeket is árulva, majd úgy tűntek el észrevétlenül a magáncsődök erdejében, mintha sose lettek volna. Hírmondó is alig maradt belőlük, s azokat is ellepi a keleti giccs az ezotéria rabságában vergődő reményvesztett középosztálybéli asszonyok vigasztalására.

Majd jött a rattan. Szinte az előbbi trend leágazásaként. Jól elkülönítve a kis- és nagyigényűeket. Az előbbi gyártása a kosárfonó ÁFÉSZ jogutódjánál arra hivatkozva virágzott, hogy a magyarországi szegénység problémáját dolga naposcsibék tartása mellett megoldani. Kosárfonók! Tudjuk, kik! Mint a fakanalat faragók. A Kalányosok. Hsssz! A társadalmi elit a thai rattant szereti. Minőség. Méret. Kitépi a harisnyát.

Volt egykor kovácsoltvas divat is. Pompeii vörössel, terrakottával és napsárgával. Mediterrán stílusban. De annak a lábai kellemetlenül csikorogtak a terasz-kövezeten, a szomszéd át-, le és felordibált miatta. Takarításkor. Mert ülni sose ültek rajta, halál kényelmetlen. Utóbb mélyen hálás érte, hogy oly mérhetetlenül drága is volt, nem fenyegetett a veszély, hogy kerül a családba belőle. Nagy elszánások (és legalább akkora kudarcok) szomorú emlékeként vendéglátóipari egységek, apró wellness-szállók helyiségeiben találkozik vele továbbra is. Ha ilyen az étterem berendezése, sörön kívül mást nem mer rendelni. Az étlapot azért megnézi, de csak azután, hogy fogadott a többiekkel, ebben is lesz az iparkodás jeleként „Gordon Bleu” és „camambert”. És diadallal zsebeli be a nyereményeket. A francos francúzok mindig kifognak rajtunk, direkt ilyen hülyén írnak. Vesszen Trianon!

A franciaerkély önmagában véve érdekes egy dolog. Az aztán tényleg minek van? Még kilépni sem lehet rá. Arra jó volt, hogy mikor felvitte az Isten a dolgukat, és erkélyesek lettek egyszeriben, (három, még a konyhának is volt egy!), akkor a franciaerkély korlátjára állt fel az anyukája, hogy fél kézzel az ajtófélfába kapaszkodva, másik kezében egy hosszú partvist tartva, aminek a fejére rongyot tekert, a hatodik emeletről az utca fölé kilépve, egy lábon állva, félig a levegőben lebegve próbálja megmosni a hatalmas méretű forgó ablakot, amelyet sajnos nem lehetett csak 90 fokosan elfordítani, túl szűkre építették a két ablak közötti vályút, és nem volt helye fordulni sehogyan sem. A vályú jól jött, benne lehetett tartani a kaktuszgyűjteményt. Mondta is a nagymama barátnője, aki szorgos giccsfestő volt, hogy nagy lesz a baj, mert, ha megnő, nem fog férjhez menni. Lányos házban nem szabad kaktuszt tartani. Mindenki tudja.

A szemközti ház hajszálpontosan ugyanilyen. Az az 1945 január 21-ről virradóra rejtélyes körülmények között felrobbant Regent-ház helyére épült. Kétszáznál is több ember pusztult el a romok alatt. A két ház farkasszemet néz egymással. Abból diplomata-ház lett. Titokzatos külsejű emberek mászkálgatnak ki s be onnan. A szemközt lakó kislány bőre csokiszínű, de a tenyere hófehér. Látja, mikor az erkélyajtó üvegének szorítja, ahogy kokettálnak egymással. Sürgősen rendel egy négerbabát karácsonyra.

Az ő ablakuk bezzeg meg tud fordulni, amikor a takarítónő mossa. A történelmi igazságszolgáltatás elégtétele, hogy fehérbőrű a bejárónőjük. Neki nem kell az erkélypárkányon akrobatikus ügyességgel egyensúlyoznia, mint anyának. Ott nem spórolták ki az anyagot az épületből. Bezzeg. Az a diplomatáknak épült. Ez nem. De azért az ő lépcsőházukban is vörös márvány a vastag oszlop, amit sosem ért teljesen körbe a két karjával, ha átkarolta. És az ötödik emeletre felvezető lépcső utolsó foka magasabb egy leheletnyivel az összes többinél. Csak óvatosan, nagyon könnyen meg lehet botlani benne!

Sikongatnak az utcán, amikor anya ablakot pucol. Hogy leesik. Ő is sikongat, de nem mer hangosan, nehogy anya megijedjen tőle, és megszédüljön. Valahonnan innen ered zsigeri gyűlölete az ablakmosás iránt.

Nagymama folyton ablakot pucolt. Rendes asszonynak úgy kell. (Ezért aztán pláne nem. A nagymama és a rendes asszony miatt külön nem.) A rendes asszony szeret az erkélyen könyökölni is, az embereket nézdegélni, s róluk történeteket kitalálni. Hiányzott neki a csepeli szomszédság, a pletykagépezet. Forráshiányos helyzetekben kénytelen volt ő maga történeteket kitalálni, s ezt nagy találékonysággal tette is. Kész folytatásos rádiójáték fogadta őket mindennap, amikor a munkából, iskolából hazatértek. Jobb volt, mint a Szabó család. Pedig azt mindenki szerette. Őt megzavarta ugyan, mikor Szabó bácsi hangja hirtelen megváltozott. Azt mondták a felnőttek, hogy meghalt, aki beszélt helyette, és most ez egy másik színész bácsi hangja, nem értette, ez miképpen lehet, de aztán megszokta. Jóságos hangja volt az újnak is. Rajta kívül a Moha bácsi, a törpe hangját szerette nagyon. Miatta tudta később az egyetemen alig végigülni a régi magyar irodalom előadásokat, mert T. professzor hangja éppen olyan volt, mint Moha bácsié. Még nyammogott is hozzá beszéd közben, mint ő.

Ez a felismerés eléggé meggyötörte. Annyira röhögött minden egyes előadáson, hogy szinte semmit nem hallott Szenczi Molnár Albertről és majdnem lemaradt arról is, hogy Misztótfalusi vagy Tótfalusi Kis Miklós-e a helyes, pedig aztán az igazán létfontosságú.

Vihoghatott kedvére, nem lett baj belőle a vizsgán, bármennyit mulasztott is, mert, ha kellően rövid szoknyában ment vizsgázni, és ez egybe is esett természetes hajlamaival, (amiről a nagymamájának, mint rendes asszonynak nagyon megvolt a véleménye, és nem mulasztotta el egyetlen alkalommal sem, hogy hangot adjon neki), akkor a professzornál nyert ügye volt. Igen erősen szerette ugyanis a lánykákat nézegetni. Meg a borocskát. Azt inni. A szenci bort különösen. Mint az szép híves patakra az szarvas kévánkozik. Saját bevallása szerint. Egész előadások szóltak erről. Meg a Miklósról, akivel barátok voltak. Csak az sajnos meghalt. Abda mellett.

Néha a folyosóról becsalogatott a szobájába kávézni arra csellengő ifjú, akár ismeretlen kolleginákat is. Nem bántott senkit sem, csak gyönyörködött. Olykor az ablaktáblát is úgy hajtogatta, hogy egyszerre lássa a valóságot – meg annak édes tükörképét is. Megkettőzött élvezet. Volt ebben némi régies, megejtő báj. Nem gyúlt harag érte a szívekben. Utóbb épp ezért készült fel nagyon a vizsgáira, hogy ne a lába hosszán múljon a siker.

Lábakat elnyújtani alkonyatkor egy teraszon a világ felett – lehetne kedvenc elfoglaltsága városa lakóinak. De az ő városa fut, szalad, harcol, nekifeszül, elpilled a napi gyűlöletadag kötelező kibocsátásában, sebei nyalogatásában. Jó lehet olyan helyen élni, ahol nem így van! Ahol az erkélyek belakottak. A teraszon reggelizők népe biztos boldogabb.

Emberek! Napernyőket szegezzetek! Foglaljátok el házaitoknak kihasználatlan helyeit, adjatok értelmet eme építészeti férfi csecseknek! A balkonokon át vezet az út a Paradicsomba!

Na, ugye, mondtam, hogy nem fog esni! Sőt! Nézd, kisütött a nap!

Látom én is.

Ne terítsünk inkább kint a teraszon? Maradt még borunk is.

Jó ötlet!

Hm. És itt épp le kellett szállnia.

Szerző: Szász Kata
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Ferber Katalin: Tesók

Ekkor még csak ketten… A kislány három éves, a kisfiú öt. Önfeledten nevetnek, látszik, hogy …