Home / RÉZANGYAL / Szász Kata: Fehér bálna

Szász Kata: Fehér bálna

A nagydarab decens úrinő rá se nézett, csak magához szorította a szatyrát, mikor bearaszolt, hogy leülhessen szemben vele, háttal a forgalomnak. Aranyosan meg is köszönte neki, majd belezuhant aktuális fáradtságába, üveges szemmel vette magához az ablakon át mindennapi drogját: gyönyörűen kivilágított, szerelmetes városát. Már estébe hajlott, az ülőhelyek mind foglaltak voltak ugyan, de tömeg azért nem volt. Átérve Budára többen leszálltak. A mozgás zajai csak tompán jutottak el hozzá, befele figyelt.

A gyöngyökkel hímzett mohair-sapkát viselő hölgy hirtelen vehemens indulattal felpattant a szemközti ülésről, és „Itt molesztál engem, ez a büdös zsidó kurva!”- felkiáltással, dérrel-dúrral áthurcolkodott egy odébb tornyosuló magas ülésre. „Nem hagy nyugodtan, zaklat, idejönnek ezek tönkretenni mindenkit, hogy nekünk rosszabb legyen, ezeket kéne leölni mind Palesztinában, de megússzák, ezek mindent megúsznak. Aztán idejönnek, és lenéznek minket, és nem dolgoznak, nekünk kéne őket lenézni, én le is nézem őket, ez se dolgozik itt a karvaly orrával, csak néz, csak néz ki a szemén, hogy dögölne meg a fajtájával együtt, a kurva, igen te, te piros kabátos, (már, ha idáig kétségek lettek volna a célszemélyt illetően! ) te piros kabátos rohadék zsidó kurva…”Ez volt úgy látszik a refrén. Nagyon szerette mondani.

Fröcsögött belőle hangosan a szitok és a nyál, néha kénytelen volt nagyokat nyelni, mert mégiscsak tekintélyromboló, ha szónoklat közben közben az állán végig csorog, maximum hároméves korig cuki. Volt benne gondolatritmus, nagy intenzitással alkalmazott költői kép, főleg a kívánatos kínzási módok érzékletes leírása során, hasonlatok, mikor a táplálkozási láncban a közmegállapodás szerint nagyon alulrangsorolt és közundornak kitett állatfajokkal vetette össze. A hasonlatokat szívesen vegyítette metaforákkal, kifejezetten bizonytalan volt a költői eszközök használatában, nem mindig vitt következetesen végig egy allegóriát, néha egy-egy pedánsabb ember talált volna benne alany- és állítmány-egyeztetési problémákat is, de mindenképpen volt benne törekvés a tartalom és forma összhangjának megteremtésére, a hiányosságokat pedig elfedte az érzelmi hevület, a hangerő, mint oly’ sokunknál, mikor fontos ügyekben érvelni akarunk.

Nem, nem lehet folytatni a szidalmazás és a válogatott, de szerinte láthatóan mindenképpen indokolt halálnemek monoton sorolását, melyeknek le-s felmenőkre való kiterjesztése, mint ötlet, feltűnően felvillanyozón hatott rá. Olyan volt, mint egy imamalom. Csak a gyűlölet mantrája szólt belőle. Létezhet ilyen imamalom egyáltalán? Félre kell tenni ezt az érzékletesnek tűnő hasonlatot! Ámbár nyilván örült volna a gyűlölettől rezgő tokájú, ha értesül, mondjuk az iskolai multikultúra óráján, ami nyilván volt neki, hiszen oktatási rendszerünk szerves része évtizedek óta, vagy nem? Szóval értesült volna arról, hogy a tibeti szerzetesek rendkívül praktikusan az ajtóba is beépítenek imamalmokat, egy nyitás-csukással kapásból számtalan imádság letudható, szent elmélyülés kipipa. Milyen elragadtatással csapkodná ez a delnő otthon őket. Ahogy sirül a konyhából szobába, onnan vissza. Lehet hall is van. Plusz ajtó! Kevesebb fáradtságot kéne beleölnie a napi kötelező gyűlölködésbe.

Lám, milyen nehéz is a költőileg pontos eszközt meglelni! Legfeljebb Kosztolányi engedheti meg magának, hogy azt írja: a mozdonyvezető „..izgalmas pillanatokban a kormánykerékkel/ zabolázza a veszélyt…”.Hihi, mozdony és kormánykerék! Eszénél van ez a Dezső? Így jár, aki le akar merülni a nép egyszerű gyermekéhez. Más egyszerű grafomán lelkek idáig nem merészkedhetnek, jobb a vérvalóságban gyökerezniük.

Először megszeppent. Hatalmas volt a bundájában, mint a fehér bálna, hangja akár egy hajókürt. Tengeren mindig fél. Legfeljebb bokáig áll bele. Ez nem akadályozza ugyan abban, hogy rajongjon érte.

Tobzódott a nőben az őrület. És ő magára vette. Véletlenül piros kabát volt rajta.

Átsuhant az agyán, tartson-e rövid ismertetést családfa-kutatásairól? Hm. Biztonság okáért mégiscsak állandóan magánál kellene hordania református keresztlevelét! Hol a fenében is lehet?

Pedig valahol biztosan megvan. Miatta nem vették fel tanárnak a néhai Anna Frank Gimnáziumba, noha az volt az egyetlen felvillanó lehetősége a pályázati kényszer idején, hogy vágyai szerint középiskolában taníthasson.

Mindössze két állást hirdettek meg abban az évben hasonló szakosoknak, mint amilyen ő, annak ellenére, hogy az ország jeles egyetemein szabadbölcsésznek lenni kérvényezett, kegyesen osztogatott kiváltság lehetett, százak tanárszakon végezhettek kényszerűségből. (Az ő évfolyamán összesen két darab hallgatónak adatott meg, hogy megszabaduljon ettől, s az a kettő történetesen mind szoros vérrokonságban létezett az ország egyik legeslegnagyhatalmúbb urával. Bár ők ketten nem akartak élni ezzel az előnnyel, de a hivatal ilyen ügyekben mindig kész megfelelően működni. Biztos, ami biztos.)

Az egyik állás épp korábbi iskolájában üresedett meg, nyílt is a remény, visszatérés az alma materbe, de oda, hopp, az ország másik legnagyobb hatalmú urának egyenesági leszármazottja került, noha ő cseppet sem vágyta, nem a protekciót, hanem a tanárságot magát.

A világ végül is jól járt ezzel, mert ő onnan hamar elmenekül, és helyére a fiatalság s mindenki nagy örömére az az ifjú ember kerül, aki később Lipócia legnagyobb ismerője s a szíveknek kedves, halhatatlan krónikása.

Ha korábban a hajdani kiscsibét vették volna föl ugyanoda, akkor erre soha nem kerülhetett volna sor. Mert az képes lett volna arra, hogy ott ragadjon az idők végezetéig. Vagy legalábbis addig, amíg el bírja viselni az intézmény poroszos szellemiségét.

A másik meghirdetett állás a kies Balassagyarmatról érkezett. Muszáj volt megpályázni azt is. Hideglelésben teltek a hetek, míg a boldog elutasítás meg nem érkezett: az állás betelt. Szerencsétlen barátnője nyerte el. Mindössze néhány hónapot kellett az iskola igazgatói irodájában a bőrdíványon aludnia, mert szolgálati lakást, albérletet sajnos nem tudtak biztosítani hozzá, és a fizetés is csak kicsivel volt kevesebb, mintha Budapesten maradhatott volna, amelynek, ugye, a közelében élt.

Akkor támadt az Anna Frankos lehetőség. Pályázaton kívül. És ők keresték meg. Valaki ajánlotta. Mondta, hogy ő nem. Azt is mondta, hogy világnézetileg kifejezetten… Mondták, semmi baj. Ez sem, az sem. Kölcsönös megelégedettséggel teli elköszönés után jött az utolsó kérdés, hogy van-e keresztlevél. Mondta, igen, de, hogy az se… Hopp, mondták, na, az baj, akkor sajnos.

Így aztán nem kellett előkeresni akkor sem. Még tán sose látta anyagi valójában. Lehet, hogy csak a családi legendárium része. Hogy apa háta mögött, május elsején, mikor annak sürgős felvonulnivalója akadt, a nagyival az élen titokban, mert hát sohasem lehessen tudni… Aztán volt néhány napig haragból nem beszélés, de mindössze ennyi.

Mennyivel könnyebb egy fiúnak. Azzal csak letolatják a gatyáját fényes nappal a Margit körúton a kanyarban hangos suhancok, akiknek a kezében, hogy, hogy nem, véletlenül fegyver van, karjukon karszalag, hogy hé, te nagy orrú, nem vagy te véletlenül zsidó? Hol a csillagod? És akkor lehet látni. Már, ha mázli van, és egészségi okokból nem… De mázli volt. Láthatta az arra sétáló város mind.

Pillanattöredékig tartott csak a kiabálástól a rémülete.

Aztán belé villant: hoppá, ebben neki van rutinja, ez megint olyan helyzet, amikor valójában azt szokta mondani, hogy „aha, én zsidó (cigány, román, leszbikus, sőt, hülye buzi, hontalan, migráns – tetszés és alkalom szerint lehet válogatni) vagyok”. Milyen szerencse, akkor mégsem kell keresgélnie a keresztlevelet, biztos rég elhányta abban a kupiban valahol. Ha egyszer bevallottan az.

És ilyenkor – jut eszébe – azt is szokta mondani: „Hölgyen/uram! Ezt fejezze be!”

Feléje fordulva, állva, mind a két láb a földön, pici terpesz, határozott hangon, nyugodtan. Legalábbis olyankor mindig ezt mondja, amikor más konkrét személy a címzett, vagy csak úgy általánosságban beszél az illető. Mindig.

És most nem jön ki a száján.

A nyolcas busz pedig hallgat. Egy üvöltözik, egy megsemmisülten ül, a busz egy emberként néma. Mennyi ez? Három? A magyar igazság?

 

Szerző: Szász Kata
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Nő az esőben

Van pár dolog ezzel a döntővel kapcsolatban, amit az ember nem nagyon akart elhinni – …