Home / RÉZANGYAL / Szász Kata: Illatár

Szász Kata: Illatár

Nagyjából az idő tájt jött rá, hogy ő is illatozhat. Kiderült, jó szagúnak lenni megtérülő befektetés. Pasiilag. Majdnem idáig még úgy gondolta, hogy az a nénik dolga.

Anyáé, aki ciklámenillatú. Halványlila. Már nem tudni pontosan, hogy volt, csak arra emlékszik, hogy borzasztóan várja, hiányzik, tán sír is, a szomszéd néni még a szemfelszedés varázslatos tudományát is megmutatja neki a zöld asztali lámpa alatt, csak fogja már be! A harisnya egy olyan pohárszerű izére van ráhúzva, és Juci néni kezében, mint a villám jár a még a horgolótűnél is sokkal izgalmasabb szerszám. Végül szorosan összezárt ajkai közé fog egy szinte láthatatlan nylon-szálat, amit aztán szemüvegén át hunyorogva egy tűfokán igyekszik keresztülgyömöszölni, hogy azzal varrja el a felszedett szemeket. Ez elég érdekes, de a biztonság kedvéért még bömböl egy kicsit. Aztán végre jön. Hűvös a bőre, mint a selyem, ahogy a hidegről betoppanva puszira nyújtja az arcát, jókedvű, nevet, szépséges a bordó ruhája, nagy, pörgős szoknyával. Ilyet mindenképpen fog viselni, ha nagyobb lesz. S nagyon-nagyon finom a szaga. A legfinomabb.

Vagy Éva nénié, a mesternőé. Berczik Sára tanítványáé. Neki titokzatos az illata. Olyan bonyolult. Csodálatos egészen közel lépni hozzá, s alulról fölfelé nézni rá. Az ember nyaka is beletekeredik a gyönyörűségbe. Néha át lehet ölelni a derekát. Tarkójára csavart kontya szőke, ragyog, mint a Nap. Az ő kedvéért állította maga is minden egyes alkalommal a legnagyobb határozottsággal, mikor megkérdezték tőle a hülye felnőtt kérdések egyikét : „…És neked milyen színű a hajacskád, kicsi lány?”, (Mér? Nem látod a szemeddel?) – „Hát, aranyszőke!” Néha toppantott is hozzá. Annyira idegesítő volt. Tudta, hogy mindjárt összenéznek, és rémülten kezdik kérdezgetni rögtön: „És mondd, milyen színű a ruhád, milyen az ég, a fa, ez a virág, na és apa haja?” Kötelességtudóan, oda se figyelve válaszolgatott, hogy „Ez piros, az kék, zöld, fehér, persze, hogy fekete.” „És a te hajacskád?”(Már mondtam egyszer, ba’meg! Süket vagy?) „Aranyszőke.” „Szemorvoshoz kéne vinni!” „Ugyan már, kicsi még, csak keveri a színeket.” Már mért keverné? Szőke és kész. Mit izélnek ezzel?

A balettóra után néha szerencsések, együtt mennek haza az Avar utcán át. Éva néninek van egy hosszú csíkos ernyője, azt a hóna alá szorítja. Most nem a fekete gyakorlóruhájában van, aminek overallnadrágja olyan bő, hogy egészen szoknyának látszik, csak akkor venni észre, hogy nem az, amikor magasra emeli fel a lábát, egész az égig. Ilyet is biztosan fog hordani, egyik nap a bordót, másik nap ezt. Nem, most kiskosztümben, kopogós cipőben. Szép keze kecsesen csavarodik az ernyő nyelére, piros bőrkesztyűs ujja kinyújtva mutat a nyél végén lévő faragott fagomb felé. Ilyet még sose látott. Hogy egy csukló így tudjon tekeredni! A felnőttek nagyos dolgokról beszélgetnek. Uncsi. Az ő figyelmét megosztja, hogy közel hasonló mozdulattal tudja fogni pöttyös gyerekernyőjét, (nagyon nehéz! plusz az ernyő vége sajnos kampóba kanyarodik, nem érvényesül a mutatóujj) , de közben egyetlen pocsolyát se hagyjon ki, hiszen mindegyikbe bele kell lépni. Kár lenne kihagyni, most nem figyelnek rá. Néha jól meg kell nyújtani a léptét hozzá, egyenesen szökellni kell. Azt viszont észreveszik, és rászólnak, hogy kislány nem ugrál, nem fröcsköl. Marhaság másképp nem lehet pocsolyázni. Mindennek van természetes vesztesége.

Nem könnyű finom illatokhoz jutni. Gimisnek pláne. Legálisan pláne. Disszidens rokonok nélkül pláne. Ez már a Kádár-korszak felpuhult diktatúrája, a Krasznaja Moszkva már nem divat, az új gazdasági mechanizmus még alig holt hamvába. Az illegalitás trükkjei szerencsére, elevenebbek. Szélesebb körben terjedtek el, mint amiről a veteránok kisdobos-gyűléseken beszámolni tudtak.

Ha az ember szeretett volna vágyai központi tárgyához, mondjuk egy fehér vagy világoskék színű Lux-pipereszappanhoz hozzájutni (rózsaszínhez, sárgához semmiképpen, azoknak túl gejl a szaga!), akkor pontosan tudta, sto gyélaty. (Szopós malacok kedvéért: Lenin: Mi a teendő? 1903) Nyelvében él a nemzet.

Egyszerű. Simán oda kell menni a Mártírok útján a börtönből lett szakmunkásképző falához. Itt verték meg egyszer alaposan nagypapát, jó lett volna, ha azért, mert illegális kommunista, az nagyon bátor dolog lett volna, de csak baromira legális szocdemségre futotta tőle, voltak korszakok, amikor veréshez azért az is elegendőnek bizonyult. (Még jó, hogy van fotó arról valahol, hogy vöröskatona volt 19-ben. Legalább ennyi kompromittáló legyen, már így utólag, a vérvonalat tekintve!)

A szakmunkásképző falában rácsos ablakok, lám, milyen funkcionálisan hasznosítható egy korábbi börtön iskolaként! Szokott is lenni néha némi lelki rokonság a kettő között. Nem mindig van nagy különbség. Néha a személyzetben sem. A rácsos ablakok mellett egy keskeny ajtó, a trafiké. Nagyon vicces. A trafikos néni bent ül a kuckóban. A trafik pont akkora, hogy egy szék fér el csak benne, körben kéznyújtásnyira polcok vannak. Cigivel, gyufával, szappanbuborék-fújóval, similabdával és Zorán-képekkel, melyek kicsit homályosak a sokadszori, nem túl profi sokszorosítástól. Korábban, életének egy másik korszakában inkább ezekért a fotókért volt törzsvásárló, néha Kozák András-képek is akadtak, de az csak az entellektüel ínyenceknek. A Szörényit, azt nem szerette, mert az ragyás volt. Most már ezek nem érdekelték. Óvodástempó.

A kirakat, a kiadópult és a trafikajtaja egy és ugyanaz volt. Nagyon szerette volna egyszer megnézni, hogy a trafikos néni hogyan farol be hátrafele a székébe, amiben egy pokróccal körültekerve ült, és hogyan csukja magára az ajtót. Vajon ki tudta nyújtani előre a lábát benne? Mi van, ha meg akarja vakarni a bokáját? Szól a kuncsaftnak, hogy „Bocsánat, uram, lépjen kicsit hátrébb, ki kell, hogy nyissam az ajtót, mert rohadtul viszket a lábam, gombás lett az uram gumicsizmájától!” Egy villanyhősugárzó fért el mellette maximum a boltban. Lábtól.

Szóval, az ember odament a trafikhoz. Megvárta, hogy ne legyen a közelben senki. Amikor az ajtóhoz lépett, akkor félkönyékkel lazán, csak úgy mellesleg rátámaszkodott a keskeny kis pultra, ami az ajtón vágott fortocska alatt (kicsi ablak az ablakban – megint a szopósoknak! kiveszett már a kultúra!) az áru kiadására szolgált. Könnyedén körbenézett, sehol senki? Majd a kisablakhoz lehajolva belehelte a résen: Lux-szappan, kék, van?

A néni ilyenkor felemelkedett a székből, a pokróc letekeredett a derekáról, a kis lyukon egészen kihajolt, kikémlelt körbe az utcára, majd nagyot sóhajtva visszahuppant, egyik kezével lenyúlt a hősugárzó mellé a lábához, és egy zörgő szatyorféleségből, rajta a Marlboro felirat, kihalászott egy szappant: „Most csak fehér van.” S mondott egy csillagászati összeget. Alkunak helye nem volt. Az ember szó nélkül perkált, nem számított, hogy három vagy négy mozijegyet kellett beáldozni a cél érdekében. Sietni kellett, hogy ne legyen szemtanú. Ha valaki meglátja őket, le kell lőni. Tanú nem maradhat.

Néha mellényúlt, és a Milka-csokis zacsiba markolt bele. Szüsár – mondtuk akkoriban. Az szar volt, mert túl nagy a csábítás. Az jó, persze, ha a pasi örül a finom szagának, de egy egész tábla mogyorós… Nagyon izgi, hogy a mogyoró pici darabokban van benne, sőt, néha mazsola is mellé. Vannak, akik az egész mogyorósra esküsznek, de olyan volt a boltban is. Vagy majdnem olyan. Piros papírba csomagolva. A Szerencsi. A csoki keserű, mint a rosseb, de egész mókusmogyorókkal van telehintve. Az ember a boltban a csomagoláson át megpróbálta kitapogatni, hogy elég sok mogyoró került-e bele, s az sem mindegy, hogy egyenletes eloszlásban vagy sem. A teljesen mogyorótlan csücskök nem voltak túl finomak. Nem úgy a szüsár. Annak minden falatja selymesen olvadt a szájban. Nem is volt szabad egyszerre sokat enni belőle, akkor nem tartott volna ki hetekig a tábla.

Ha a néni keze jól célzott, s a szappant lelki válság nélkül meg lehetett kaparintani, akkor irány haza. A szappan kibontott papírja még sokáig ontotta illatát a bugyik között, ám a szappan maga új kérdéseket vetett fel. Kommunizáljuk-e a zsákmányt? Ideológiailag stabil lábakon álló családban nehezen volna elképzelhető, hogy valakinek saját szappanja legyen. Technikailag is elég nehéz kivitelezni a dugdosást, a nedves szappan sehol nem tárolható rendesen. Amennyiben családi érzésektől elérzékenyülve közkinccsé tesszük, akkor a befektetés heroikus áldozata nem térül meg. Pillanatok alatt elmosakodják ezek. És a kellő áhítat sincs meg bennünk, hogy a használat felemelő pillanatát kellően átérezzék. Pocsékba menne. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy mi van az elsővel. Mármint az első alkalommal. Ki az, aki legelsőnek használhatja a szappant. Mert az az egészben a legjobb. Az ember ül a kádban a finom meleg vízben, a közelben könyv, kicsit olvasgat, aztán kézbe veszi azt a bársonyos, szagos csodát, belemeríti a vízbe, majd érzi, hogy a habja lágyan simogatja a bőrét, és finom illatot hagy maga után emlékeztetőül rajta. A nyaka hajlatában azt szokta élvezettel szimatolni. Ő.

Ha más kezdi meg, persze, akkor is jó, habzik is, az illata is megmarad, de valahogy el van rontva az egész, akkor már nem az a sima, legömbölyített forma illeszkedik bele az ember tenyerébe, hanem lehet tudni, hogy valaki már örült neki, már forgatta a markában, már dörzsölte a bőréhez, már semmi nem ugyanaz, mást is szolgált, hűtlen volt.

Vitte magával a nyári KISZ-táborba is, le a Balatonhoz. Egy kéket, a legklasszabbat. Bontatlanul. Sokáig spórolt rá. Merthogy ott volt ő is. Szép nyár ígérkezett.

Egész délután fociztak a dög melegben. Mi a francot lehet ennyit kergetni azt a hülye labdát? Egy darabig drukkolt, oké, hajrá meg fúj, fúj, de úgyis nyernek, sokkal ügyesebbek a szomszéd tábor lakóinál. Főleg ő. Úgy cikázik a labdával, mint a villám. Ez az erőssége, a cikázás.

Nagyhangon jöttek. Kitalálták, hogy a Balatonban fürdenek meg. „Nincs nálad szappan? Adod? Hajat is mosok.” Hát persze. Úgy érintetlenül. Fel sem merült, hogy nem. Egy pillanatra átsuhant az agyán egy tétova gondolat a Balaton és a szappan viszonylatáról, de ez akkor még régebben volt, olyan szavak, mint „környezetszennyezés” meg „unokáid Földje” még nem voltak kitalálva. A gondolatkezdemény nem tudott alakot ölteni, nem találta meg a formát magának. El is hessentődött.

Túl sokáig tartott az a fürdő. Nagy volt a fröcskölődés, a fiúkacagás, lett belőle besötétedés. Törülközőjét derekára tekerve rohant el mellette: „Mindjárt jövök!” Alig hallhatóan lehelte csak utána: „És a szappan?” „Ja, az elúszott!” – s futott tovább csattogó papucsban önfeledten. – „Sietek!”

Van-e, lehet-e megbocsátás?

Szerző: Szász Kata
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Ferber Katalin: Tesók

Ekkor még csak ketten… A kislány három éves, a kisfiú öt. Önfeledten nevetnek, látszik, hogy …