Home / RÉZANGYAL / Szász Kata: Kötőnő a buszon

Szász Kata: Kötőnő a buszon

Dühödten köt. Előrehajolva, szemüvege fölött pislogva. Őrjöngve. Ingerülten csattognak a tűk.

A mellette ülő arcán jeges rémület. Nyilván minden egyes kanyar előtt önnön vértanúhalálát vizionálja. Pedig csak fél farpofával mer az ülésre nehezedni. Látja, hogy még a Sion-lépcső, és miként Szent Sebestyénnek, rögvest neki is méteres vasak merednek majd ki az oldalából. Hülye Hegyalja út. Mint az ökörhugyozás, úgy tekereg.

A kötőnő vérmagyar. Egészen bizonyos. Nem mintha Európának népei százalékosan kimutatható számban özönölnék el amúgy a nyolcast, s ezt mihez tartás végett, mindig külön le is kéne szögezni. Bár újabban ismeretlen jelenségként több ízben is francia szó ütötte fel a fejét a vonalon, már, ha a szónak van feje egyáltalán. Ezek félrecsapott barettet viselnek s raccsolva csücsörítenek, nyugdíjasok, hónuk alatt gyakran nordic walking-bot, és annál a fantomhotelnél szállnak le, ahol rajtuk kívül vendéget nem sűrűn látni, mindössze olykor meg-megálló autócsodákból kipattanó idős urakat, bár hatvan felett néha nehéz az alacsony sportkocsiból a mit kipattanás, a kikászálódás, ja, és jelentősen ifjabb hölgyeket, akik nyűgösen tipegnek magas sarkaikon a murvával felszórt úton befelé. Ők mindig hosszú póthajjal bírnak, és minden kétséget kizáróan nem franciák. Ámde igésítve, talán mégis…

Nem, a jellemző populáció szívében, sőt, még többnyire a kedves utastársak szemében is a kötőnő – magyar. Pedig errefelé ez ügyben igazán szűkkeblűen mérnek.

Csakhogy ezen a nőn látszik, hogy honleány. Rajta. Nem a fonalon! (A Honleány különben is inkább horgolócérna, nem? Azt se tudja, hogy van-e még olyan. Vagy boldog ötven év telt el a politechnika óra óta abban a derűs nyugalomban, hogy nem érintett keze horgolótűt. Valami pálcikák voltak, vagy mik meg láncszem, pikó, ilyesmi. Hány keserű évnek kellett eltelnie, amíg egy helyettesítő iskolaorvos flegmán foghegyről oda nem veti: „ekkora dioptriával nem akarsz fölmentést tesiből és politechnikából?” Micsoda ötlet! Fanfárok és harsonák! Ez a doki egyenesen egy páduai Szent Antal, a kisdedek megmentője! Áldassék az ő neve! Hát, hogy a rossebbe ne! Csak ennyi az egész? Akkor miért voltak képtelenek egy ártatlan gyermek égre kiáltó szenvedéseit tíz hosszú éven át nem meghallani? Baszódj meg gyerekbarát iskolarendszer! Tíz rettegéssel töltött esztendő egy pecséttel kámforrá vált. Aztán már csak móka és kacagás! Ja, vagy nem. De nem kellett gyártani hercig kis terítőcskéket, amelyek fogyóeszköznek bizonyulnak, hiszen a grószmutter foteljának háttámlájáról egyetlen felelőtlen hátradőléssel lehetett háton egészen a klozettig szállítani – ás oda bepottyantani. A pottyanós lett volna a tökély, de az városban, sajnos… Mégiscsak civilizáció van, ugye.)

A nő egyszerűen magyarul köt. Más országban – máshogy tartják a tűt. Ezt mindenki tudja. A moziból. Ha egy filmben meglátja, hogy valaki köt, olyan érdeklődés fogja el, hogy megértse e másság lényegét, hogy attól a pillanattól kezdve nem tud figyelni a cselekményre, legyen az akciófilm, romantikus nyál vagy mélylélektani skandináv dráma, elveszíti azonnal a fonalat. (Hoppácska, humor! Nyelvi.)

Mert a másság, főleg annak lényege – az fontos. Mindig. Még nem érti egészen, de egy valami feltűnik neki. Más népeknél a kötő ember (hogy most se legyünk szexisták!) figyelmes, szinte elnézést kér, oldalához szorított könyökkel fixen tartott tűről diszkréten leemel, nem zajong, hisz oly kellemetlen a fülnek a fémek csikordulása, nemde? És mintha szemet leejteni sem lehetne annyira könnyedén ezzel a módszerrel! Nem látványos, nincs benne balett, kissé szenvtelen, biztonságra játszó, ám hasznos cselekedet. Hollandok, németek, de mindenképpen a fejlett nyugat.

Nem így a nyolcas virtuóza! Az önfeledt magyar sztájl először is helyigényes. Teret kér az ég alatt. Mert van a könyököknek az a szimmetrikus repdesése, ugye, mely magával ragadón mutatja, mily fontos mű készül, sőt, hogy mennyire nagyon készül. Fickándozós, mint bábjából kibújó lepke. Hang- és látványélmény. Önmagába hurkolódó szenvedély. Indulat van benne, az alkotás láza. Benne a kockázat, két tűről is potyoghat le egy időben pajkos szem. Figyelni kell, résen lenni. Nagyon kötni.

Ennél nagyobb szenvedélyt kötésben kisgyerekként a hatvanas évek elején látott. Ria néninél. Ria néni maszek. Az valami rettenetes dolog valószínűleg, mert suttogva lehetett beszélni csak róla. Ria néni gyönyörű, hatalmas klipsz mindig a fülében, és szép színesek a pulóverjei.

De nem lehetett vele rendesen beszélgetni, csak, ha az erkélyre mentek ki a felnőttek cigizni, mert olyan nagy volt nála a zaj. A lakásán volt a műhely, a kötőgép elfoglalta az egész kis szobát. Félelmetes volt a lendület, ahogy Ria néni a „kocsit” (úgy emlékszik, így mondták) a kezével átcsapta az ellenkező oldalra. Hatalmasat csattant. Ijesztő volt. Annyi erő, annyi düh volt a mozdulatában, nem is értette, hogy fér a törékeny nőbe ennyi. De nemcsak azért nem kedvelt odamenni, mert zajos volt, hanem a levegő tele volt szöszmösszel, s ő folyton beszippantott belőlük, köhögni kellett tőle, meg aztán apa se nagyon szerette, hogy odajárkálnak, nem örült, ha mesélte neki a félelmetes gépeket, pedig szerette volna, ha elmagyarázza neki, miképpen működnek, mert ő mindent tud, meg, hogy mi az a sík, amit kötnek? Az volt ugyanis kiírva a kapu alá, hogy síkkötő. Ria néni egy az.

Vajon hova siet ez a nő? Miért a konok eltökéltség? Este telefonált a másoduncsitesója, hogy „jaj, szívem, holnap épp ott járunk Pesten ügyet intézni, felugrunk délután hozzátok egy percre, ha nem baj, hiszen még a kari ajikat sem tudtuk kicserélni, ne csinálj belőle nagy gondot, csak bekapunk pár falatot, aztán húzunk is el, Béla nem szeret sötétben vezetni!” ?

Ez indokolná a sál ronda színét. Téglapiros. A piros szép szín. Volna. De csak akkor, ha cseresznyepiros, kárminvörös, Mazda-színű, pipacs. Az utóbbi már necces egy kicsit. Nem szabad a pirosba sárgát keverni! Árt neki. Már a paprikapiros is nehezen viselhető, de a tégla? Az az elszalasztott lehetőség. Például arra, hogy gyönyörű terrakotta, pompeii vörös legyen belőle. A téglapiros lúzer-szín. Hiányzik belőle a kifinomult ízlés. És azonnal látható.

Esze ágába nem volt biztos szegényeknek karácsonykor Béláékkal összejönni, pláne ajándékozni. Minek? Ki nem állják egymást, hát most is, hogy így idetolakodtak! A pasik két perc alatt egymás torkának ugranak, beszélgessenek a fociról, kocsikról, vagy ne adj isten, a politikáról, mindegy. Ők Csillával még elvannak valahogy ilyenkor a konyhában, nem hiába nyaraltak gyerekkorukban együtt annyiszor a nagyinál lenn a Tisza mellett. Sarat dagasztani közösen még elment, de a kislapáton már folyton összekaptak. A gyerekek meg csak vergődnek egymással, unatkoznak. Még szerencse, hogy annyi kilométer menti meg őket attól, hogy túl sűrűn kelljen együtt lenniük.

Ez a fonal volt otthon a gardrób tetején. Ki tudja, honnan maradt. Legalább a gyereknek legyen valami ajándék. Honnan volna pénz most januárban váratlan kiadásra? Még, hogy karácsonyi ajándék! Mostanában ezek a fiatalok mindenfélét tekernek a nyakuk köré. Nem lesz túl vékony ez a sál? (De!!) Elég kevés ez a fonal, így keskenyen legalább hosszabb lesz.

A háta csupa ideg, az állkapcsa megfeszül fogai kattogtatásától. Kattogtat és csattogtat. Egy a sima, egy a ferkelt. Ezt a mázlit! Dugó van. Áll a sor egészen az Erzsébet-hídig. Délutánig szinte kész vele. Pláne, ha a főnök sem veszi észre, ha napközben is folytatja.

Észre sem veszi, hogy harcias tűi már rég az utastársak gerinchúrján csikorognak, irritáló hangjuk, hegyes végük, s főleg terpeszkedve repdeső könyöke mind-mind az egyetemes utálat forrásaivá lettek. Egyetlen gyűlölettömeg a busz eleje. Összenézések, ajakbiggyesztések, felvont szemöldökök. Diszkrét krákogás, khm, de kérem, ez már az én térfelem. Két kisliba szétröhögi magát a nyomorult sál színén, a méretén. Se lát, se hall, csak a pengék asszóznak.

Mielőtt a Felszabtéren leszáll, még egyszer visszanéz rá, s arra gondol, remélhetőleg legalább a Keletiig megy, az még négy megálló, van esély újabb öt centire talán, meg, hogy hajrá, meg, hogy vajon a köcsög Kisbéla lesz annyira nem tapló, hogy úgy csinál, mintha örülne neki, és például egyből a nyaka köré tekeri? Bármily ronda is?

Szerző: Szász Kata
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Nő az esőben

Van pár dolog ezzel a döntővel kapcsolatban, amit az ember nem nagyon akart elhinni – …