Home / RÉZANGYAL / Szász Kata: Meddőhányó

Szász Kata: Meddőhányó

Az égvilágon semmi sem jut eszébe erről a nőről. Pedig naponta együtt utaznak. Figyeli – és semmi. Már megijedt, biztosan vele van baj!

Elapadt a képzelőereje, kifogyott az az országos hírű, fene nagy empátiája. Pápá női összetartozástudat! Vagy, jaj, elkezdődött az öregkori demencia?! Valamelyik csak oka! De legalább azt tudná, hogy melyikre is gondolt előbb, hogy na, az lesz biztosan az eredője, itt van a nyelve hegyén, nna!

Ez a szerencsétlen japán Oszumi Josinori is iparkodhatott volna hamarább összehozni azt a vacak kis orvosi Nobel-díjat az autofágia kutatásáért! Most itt áll miatta védtelenül a kezdődő elbutulás jeleivel! Nincs arra 10-15 éve, míg a nagyszerű orvostudomány utoléri őt.

Sokat szaroznak az idővel való versenyfutásban ezek ott Stockholmban. A Dylan is mennyi év után kapta csak meg. A Bob. Az hát! Finnyás irodalomértők nózija ágaskodik az égnek. Orrárbócok tömkelege. Ez most igazán mulattatja. Pedig csak alig kicsivel olvasgatják többen a szövegeit, mint a japcsi tanulmányait. Persze ő sem. Akkor se lenne esély rá, ha a jó Zimmermann őseinek odesszai nyelvén dünnyögné a verseit. Mert akkor meg töprenghetne azon, hogy mennyire ősi ősökre kell gondolnia, mi is volna az említett nyelv. Az egyiket tanulta ugyan, de már elfelejtette, a másikat nem tanulta, viszont azt mondták neki róla egy sogenannte (hogy stílben maradjon, mint az egyszeri táncoskomikus) kacagtató holocaust-filmben, nincs annál szebb: csak a németet kellene egy kis humorral nyakon önteni, és már kész is. A jiddis. Ő mindig szívesen vicceskedett, főleg nyelvileg, de ezt még nem próbálta.

Gyengébbek kedvéért az autofágia az a jelenség, amikor az éhező sejt mintegy fölfalja, lebontja, megújítja önmagát. Csökkent működése egyebek között hozzájárul az öregedés, a rákos megbetegedések és idegsejtpusztulással járó kórképek – Alzheimer-kór, Parkinson-kór – kialakulásához, így a folyamat terápiás befolyásolásával jelentősen javítani lehetne az emberek életminőségét. (Vendégszöveg!!! Mielőtt még.)

Olyan lesz neki ez az autofágia-cucc, mint a nagy Fermat-sejtés. Némely társalgás bizonyos pillanataiban váratlanul elhinti – és kiélvezi a döbbenet csendjét.

Kell hozzá némileg elmélyített torokhang és pilláknak az ő rezgetése. Általában használ egy kis fekete csipkefelső is, amin átlátszik a melltartó. Meg a teljes flegma. Úgy mellesleg kell a mondatba szőni, mintha szóra sem volna érdemes, hogy ő, lám, még ezt is tudja. Többnyire néma csend. Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik. Két l-lel. Csupán az ádámcsutka ugrál fel s alá. Következő kérdés: És, és, és (háromszor) te mivel is foglalkozol? Foghegyről kell odavetni, szigorúan leszorított altban, rekeszizom körülről: tanár vagyok. Mit tanítasz? Ha lehet, érdemes a hangot még tovább mélyíteni, persze csak, ha van rá kapacitásunk, s ezt is csak úgy félvállról, előtte még pár korty az italból, kivéve, ha édes, könnyed hozzádőlés a kredencnek, mert nyilván a konyhában játszódik a jelenet, vagy talán a kertben, ha nyár van, nagyobb a party s az egész Római zeng a bulitól: filozófiát. Ilyenkor kell hagyni nekik egy kis időt, hogy feldolgozzák. Jó, persze, a matek ütősebb volna, de ez is sokkol. Szaporább lélegzetéből már tudni, épp elképzeli a kócos holnapreggelt a testek csatájának éjszakája után. Amint a villámgyorsan összeütött, homárral töltött omlettet szervírozza ágyba magassarkúban, a kölcsönkapott pizsamakabát alól kilóg a csipke harisnyatartó. Majd Kantról hevenyészetten csevegnek kicsinyég. A lovaglópálca addig a seprű mellett pihen a spájzajtónál.

Nem kell érte haragudni. Egy teljes nemzedék nőtt fel tanárnéni-pornón a boldog békeidőkben. Mikor még története is volt e remekműveknek, s még csak a film második húszpercében nőtt a szereplők létszáma háromra vagy annak többszöröseire.

Néha viszont akadnak kekec személyek, esetek többségében nemük szerint hím egyedek nyilván, akik képesek, és visszakérdeznek, hogy mi a túrót jelent is az. Mármint a nagy-Fermat vagy az autofágia. Na, de! Mindössze néhány perces memoriterrel bíbelődés előző nap, mikor amúgy is gondosan megterveződik az antré. Megéri a ráfordítást.

Semmi nem jut az eszébe. Nézi, nézegeti. Két megállóval később száll fel. Se nem nagyon hegyi úrinő, se nem a pórnépből való, pláne nem a Kelenföld-Keleti köldökzsinórra tekeredett rémült teremtések egyike. Nem, cseppet sem ellenszenves, szinte rokon.

Elől kapaszkodik fel. Ebből látszik, hogy őshonos. Nem szokta még meg a csuklós buszt. Mondjuk olyat tényleg csak egy bomlott elme vérgőzös fantáziája képzelt ide, erre az útvonalra. Már értelme a szerelvények számának csökkentésén túl nem is volt. „Nincs járatcsökkentés Budapesten, aki ilyet állít, az hazudik!”- harciaskodta a főmufti, (akinek a neve egyetlen betűvel különbözik csak a Fővárosi Tanács egykori elnökétől. Té vagy S, hát nem tök mindegy?) Mondták így régen. Hihi. A mufti – iszlám jogtudós. A jogok tényleg annyira tudva vannak mostanában itten? Anyád! Nem is a járatok csökkentek, hanem a buszoknak az ő száma, akik nyekeregve tekeregnek a hegyi kanyarokban, hosszú percekre feltartva az autóforgalmat egy-egy elhúzódó manőverükkel. Tökéletesen alkalmatlanok a szlalomozásra, pedig az a hegyen alap.

Illetve nem! Semmitől sem lóg ki annyira a lóláb, minthogy valaki kényszeresen igyekszik fiatalnak látszani, s görcsösen az ifjúság szóhasználatával él, ezért aztán juszt se, legyen inkább: alapkövetelmény.

A bennszülöttek nem hiszik el, hogy a jármű farában üres helyek tátonganak. Bátran rendeződhetnének francia négyesbe a gyerekkocsijukkal öntudatosan tolató anyukák, járhatnának botos verbunkot a nénikék. De nem. Mindenki elől tömörül, alig férnek. Ő is onnan figyel. A magas ülésen ül a csukott arcú nő, mindenki reszket, hogy mindjárt jön a harcibálna. Ez a felszállóhelye. Ott lökdösődnek csapatostul a nagyhangú diákok, de nem azért, mert verekednek, kakaskodnak, mint régen, amikor minden olyan más, olyan szép és olyan derűs volt, hanem, mert nem tudnak mivel kapaszkodni rendesen, hiszen kezecskéjükkel a telefonjukat nyomikálják, és a magukon tartott hátizsákjuk folyton kibillenti őket az egyensúlyukból. Már, ha nincs irdatlan tömeg, mert akkor szerencsére egymásba ékelődnek a többiekkel, s megtörténik a nagy egybeolvadás, egyszerre ver a szív, egyszerre lüktet az ér.

Sose ül le. Ha volna hely, akkor sem. Ezek szerint fitt ötvenes. A trottőrsarkú cipőben reggel még nem fáradt a lába. Ott szeret állni, ahol az első ülés után a kerék feletti magaslatra le lehet tenni a ridikült. Vagy a retikült?

Ezt a belső harcot még nem vívta meg magával. Azt, hogy szaft vagy zaft inkább, azt már letudta, döntött. Az első! Volt mellette szóló családi hagyomány. Magyar ember úgy mondja! Nem, mint a gaz labancok. De ennek a ridiküldolognak még nem jutott a végére. Felesleges mindig kapkodni! A franciákkal is van baj, igaz, vesszen Trianon, de még mindig bizonytalan. Legyen akkor kézitáska!

Nocsak! Íme, kicsinyke csellel el lehet kerülni még a súlyos konfliktusokat is, csak félre kell tudni pillantani! El kell engedni ezt-azt. A lényeg, hogy magával legyen megbékélve az ember! Ha nem szereted magadat, akkor mit vársz a világtól???

Lehet, mégis elmegy coachnak? Bármikor ad életvezetési tanácsokat. Másoknak.

Mindig odateszi, pedig nem is nagy, szatyor sincs mindig nála. Ezek szerint nem visz be ebédet a dolgozójába! Vajon akkor, hol ebédel? Étterem, biznisz-menü biztos nem. Nem az anyagiak miatt gondolja. Jó minőségű, visszafogottan divatos minden rajta. Olyan ballonkabátos-fajta. Nett.

Ez jó! Egy fitt, nett midinett. Egy divatárut árusító nő. Tényleg! Az Aranypóknál! Túszul esett a városban elrejtve még egy-egy üzlet. Például a Délinél is. Mondjuk, ő nem odatart. De ezekben nincs menza! Akkor hol ebédel ez a nő?

Nincs meg az arca. Pedig látta már, de többnyire félig háttal áll, előre figyel. Lehet, kicsit hányós, azért? És hiába látta, amint elfordul, újra és újra elfelejti a vonásait. Ez baj. Jó a vizuális memóriája. Alig három olyan ember van a földön, akivel így járt, noha már alaposabban megnézte.

Ezek közül az egyik olyan volt, akit szörnyen el akart felejteni. Hogy bizonyíthassa magának s a világnak, milyen jelentéktelen, mennyire érdektelen külsejű-belsejű is az illető – és hurrá, sikerült. Annyira ügyesen felejtette el mindig minden alkalommal az arcát, ha éppen nem látta, (sokszor meg is kellett néznie fényképen, neten, hogy pontosan tudja, mit is kell a fejéből tökéletesen törölnie), hogy végül örökre bevésődött az emlékezetébe minden vonása.

Azóta minden második nőről azt hiszi öt méterről, hogy őt látja, s hol valakinek a szemöldöke között, az orrnyerge feletti mély ráncban, hol kesehaja színében, (olyan, mint a csepű!), elhanyagolt fürtjeiben, hol egy másiknak meg a szája ívében fedezi fel. Ehhez jön még a felsőkarja! Na, az mindenképpen fontos! Korábban sose gondolta volna, hogy érzelmi viszonyulása lenne valaha bármilyen felsőkarhoz, de azt sem, hogy egyáltalán létezik pont olyan, ennyire petyhüdt, plöttyedt, (imádnivaló alliteráció!) oszlopszerűn vastag, hófehér – s erre, ni, újabban számolatlanul látja. Ez jó. Úgy semmisítette meg, hogy felaprózta, ízekre szedte, összefüggéseiből kiemelte, szerteszórta. Nincs. Nem volt. Nem lesz. Ügyes.

De különben nem szokott előfordulni. Megjegyez. Jelen esetben nem befolyásolja antipátia.

(Véletlenül sem használja a széles körben elterjedt unszimpatikus kifejezést. Dehogy. Még zsigereiben érzi osztálytársa apukájának megvető hanghordozását: olyan szó nincs is! S évekkel később a férfikolléga ugyanúgy. Ugyanazon az orrhangon. Szerencsére akkor már nem az ő szájából buggyant ki a megbocsáthatatlan. Buggyan. Ez is elég randa szó! Lehet, legközelebb alkalmazni fogja a fent említett, tökéletesen elfelejtett személlyel kapcsolatban. Mondjuk, hókadt karja így-úgy-amúgy buggyan ki egy igénytelen ruhaujjból. Nem rossz. Picit még cizellálandó.)

Cseppet sem antipatikus, sőt, minél többet agyal a nőn, annál inkább kifejezetten rokonszenvesnek találja. Vonzó a tekintete. Akkor vajon mi az oka? Miért nem jut eszébe róla semmi? Miért nem tudja kitalálni a történetét? Miért lett egyszeriben olyan, mint egy meddőhányó? Kiszikkadt az agya?

Idegesíti. Még jó, hogy épp jön a Felszabtér. Le kell szállni.

De legalább azt tudná, hogy hol ebédel ez a nő! A kollégákkal felváltva kiszaladnak a sarokra egy kis Fornettiért? De hát az olyan baromira egészségtelen! Szólni kéne neki, ne csinálja!

A francba! Hiába hajol lentről vissza, hogy odakiáltsa – orrára csapódik a buszajtó.

Szerző: Szász Kata
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Nő az esőben

Van pár dolog ezzel a döntővel kapcsolatban, amit az ember nem nagyon akart elhinni – …