Home / RÉZANGYAL / Szász Kata: Utálat

Szász Kata: Utálat

Már a megállóban elkezdi mindig utálni. Szenvedélyesen. Élvezi ennek korlátlan szabadságát. Nem kell lelkiismeret furdalástól gyötrődnie, mint a szélesvásznú nő esetében. Nincs szükség az önismeretében vájkálásra, nem kell szorongania, pláne nem szégyenkeznie önmaga előtt.

Embert, ugye, adottságai miatt nem ítélünk meg. Kőbe vésett alapszabály. Minden empaták origója ez. „Gyerekem, nem hülyézünk le senkit! Azt, hogy hülyeséget csináltál, mondhatod valakinek, de őt magát, a személyét nem minősítheted!”

Bár, hogy teljesen őszinték legyünk magunkhoz, valójában egy iskola közeli házfalon kétségkívül mégiscsak jobban mutat, s hatását tekintve is jóval eredményesebbnek látszik, hogy „Gazsi bá’ egy lótetű!”, mint az, hogy „Gazsi bá’ lótetűséget követett el!”.

Úgy kissé körülményes, sőt nyakatekert. De a píszí is sokszor az, olykor elveszi egy-egy szólás zamatát. Közös kultúránk tollát fosztjuk néha, csúffá vált szavainkat vetjük el miatta, melyek az otthonosság érzetét nyújtják ugyanúgy, mint egy szellőzetlen hálószoba fülledt aromája. De persze, nyissunk ablakot! Hadd menjen ki a pukiszag.

Noha van abban is némi ellentmondás, hogy a „Zsötike szebb, mint Hófehérke!”esetében nincs ilyen fenntartásunk, pedig az is nagy nyilvánosság előtt elkövetett egyértelmű minősítés, s akár helyrehozhatatlan sebet is okozhat számos Hófehérkéknek, akik kénytelenek voltak egykoron ezt az Alagút utcában a falon megalázóan hosszú ideig olvasni. És hiába tudjuk róluk, hogy milyen népes családról (+7 fő, ugye) gondoskodnak önfeláldozóan, belső erényeik, úm. szorgalom, odaadás stb. csekély elismerése mellett ők is igényt tartanának a külcsín méltányolására – ismerve a nemek piacán annak túlhájpolt értékét.

De ezt a nőt a tettei miatt lehet utálni.

Picit később érkezik ugyanabba a megállóba, mint ő, ám azonnal tevékeny. Hasznosan tölti az időt. Gyorsan le- s felsétál kicsit. Alig fél percet. Közben föllök, odébb taszít. Nem veszi észre. Púpja van. Puha bőrből. Lendülettel fordul.

Ez még csak a kezdet. A territórium körbejelölése. Tulajdonképpen körül is pisilhetné. Ahhoz képest ez még nem gáz. De aztán kezdődik a műsor. Hátizsák vállról le, a mélyből szőlőzsír ki. A női nem külön típusa a száját folyton zsírozó! Ajak beharap, ken, szemérmesen morzsol. A mozdulat darabos, fiús. Ez nem a rúzsozó nő lustán pornográf mozdulata, nem, nincs tükörbe feledkezés se. Ő nem az, aki tetszeni vágy. Ő önmagáért ken. Lehajtott fej, megkeményített száj, gyors kézmozgás vakon. Szemkontakt senkivel. Arra ügyel. Nem teljesen tudatlan. Tisztában van a cselekedet látens szexuális töltetével, de tudatosan kizárja ezt az értelmezést. Pfujj.

(Szegény. Nem tudja, hogy nem így kell. Az ajkat éppen lágyan kell ellazítani, a pudrié tükrében gondosan nyomon követni, hogy a rajzolás pontosan haladjon a száj természetes cikkcakkján. Mostanában nem divat a természettől eltérő harsány korrekció, a festék túláradása. Némelyek az ajkat dagasztják mesterségesen a szín alá, de abban a kultúrkörben nem annyira mozgunk. S nyilvánosan akkor, csakis kizárólag akkor csináljuk, ha konkrét célunk van vele, s a célszemély közvetlen közelünkben. Szemkontakt ez esetben több. mint hasznos. Megengedett. Különben mások előtt soha. Érted? Soha.)

Ez volt még csak a kezdet. A buszmegálló fedele alá kihelyezett fürdőszobájának újabb attrakciója következik. Már előre tudhatni, minden alkalommal ugyanúgy.

Hátizsák vállról újra le, a mélyből kézkenőcs ki. Kettős érzelem önti el egyszeriben, undor és rémület. Átsuhan agyán a kérdés: vajon epillálásra is sor kerül-e a kilenc percben, míg a nyamvadt busz végre előkerül? Vagy azt még otthon sikerült lerendezni? És nem tudja, mire vágyjon jobban, hogy siessen-e a busz vagy inkább késsen egy picit. Legalább addig, amíg a kézkenőcs felszívódik valamennyire. Mert hangos cuppogással elkezdődik a két kéznek az ő alapos, megfontolt, gondos kenegetése. Norvég formula. Az odaadás teljes, minden mozdulat lassú, sűrűn ismétlődő, kéjes.

„Gyorsabban, ba’meg! A büdös életben nem fog ez a mennyiség felszívódni! Az egész busz összes fogantyúja undorító síkos lesz, mint az angolna!”

Mert összefogdossa. Mindet. Főleg az ő közelében lévőket. Mert akármelyik ajtóhoz húzódik, a kézkenőcs pont azon száll fel, s annak dacára, hogy leheletnyit később indul, a lépcső tetejére mindig előbb ér fel hátizsákjával nagyot lökve, hogy a jegykezelőre csavarodjon az előtte álló, s ő utat vágjon magának egy, mit egy, két ülőhely irányába. Annyira van szüksége ugyanis. Neki és kis barátjának. A hátizsáknak. Az mellette ül. Csak nem veszi az ölébe?

Pusztuljanak a hadirokkantak, a Pető-intézet lakói, kisdedek és kilencedik hónapos kismamák. Mit mászkálnak csúcsforgalomban?

Kapaszkodni nincs hol, legfeljebb két ujjal, öklendezve. Mindet összefogdosta. Hiszen dülöngélt. A hátizsák súlyától. Addig, míg le nem ül, le nem venné. Különben mivel öklelhetné fel az utastársakat? Dőlnek is jobbra-balra, mint kaszásember nyomában a kéve.

Amint leül, még egy kicsit dédelgeti két kezét, majd megnyitja irodáját. Miképpen a megálló a budoárja, úgy a busz – dolgozószoba, ahonnét ügyeit intézi. Ó, Elektronika Atyja, ne hagyj el! Amúgy korszerű. Van tablet, okostelefon. Micsoda szerencse, a fax már kiment a divatból. Naptárt még papíralapút használ. Hehehe. Nagggyon sok a dolga. Tele van.

Kicsit rosszalja, igazán tapintatlan tőle, hogy olyan rendetlen az írása, mert kifejezetten nehéz ekkora távolságból, bizonytalan kapaszkodás miatt (lásd mint fent) imbolyogva olvasni, de szerencsére, mindenről értesül, hisz amint áttekinti teendőit, azonnal akcióba lendül, és nekilát telefonon intézkedni. Üvöltve. Magabiztosan, dallamosan ordít. Vajon tudja-e, hogy a távolságot maga a mobil egyedül is képes áthidalni? Nem kell hozzá hangerő. Elképesztően magabiztos. Elemében van. Bárkivel, bármiről beszél, mindig tudja a tutit. Kinyilatkoztat. Megállapít. Dirigál. Életigazságokat oszt.

Az utasok egyre ingerültebbek. Nehezen viselik az intimitásoknak és a fontoskodva előadott ostobaságoknak azt a kevercsét, amely befonja őket, bekúszik a fülhallgatók alá, túlharsogja a megállókat soroló géphangot is, rátelepszik mindegyikükre. Fejet csóválnak, halk megjegyzéseket tesznek. Összenéznek, magukban morognak. Mindebből persze semmit nem vesz észre. Gyanútlanul harsog tovább. Jól érzi magát. Isteni ajándék.

Ő, ahogy hallja, egyre involváltabb. Hetek óta régi ismerőseiről van szó. Már szinte maga előtt látja őket. Izgul, mi lesz a vasárnapi ebéd. Azt a csirkesült-receptet például még soha nem hallotta, lehet, kipróbálja maga is. Szerinte sokkal jobb ötlet, mint az egybe fasírt, pedig lehetőségként az is felmerült. Ne má’, az milyen snassz!

És a többi ügy. Milyen szerencsétlen kis tyúk az a kolléganő (a nevét sajnos nem jól hallotta, mert éppen recsegte a busz, hogy a Mészáros utca következik), aki még arra is képtelen, hogy jól iktasson egy iratot, s most aztán ezért áll a bál. Na, szép.

Már azon van, közbe szól, beszélje le végre az aranyos lányát, nehogy már megint rózsaszínű edzőcipőt vásároljon a kis Timinek, mert emlékszik, a múltkor is valami pont ugyanilyen színű izét vett a gyereknek. Hogy fog már tetőtől talpig cukormázba öltöztetetten kinézni az a szerencsétlen, nem elég csapás szegénynek a családja, még ez is?

De aztán a gyermekvédelem ősi és szakmai ösztöne kivész belőle, mert érzi, nagyobb az előtte álló feladat, a busz közönsége már hörögve zihál a megpróbáltatásoktól, s a szenvedéseik felett érzett felelősség teherként nehezedik a vállaira. A huszadik perctől csendes imával van elfoglalva. Azért fohászkodik, hamarább érkezzen meg a busz a Felszab térre, semmint felülkerekedne benne az emberi dúvad, s igazságosztóként az utazóközönség, a szűk család, a munkahelyi kollektíva, Budapest lakossága s az emberi nem egészének szigorúan vett érdekével egybehangzóan szurokba hempergesse, tollba forgassa ezt az áldott teremtést. A kenőcsért. A tetteiért.

Mondta, hogy utálja.

Szerző: Szász Kata
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Nagypál Anikó: Szaharai por

Támaszkodsz a villamoson, hátad az “ajtónak támaszkodni tilos” feliratra tapad. Lógatod a kezed, lógatod a …