Home / VÉLEMÉNY / Széky János: Haza és halál

Széky János: Haza és halál

Nem, a történelem nem igazságos. Békeidőben az a szabály, hogy véreskezű, erkölcsöt nem ismerő diktátorok, akik országukat emberöltőkre, akár évszázados távra tönkreteszik, ágyban, párnák közt halnak meg. Sőt: meg se buknak.

Haza és halál

Annál valószínűbb, hogy nem, minél kegyetlenebbek, minél kevesebb szabadságot tűrnek meg az országukban, minél következetesebben letapossák nemcsak az ellenállást, de azt is – bármit – amiből paranoiás gyanújuk szerint ellenállás lehet. Ezt hívják, ugye, totalitárius diktatúrának.

Van egy fotó (sőt több is) 1958–59 fordulójáról, amin három dús szakállú, diadalmas kubai forradalmár látható, betűrendben: Fidel Castro, Camilo Cienfuegos és Huber Matos. Nem voltak kommunisták. A győzelem és hatalomátvétel után Matos nem nézte jó szemmel, hogy Fidel öccse, Raúl Castro, és Che Guevara kommunista irányba tolódik (Raúl már akkor Moszkva ügynöke volt). Ezért Fidel a roppant népszerű Cienfuegost küldte el Camagüey városába, hogy letartóztassa Matost. A visszaúton Cienfuegos gépe ismeretlen körülmények között lezuhant (vélhetően Raúl Castro keze volt a dologban). Ez egy. Matos húsz évig ült börtönben, szabadulása után Floridába ment, tavalyelőtt halt meg. Ez kettő. Fidel pedig tegnap… mondjuk úgy ahelyett, amit mondani szeretnénk: hagyta itt az árnyékvilágot – mit ágyban, párnák közt? alighanem Punto Cero nevű 30 hektáros birtokán. Ez három.

Nem, nincs olyan hazugság, amit egy totalitárius diktatúra nem tud elhitetni magáról kellően sok emberrel a világban. Éppen annyival, ahány a tartós fennmaradását lehetővé teszi. A kubai rezsim elterjesztette, hogy egy igazi paraszthadsereg juttatta hatalomra, mely elkergette a vérengző és gyűlölt diktátort, bizonyos Batistát. Mert a nép Castrót és harcosait akarta.

Az igazság az, hogy a nép valószínűleg Carlos Márquez Sterling jogászprofesszort, az 1940-es demokratikus alkotmány atyját akarta Batista helyett hatalomra juttatni, éspedig nem „forradalommal”, hanem szavazással. De ezt már nem lehet bizonyítani, mert Castróék – akik ott szabotálták az 1958. novemberi választási előkészületeket, ahol tudták – a választás összes iratát megsemmisítették. Batistát az amerikai nagykövet „kergette el”, miután emberei leállították a szavazatszámlálást, és ez már Washingtonnak is sok volt. Batista szökésének napján, a ma nemzeti ünnepként tisztelt 1959. január 1-jén nem Castro „serege”, hanem a liberális ellenzék vette át a kormányzást. Castro csak egy hét múlva érkezett, és szabályos katonai puccsot hajtott végre.

Nem, az sem igaz, hogy egy diktatúra létrehozásához hatalmas, jól szervezett fegyveres erő kell. Dehogy, elég egy maroknyi, összetartó és a vezérben hívő ember. Aztán a vezér és belső hívei már simán ki tudják nyírni a vetélytársakat.

Castro nem paraszthadsereget vezetett, hanem egy szerény gerillacsapatot talán háromszáz önkéntessel, egy magyar megyényi területen. Amikor 1958. márciusban általános sztrájkra szólított fel, a lakosság zöme ügyet sem vetett rá. Batista csinált belőle nagy embert.

Mert az sem igaz, hogy a teljes hatalomátvételhez démonian erősnek, okosnak és gonosznak kell lenni. Elég hozzá az ellenfelek osztatlan hülyesége. Batista sokszorosan túlbecsülte Castróék erejét és veszélyességét, ezzel szerzett nekik híveket – a hatalomátvételkor akár ezren is lehettek már. Aztán az amerikai kormányzat kommunistának nézte a baloldali, de akkor még deklaráltan antikommunista Fidel Castrót, akit még az oroszok se tartottak megbízhatónak – ezzel és későbbi elfuserált támadási kísérleteivel pedig pillanatok alatt Moszkva karjába lökte és így kommunistává tette. Az is maradt. A jelszava az volt: „Haza, vagy halál!” Aztán kiderült, hogy ez nem „vagy” kérdése. Össze lehet vonni.

Nem igaz, hogy egy országot nem lehet tökéletesen tönkretenni, emberöltőkre vagy akár évszázadra szólóan, mert a nép egy bizonyos ponton már nem tűri. 1958-ban Kuba volt az egyik legjobb módú ország az általánosan szegény Latin-Amerikában, Chilével egy szinten. Ma Kuba az egyik legszegényebb ország az egyre jobban élő Latin-Amerikában. Az egy főre jutó GDP a chileinek kevesebb, mint a fele. 1980-ra, mikor a rendszer engedélyezte, hogy Mariel kikötőjéből 125 000 ember távozzék Floridába (alaposan telítve a menekülttömeget köztörvényes bűnözőkkel), már mindenkinek világos volt a nyomor mértéke. A kilencvenes években, a szovjet támogatás megszűnése után a kubaiak éheztek.

A rezsim azonban maradt, terror ide, nyomor oda, mert az országon belül és kívül mindig elegen támogatták, hogy maradjon. Az országon kívül azért, mert olyan igazságosnak ismerték úgynevezett baloldali mértékadó személyiségek Jean-Paul Sartre-tól Noam Chomskyn át Gabriel García Márquezig. Tavaly fölkereste Punto Ceró-i luxusrezidenciáján Ferenc pápa is. (Az igazságossághoz persze hozzátartozik, hogy esküdt ellenfele volt az „amerikai imperializmusnak”, mondhatni, esküdtebb, mint maguk az oroszok.)

Pedig nem igaz, hogy egy olyan kormányzat, amelyik az előző kormányzat gaztetteivel igazolja létjogosultságát, biztosan jobb az előzőnél, hogy biankó erkölcsi és politikai felmentőlevelet kaphat csak azért, mert a másik rosszabb volt. Batista számlájára húszezer halottat írnak. Castro lelkén százezernyi ember halála szárad, ennyien végezték kivégzőosztagok előtt, börtönökben, kínzások miatt, kommunistaellenes felkelés áldozataiként, vesztek menekülés közben a tengerbe, estek el a szegény ország tengeren túli fegyveres kalandjaiban, amik hasonlóan szegény országok létrehozását célozták.

Batista rendszere hírhedten korrupt volt, Kuba az amerikai maffia támaszpontja, nyaraló- és tárgyalóhelye és a többi. Castro erkölcsi tisztaságának csekkolásához ajánlom a második bekezdésben belinkelt cikket. De Punto Cero csak egy a húsz birtoka közül, amelyek között van egy komplett sziget is delfináriummal, helikopter-leszállópályával, 33 méteres uszodával. Hiszen nagy sportrajongó volt az öreg, uralma alatt a kis, elszigetelt ország bámulatosan sikeres lett az olimpiákon.

Tanulság? Nem a diktátorra kell haragudni. Béke poraira. Neki mindegy, az országának mindegy. De ha egy ország hagyja, hogy tönkretegye maroknyi összetartó, züllött, iparszerűen hazudó és manipuláló, Moszkva-bérenc kalandor, azt a külvilág nem fogja megmenteni. Csak esetleg a saját népe, ha észreveszi, mit művelnek vele. Ha nem veszi észre, akkor az se.

Fidel Castro élt kilencven évet, a rendszere most jár az ötvennyolcadikban.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.

Szerző: Széky János
Forrás: Parameter

Olvasta már?

Konok Péter: Szürkeállomány

Tarlós szerint a mozgáskorlátozottak alig használják a metrót. Ezért nem is igazán célszerű azt akadálymentesíteni. …