Home / KIEMELÉS TŐLÜNK / Széky János: Receptek ellenzéki pártoknak 1.

Széky János: Receptek ellenzéki pártoknak 1.

A „receptek” szó csak azért van a címben, mert a „stratégiákat” túl nagyképűnek érzem, és különben is, hogy jövök ahhoz, hogy hivatásszerű politikusoknak tanácsokat osztogassak?

Receptek ellenzéki pártoknak 1.

Fotó: 444.hu

Először is beszéljünk a közkeletű receptek egy részének értelmetlenségéről. Ahogy közelednek a választások (illetve amit annak hívnak), az Orbán-kormányt még legkisebb rosszként sem elfogadók – a magyarországi aktív politizálók fele – úgy látják, itt az alkalom „Orbán elzavarására”. Hát nincs itt az alkalom, úgyhogy erre nem is érdemes receptet keresni.

Fidesz tíz éve messze a legnépszerűbb magyar párt, az volt 2010-ig, és az 2010 óra, és nem azért, mert 2010-ig hálás ellenzéki szerepben volt, azóta pedig elnyomja az ellenzéket, hanem mert ő kell a népnek, a választópolgárok óriási többsége azt szereti hallani, amit a Fidesz mond, és az aktív  pártválasztók fele vagy több mint a felefolyamatosan a Fidesztől szereti a legjobban hallani.

A választási rendszer és egyáltalán a politikai intézményrendszer a Fidesznek kedvezett már 2010 előtt is, azóta még inkább. Semmi jel nem mutat rá, hogy ugyanaz a magát demokratikusnak nevező ellenzék, amely 2010 óta testületileg nem tudott ötről hatra jutni, most hirtelen, valami csoda folytán feldúsul nagyon felkészült, tiszta múltú, hiteles és ügyes politikusokkal, karizmatikus emberekkel, és több mandátumot tud szerezni, mint a Fidesz és a Jobbik együttvéve (ma fél kezemen meg tudom számolni az ilyeneket, ehhez képest 106 egyéni választókerület van).

Ha pedig a Jobbikkal összefogva kijön a matek, és sikerül relatív – de nem alkotmányozó – többséget szerezni, akkor mi van? Akkor a „győztes” ellenzék – valójában egy életképtelen és távlattalan kényszerkoalíció – szembetalálja magát az alkotmányosan leválthatatlan tisztségviselők és testületek tömör védelmi vonalával a legfőbb ügyésztől a Médiatanácson át a Nemzeti Választási Bizottságig.

A 2018-as választást elvitte az ördög, a választási rendszer pedig a Fideszt szolgálja. Ezért ha az ellenzék pártjai a realitással szemben úgy politizálnak, mint akik győzni akarnak – ezért mindenféle népszerűnek hitt dolgot ígérnek Orbán leváltásával bezárólag, és elvtelen taktikai manővereket hajtanak végre –, akkor a Fidesz akaratát teljesítik. És nemhogy győzni nem győznek, de még saját magukat is rombolják.

Általában is ellentmondás feszül aközött, hogy a demokratikus ellenzéki önmaga és a célba vett választópolgárok számára diktatúraként értelmezi az Orbán-rendszert, viszont elindul ugyanennek a rendszernek a választásain, mintha demokratikusak, azaz megnyerhetők volnának. Ha megnyerhetők, akkor nincs diktatúra.

Ha nem a győzelem, akkor hát micsoda lehet a cél? Először is az, hogy minél inkább önmaguk legyenek, és építsék magukat. A többpártrendszer több párt rendszere, nem pedig egy rossz párté, amit le kell győzni, meg egy jó párté, amelyik a győzelem után majd csinál valamit. Aki azt  gondolja, hogy a többpártrendszerű, liberális képviseleti demokrácia csak az után, azzal a feltétellel valósítható meg, hogy választáson legyőzzük a Gonosznak tételezett politikai erőt, és utána majd megkezdődik a szabad, egészséges politikai versengés a placcon maradt Jók között –, nos, azt emlékeztetném rá, hogy 1989-ben ugyanezt gondolták az Ellenzéki Kerekasztal résztvevői, és erre a feltevésre épült a harmadik köztársaság teljes politikai intézményrendszere, ami aztán 2010-re összeomlott. Lásd  részletesen a Bárányvakság könyv 4–6. fejezetében.
Kormányzatot alkotmányos úton egyébként nemcsak választáson, hanem színes forradalommal is meg lehet dönteni. Saját megnyilatkozásai szerint ettől tart a kormány, és nem tudom eldönteni, hogy csakugyan fél-e, vagy csak előadja valami hátsó szándékkal, ugyanis a színes forradalom feltételei – többek közt a radikális váltásra és a kormányzás azonnali átvételére szellemileg felkészült parlamenti pártok – Magyarországon egyelőre hiányoznak.

Ha sem választáson, sem színes forradalommal (és utána új feltételekkel megtartott válaztáson)  nem lehet megszabadulni a kormányzattól, akkor hogyan? Van egy jó hírem: a történelmi tapasztalat szerint az újkori világ egyetlen diktatúrája, önkényuralmi, tekintélyuralmi rendszere, illiberális állama sem örök életű – legyen bármilyen zsarnoki. Egyszerűen azért, mert ahol csak egyetlen vezető garnitúra van, véges kádertartalékkal, ott nincs, aki a kormányzás hibáit kijavítsa. És olyan nem létezik, hogy a halmozódó hibák ne vezessenek bukáshoz.

Hogy a bukás négy, tizenöt, hetven vagy kétszáz év alatt következik be, az sok mindentől függ, de elkerülhetetlen. Vannak szabályszerűségek, amiket ugyanúgy nem lehet puszta akarattal kivédeni, ahogy egy rendszert sem lehet megdönteni akarva, bármely adott pillanatban, vagy egy adott napra beütemezve – csak ha megértek rá a feltételek.

Az igazság az, hogy a fentiek és alábbiak megírására a legutóbbi kötcsei „polgári pikniken” készült fotók ihlettek, például ez a sorozat. Az ember ránéz ezekre az arcokra és testekre, és inkább nem szeretné elképzelni, mi lesz belőlük tíz év múlva. Nem tudja elhinni azt, amitől az ellenzék aggodalmasabb tagjai félnek: hogy ezek egy emberöltőre rendezkednek be.

Ez a stratégia nem lehet olyan népszerű, mint a „zavarjuk el Orbánt és bandáját”, de most azonnal, avagy jövő tavasszal, viszont nagyobb eséllyel lesz belőle jobb ország, és biztosan jobb ország lesz belőle. Csak hát kellene hozzá legalább egy, de lehetőleg több bölcs és magabiztos államférfi vagy államasszony.

Tehát mi növeli a valószínűségét, hogy az Orbán-kormányzat belátható időn belül magától megbukik? Ez nem jóslás, csak valószínűség, tapasztalatokból leszűrve.
Minél gyengébb az ellenzék –  nemcsak alkotmányos hatalom és befolyás szempontjából, hanem magabiztosságban, bátorságban, politikai kreativitásban, szellemi képességekben, tájékozottságban –, természetesen annál kevesebb ellenállásba ütközik a kormánypárt, viszont annál gyengébb a kormányzás minőségi kontrollja.

A minőségi kontroll hiánya pedig károsan hat vissza a kormánypártra. Demokráciából vett nemrégi példa: Amikor 2015 őszén Jeremy Corbyn lett a brit Munkáspárt vezére, a toryk a kezüket dörzsölték: nincs többé ellenfél. Csak halkan figyelmeztettek mértéktartó konzervatív publicisták, hogy az erős ellenzék hiánya meggondolatlan döntésekhez vezet. Aztán a következő évben a toryk, veszélyérzet nélkül, belemásztak a Brexit-népszavazásba, utána is az ostobaság volt a működési módjuk, az idén tavasszal már csak két százalékkal kaptak többet a lesajnált és valóban lebutult Munkáspártnál.

Ráadásul minél inkább központosított az egyoldalúan erős – tehát kontroll nélküli – kormánypártban a vezetés, annál jobban megterheli (szellemileg és fizikailag) a puszta kormányzás és saját hatalmának puszta fenntartása az egyszemélyi vezetőt. illetve annál alacsonyabb szellemi és erkölcsi színvonalú a csapata. Hatványozott hibalehetőség. A vezető egyre nagyobb valószínűséggel hoz létre saját maga olyan helyzeteket, amiket még kipihent állapotban, felkészült és tisztességes tanácsadókkal sem tudna megoldani. Lásd: CEU, és az egész magyar külpolitika.

Minél inkább kimerült szellemileg és fizikailag az egyszemélyi vezető, és minél gyengébb a minőségi kontroll, annál nagyobb hibaszázalékkal dolgozik. Minél nagyobb hibaszázalékkal dolgozik, annál közelebbi eshetőség, hogy a folytonos taktikai győzelmet hozó kormány–ellenzék játszmától függetlenül nekimegy valamilyen falnak, legyen az egészségi probléma, külpolitikai kudarc, törvénytelen tevékenységgel kapcsolatos lelepleződés stb.

A „fal” jelentheti azt is, hogy a saját oldalán álló erők – itt nem pártokra, hanem a színfalak mögötti gazdasági és politikai erőcsoportokra gondolok, amilyenekkel minden, valamennyire fejlett országban számolni kell – a rendszer megmentése érdekében hátravonják a legfőbb vezetőt. Ilyenkor óhatatlanul elindul a láncreakció: a karizma csorbul, és előlépnek, intézkedni kezdenek az addig háttérbe szorított, hibátlanul lojális, ámde politikai becsvágyú emberek. Kiderül, hogy a legfőbb vezető pótolható. De ez – gyakran, bár nem feltétlenül – a változtathatatlannak és mindenhatónak hitt rendszer megváltozásához és gyengüléséhez vezethet.

Ilyen körülmények között a racionális (és ami a demokratikus politikában ezzel egyenértékű: patrióta) ellenzéki politikus és párt nem az erőviszonyok csodaszerű átfordításán és az egyszemélyi vezető mielőbbi megbuktatásán dolgozik, hanem vagy azon, hogy megváltoztassa a játékszabályokat, vagy  azon, hogy ő és pártja minél erősebb legyen abban, minél inkább készen álljon a felelős politikai szerepre abban az egyre nagyobb valószínűségű pillanatban, amikor az egyszemélyi vezető nekimegy a falnak. A legjobb, ha mind a kettő.

Hogy ez a kettőt miképpen lehet elérni, arról a folytatásban.

 

A szerző az Élet és Irodalom rovatvezetője.

Szerző: Széky János
Forrás: Parameter

Olvasta már?

A kind of magic: újabb 104 millió a vizes vébére

104 milliót megint rá kellett költeni a vizes vb-re felújított Hajósra – adta hírül a …