Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Szele Tamás: 1989 decembere

Szele Tamás: 1989 decembere

Szubjektív lesz ez a megemlékezés, nagyon szubjektív, de hiszen innen meg sem mondhatom, mi történhetett Bukarestben azon a fagyos, huszonnyolc évvel ezelőtti napon, elképzeléseim vannak, de ezek nem többek spekulációnál. Hanem azt az érzést sosem felejtem el… Most van az évfordulója.

Én akkor már hosszú ideje Magyarországon éltem, Szekszárd városában, volt egy egészen normális munkahelyem, fizetésem, albérletem, sőt, a helyi rock klub társelnöke is voltam. Hogy miért is kellett nekem elmenni Nagyváradról? Fogalmazzunk úgy, hogy roppant egészségtelen lett volna a további tartózkodás szülővárosomban. Politikai természetű problémák voltak velem, mostani és itteni szemmel bagatell ügyek, csak hát akkor és ott ez több volt, mint életveszélyes – mint utólag megtudtam, csak a dossziém vagy három kötetre rúgott a Securitatén. El kellett jönni, míg lehetett.

Hanem ’89 decemberében már nagyon, de nagyon rossz volt a helyzet. Tudtunk a temesvári mészárlásokról, a hírforrások teljesen megbízhatatlanok voltak, a temesvári és az aradi rádiót hallgattam románul, de amit mondtak, valami őskáoszra emlékeztetett. Rémhírek és valódiak, utcán lövöldöző hadsereg és civil sebesültek, halottak tömege… Harcok Temesváron, Bukarestben, sortűz Kolozsváron… Egyet lehetett tudni: nagy a baj és rengeteg a halott. Főtt is a fejem rendesen, hogy mit lehetne tenni, hogy lehetne segíteni, de hát nagyjából semmit sem tehetett az ember.

Épp dél volt, a délutáni műszakba készülődtem, zuhanyoztam, szólt a rádió – és egyszer csak megálltam, mint a kés a levegőben. Ceausescu utolsó beszédét közvetítették. Ha azt a hangsúlyt, akcentust lehetne feledni… „Dragi tovarasi si prieteni…” Írásban visszaadhatatlan. Hát, ha ez még szónokol, akkor egyelőre remény sincs. És egyszer csak megakadt. Elkezdett dadogni, „alo, alo, tovarasi!” („Halló, halló, elvtársak!”) Elkezdte ütögetni az ujjával a mikrofont, elkezdte kérni, hogy üljenek le az elvtársak (a téren, ahol mindenki állt) – és abban a pillanatban tudtam, hogy ennek itt a vége.

Akkor lett vége, abban a pár percben. Le is keverték a beszédet, de hát kétségtelen volt, hogy egy korszak véget ért.

Valahogy felöltöztem és elindultam a Tanácsi Költségvetés-Elszámoló Hivatalba, ahol operátorként dolgoztam – talán háromszáz méterre lehetett az albérletemtől. Hát az a rövid út egy órába telt. Aki csak szembejött, megállított, hogy „hallottad?” Hallottam hát, csak én eredeti nyelven… máig nem tudom, hogy terjedt el ez a hír a jó szekszárdiak között a fény sebességével. Persze, mikor beértem, már szóltak, hogy ha akarok, most vegyek ki fizetés nélküli szabadságot, ez rendkívüli helyzet és ezer helyen lesz szükség a román nyelvtudásomra. Bizony, vagy két hétig nem is aludtam, maximum pár órákat, itt-ott, ahol éppen értem.

Nyilván semmilyen aktív segítséget nem tudtunk adni, csakis segélyeket küldhettünk. A telefonvonalak használhatatlanok voltak, mobil még sehol, internet esetleg Amerikában… de azért informálódni szerettünk volna. A rádióamatőrök segítettek. Ők tudták koordinálni a romániai kollégáikkal, hogy mikor, hol, mire lenne szükség, így jutott el például egy rakomány fájdalomcsillapító és kötszer Temesvárra. És az emberek jöttek, végeláthatatlan sorokban, és hozták az ételt, a meleg ruhát, a gyógyszert, a bort… szó nem volt ott és akkor pártoskodásról. Aki tudott, segített.

Talán, mert nagyon közel volt már karácsony, talán, mert a szíve mélyén mindenki aggódott a kiszolgáltatott helyzetben lévő ártatlanokért, talán, mert akkoriban kezdődött Magyarországon ’56 rehabilitálása a köztudatban – sok összetevője volt annak az azóta is példa nélküli rokonszenvhullámnak.

Annyit fontosnak találtunk a többiekkel – hogy úgy mondjam, minden akkori párt képviseltette magát a segélyakcióban – hogy a készpénzt csak azzal megbízottak kezelhették, mi, fiatal srácok kizárólag a tárgyakkal foglalkoztunk. De nem is tűnt el egy vörös cent sem.

Valamikor Szilveszter táján beállít Kavics, a Piccolo Drink Pizzéria tulajdonosa két tálca szendviccsel. „De Kavics, hogy küldjük ezt el, romlandó!” „Nektek hoztam, napok óta nem ettetek.”

És tényleg. Akkor jöttünk rá magunk is. De haza is csak pár naponta jutottunk, fürödni, átöltözni.

Volt közülünk, aki reggel csak pár percre nézett be, de este már Temesváron rakta le a kamionunkról a segélyszállítmányt, mert nem akarta kihagyni, hogy az eseményeket a saját szemével láthassa.

Hogy mi történt akkor Romániában, azt én nem vagyok hivatott eldönteni, nézetem szerint borzalmas dolgok, amiket máig nem vagyunk képesek átlátni, valószínűleg egy többrétegű hatalmi játszma végjátékának lehettünk a tanúi – de hogy a szekszárdi, magyarországi nép azokban a napokban jelesre vizsgázott emberségből, az is biztos.

Nem volt ott pártoskodás, gyűlölködés. Csak jóindulat, segítő szándék.

Mikor visszajött az egyik vöröskeresztes kamion, nekem adták róla a fehér zászlót. Hát bizony piszkos volt, át is volt lőve. És bizony véres is volt.

Máig megvan.

Hogy aztán mi történt, az már a legújabb kori történelem tárgya.

A vizsgálatok máig folynak, egyre különösebb eredményekkel, azonban sajnos ezek szinte mindig az aktuális politikai helyzetet tükrözik – objektív eredményekről az 1989. decemberi események tanulmányozása esetében egyelőre nem beszélhetünk.

De én szeretném, ha tudnánk még egyszer ennyire emberek lenni.

Ennyire félretenni ellenszenveket, előítéleteket, félelmeket.

És azt is, hogy ehhez senkinek ne kelljen lőni sehol és senkire.

Fotó innen

Szerző: Szele Tamás
Forrás: Huppa

Olvasta már?

A magyar mutyi csúcstörténete: eltűnt az egyetlen mammográfiás szűrőbusz

Csalás gyanújával ismeretlen tettes ellen nyomoz a rendőrség az Ikarus Egyedi (Ikarus EAG) által gyártott …