Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Szele Tamás: A császár kertjében

Szele Tamás: A császár kertjében

Egyik kedvenc kínai közmondásom, miszerint

„Pompás hely a császár kertje, de nem jó soká lakni benne”.

Úgy látszik, Orbán Viktor ugyan nem ismeri ezt a tömör kis bölcsességet, de érezte, hogy valami nagyot, egész estét betöltőt kell mondania a kínaiaknak búcsúzóul, hátha akkor szeretni fogják. Nem fogják szeretni, de szerencsére Kínában nem is erről szól a dal.

Az egy dolog, hogy az új, most épp orientális politikai direktívákat a közmédiának nyilatkozta, de mióta a nyóckerben gyakoribb étel a szecsuáni csirke, mint a marhapörkölt, biztos lehet benne, hogy ezt a nyilatkozatot pillanatokon belül helyezik a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának mennyei íróasztalára, sárkányfőnix-jelekkel írva, ékes kínai nyelven. Az persze kicsit sem baj, hogy a kínaiak tudnak magyarul, még az sem, hogy pár magyar tud kínaiul – a baj az, hogy ilyen szamárságokat kell fordítani, mint a miniszterelnök által meghatározott politikai-gazdasági irányvonal.

Mit is mond Orbán Viktor?

Azt mondja a diktátordzsembori után, amin senki sem tudja valójában, milyen megállapodások is köttettek a színfalak mögött (ne feledjük, a Molotov-Ribbentropp paktumnak is volt titkos záradéka, joggal gyanakszunk, hogy a minapi pekingi csúcson sem kizárólag gazdaságról volt szó, bár a gazdaság a valódi politika…), tehát azt mondja, miszerint Kína lesz a világ domináns hatalma és a Kelet az új Nyugat.

Állítsa már valaki a fejéről a talpára.

Bár, nem egy Hegel.

Tehát azt mondja ez a mi frissen sinológussá avanzsált ki kormányfőnk, hogy „A globalizáció régi modellje véget ért, a Kelet felzárkózott a Nyugat mellé, és a világ egy tekintélyes részének elege lett abból, hogy fejlett országok kioktatják például emberi jogokból, piacgazdaságból.” Hát, ezt csak Kínában tanulhatta, éspedig marxista-nacionalista kínaitól, márpedig akad egy pár ilyen világnézetű ember arrafelé. Ezek Kína azon elvei, melyeknek már a népköztársaság kikiáltása óta érvényt próbál szerezni.

Miért is?

Az egész az ópiumháborúkkal kezdődött, melyeknek okára most nem térnék ki hely hiányában, elég az hozzá, hogy a Csing-kori Kína a XIX. század első felében kezdte észrevenni, hogy majdnem eltűnt a gazdaságából az általánosan használt ezüst, a valuta alapja, néhány brit cég kivételesen sikeres ópiumkereskedelmének köszönhetően. Ebből két háború is lett, melyet Kína elvesztett, és ezeket úgynevezett „egyenlőtlen szerződésekkel” zárták le. Mármost ezek az „egyenlőtlen szerződések” ugyan a Kínai Császárság számára valóban nagyon igazságtalanok voltak, de a kínai társadalomnak műszaki, tudományos, technikai fellendülést hozott a kényszerből megnyitott öt kikötő. Még a legnacionalistább kínai hadurak is az európai settlementekbe menekültek, ha szorult a kapca a későbbi polgárháborúkban, a bölcsebbje, mint Jüan Si-kaj a tiencsini magyar koncessziós területes saját kis kastélyt is építtetett, ne kelljen hónapos szobát bérelni szükség és igény esetén. Egyszóval, az élénkülő kapcsolatok szokás szerint egyszerre hoztak jót és rosszat, és most a jón nem azt értem, hogy pár hadúr menedékjogot kapott, mikor vesztésre állt.

Az ám, csakhogy kikiáltották, és ami ennél is több, stabilizálták a Kínai Népköztársaságot. Ám ez a kifejezetten kommunista, kínai fogalmak szerint végtelenül nyugatos állam ugyanúgy köteles volt betartani a száz évvel korábbi „egyenlőtlen szerződéseket”, mint jogelődei! Ráadásul ezek a szerződések szolgáltak ideológiai munícióként az összes kínai nacionalistának, valóságos Trianonként érveltek velük, nem maradhattak ki Mao Ce-tung politikai eszköztárából sem. És hát Kínában azért nem volt ismeretlen soha az idegengyűlölet.

Nos, ez a motorja a mostani „egy öv, egy út” programnak is, mármint egyesek, például Orbán szerint. Ők úgy látják, hogy a szegény, elnyomott, félgyarmati sorban tartott Kelet felállt, lerázta béklyóit és most jön szétrúgni a gonosz Nyugat fenekét.

Ahogy azt Móricka elképzeli.

Dehogy jön, illetve jön, de nem rugdosódni akar. Hanem kereskedni.

Ha már belementünk ebbe a hamis geopolitikai eszmefuttatásba, milyen érdekes, ugyebár, hogy a nem elhanyagolható súlyú gazdasággal bíró Japán és Dél-Korea nem vett részt a pekingi csúcson – ők tán nem tartoznak Kelet-Ázsiához? Vagy nekik nincsenek sérelmeik, melyekért a Nyugat felelős?

Dehogynem. De azért nem voltak ott, mert a kutya sem hívta őket. Kína nem akar lapot osztani nekik ebben a hatalmas tétre menő globális pókerpartiban. Aminek ráadásul nem is lesz vesztese a jelek szerint.

Orbán Viktor hibás politikát követ. Abban reménykedik, hogy ha beilleszkedik a kínai politika vélt irányvonalába, egyenlő félnek, egyenlő partnernek tekintik majd, és biztosítják számára, hogy „senki se oktassa ki” őt emberi jogokból. Mondjuk gondolt ilyesmit annak idején Enver Hodzsa is, annak se lett jó vége. Kína partnernek el fogja fogadni Magyarországot, de egyenlő partnernek csak akkor, ha majd rendes pénzben kártyázik. Addig maximum kibicelhet a nagyok asztalánál, esetleg elmehet a számukra cigarettáért, gyufáért – erre lesz jó az a bizonyos Belgrád-Budapest vasútvonal. És, mint a kibic, a kifutófiú, megtarthatja a visszajáró aprót. Ennyi lehet a szerepünk ebben a nagy gazdasági együttműködésben. Melynek kicsit sem lényege az, hogy Kína bosszút álljon a Nyugaton, ezt csak aluliskolázott pekingi pártfanatikusok és magyar miniszterelnökök hiszik, hiszen ha bosszút állna és a Nyugat elszegényedne, ki venné meg a kínai árukat?

A marslakók?

Arra pedig ne is számítson senki, hogy Kína külpolitikai lépéseket tesz hatodrangú gazdasági partnerek érdekében. Kína nagy ország, neki érdekei vannak, nem barátai, mint a Brit Birodalomnak, csak még sokkal inkább. Az „egy öv, egy út” program (csodás, jellegzetesen kínai neve van) pedig nem a globalizáció ellentéte, ellenkezőleg: a gazdasági globalizáció új fejezete. Mármint az lehet, aztán majd meglátjuk, mi lesz belőle.

Politikai vonzata ilyenformán csak annyi van, hogy viszonylag sok, útba eső és természetes erőforrásokkal, nyersanyagokkal nálunk jobban dotált autokrata államot fog jó anyagi helyzetbe hozni, de minket ez a veszély nem fenyeget: gyakorlatilag semmink sincs, ami Kínát érdekelné. Ilyenformán a kínai befolyás növekedésétől sokkal kevésbé reális tartani, mint az orosz állam politikai befolyásától, ami közelebb van és igenis vannak valós geopolitikai céljai.

Ami okozhat gondot az az, hogy a rohamosan terjeszkedő – bár már lassuló – kínai gazdaság átveheti dominanciát a magyar gazdaságban, ahogy az egyes afrikai államokban is történt, de ez sem igazén elképzelhető: Afrikában azért legalább kobalt, nikkel, tantál, kőolaj van, nálunk semmi ilyesmi nincs.

Egyszóval, Orbán Viktor már megint testvéri segítséget vizionál ott, ahol kőkemény üzletről van szó, és semmi többről. Megalázkodóan udvarias nyilatkozatban teszi magáévá azokat az elveket, melyekről azt hiszi, Kínát irányítják – holott erre semmi, de semmi szükség nincs. Ha a kínai politikai vezetés azt akarná, hogy nyalják a talpát, arra bőven találnak közelebb is legalább egy-két millió önkéntest pár fenért.

Értelmetlen dolog ilyenformán hízelegni, megalázkodni, ezek a kínai politika ősidők óta unalomig szokott elemei: Kína a partnereitől tényeket és tetteket várna, éspedig kizárólag gazdasági téren. A politika csak annyiban érdekli őket, hogy ne nehezítse a kereskedelmet.

Énekelhet ő magyar nótát a Bank of China vezetőségének, azok megnézhetik az egzotikus produkciót, de egy milliméterrel sem kerül közelebb ezzel a komoly partnerséghez.

Valaki szólhatna már neki, hogy hiába töri magát.

Vagy mégse: várjuk még meg, míg zsonglőrködni is fog és közben a Tungfanghungot énekli.

Az lesz csak a produkció.

Szerző: Szele Tamás
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Fábián András: Vendégmunkások

Scheer Sándor, a Market Zrt. elnök-vezérigazgatója a minap arról beszélt, hogy néhány éven belül elkerülhetetlenné …