Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Szele Tamás: A kislány és a Raptorok

Szele Tamás: A kislány és a Raptorok

A kislány hisztériás rohamot kapott, összetépte selyem zsebkendőjét, földhöz verte magát és most ott visítozik, míg nem hoznak neki egy pohár vizet, amit vagy ráöntenek, vagy megitatják vele, mindkét megoldás jó. A hisztériás kislányt Kim Dzsongunnak hívják, és aki azt hiszi, hogy a most kialakult helyzet szimpla érzelemkitörés, az nagyobbat nem is tévedhetne.

Kim Dzsongun ugyanis pontosan tudja, mikor és hogyan kell megsértődni, rohamot kapni és visítani – mint a legtöbb ember, aki így szokta elérni a céljait, ő is alaposan megtervezi a nagyjeleneteit. És ez a mostani a legnagyobbak egyike lehet. De hát mi történt?

„Észak-Korea beszüntette a magas szintű párbeszédet Dél-Koreával, miután bedühödtek egy katonai gyakorlat miatt. Akár a Trumppal való történelmi találkozó is elbukhat.

Az észak-koreai diktatúra hírügynöksége a szimplán provokációnak minősített dél-koreai-amerikai közös hadgyakorlattal indokolta a lépést. A bejelentésben egyúttal figyelmeztették az Egyesült Államokat is: eszerint a Trump és Kim Dzsongun közötti, elvileg június 12-én esedékes történelmi jelentőségű csúcs megtartása is kérdésessé vált.

Márciusban az egész világot megdöbbentette, amikor Trump bejelentette, hogy eleget téve a meghívásnak, júniusban először találkozni fog az észak-koreai vezetővel.

A közös Max Thunder hadgyakorlat pénteken kezdődött; nagyjából száz repülőgép, többek között B-52-s bombázók és F-15K-k vesznek részt a Dél-Koreával közös amerikai gyakorlaton. Az amerikaiak azt hangsúlyozzák, hogy a közös gyakorlatoknak csak védelmi célja van egy esetleges külső támadással szemben.” (Index)

A hír első megjelenése óta kicsit finomodott a helyzet, ugyanis az észak-koreaiak valamiért különösen sérelmesnek találják, hogy a hadgyakorlaton részt vesz nyolc darab F-22-es Raptor lopakodó vadászbombázó is, pedig hát a B-52-es nehézbombázóktól inkább volna félnivalójuk: a Raptor 2005. decemberében állt rendszerbe, már nem is a legmodernebb harci technológiát képviseli, és az az ország, amelynek hadseregében máig repülnek kétfedelű Antonov 2-esek (igen, ami nálunk kukacbombázó, az Észak-Koreában harci gép) jobban tenné, ha nem reklamálná pont a Raptorokat. Megint más kérdés, hogy egy Raptor komoly zavarban volna, ha egy Ancsa lenne a kijelölt célpontja, mert olyan lassú, hogy mire bemérte, már le is hagyta. De ennyit a fjordokról.

 

Mármost azt tudjuk, hogy a világpolitika olyan, mint egy különösen nagy és rosszul vezetett nyilvánosház, valahol mindig őrjöng benne valaki, ügyfél vagy alkalmazott, mindegy is, és mindenki pont azon sértődik vérig, amin éppen akar. Kim Dzsongun nem mondhatja, hogy nem tudott a Max Thunder hadgyakorlatról – annyira tudott, hogy korábban ő maga közölte: „tisztában van annak szükségességével és hasznával, hogy az Egyesült Államok és Dél-Korea folytassa közös hadgyakorlatait”. Most meg mennydörög, villámlik és a földhöz veri a hátsóját dühében. A KCNA észak-koreai hírügynökség ontja a nyilatkozatokat, a hajnali jelentés szerint a dél-koreai-amerikai gyakorlat miatt Észak-Korea lemondta a déli szomszédjával szerdára tervezett magas rangú találkozót is. Egy másik jelentés egyenesen kimondja: „az Egyesült Államoknak alaposan fontolóra kell vennie, hogy mi lesz a tervezett észak-koreai-amerikai csúcs sorsa a provokatív hadgyakorlat tükrében”.

Egy harmadik kicsit izgalmasabb: abban egy bizonyos Jo Nam Su „A tárgyalópartner megbocsáthatatlan provokációja” címmel arról értekezik, miszerint az amerikai-észak-koreai tárgyalásokon szégyen és gyalázat szóba hozni az emberi jogok problémáját, ez „sérti a KNDK szuverenitását és méltóságát”. Valamint ez az egész probléma nem is létezik – hát, ha úgy veszem, Észak-Korea esetében, az ő saját szempontjukból tényleg nem lehet emberi jogokról beszélni, ugyanis valóban nem ismerik el őket. Csak éppen most látszott eldőlni, miszerint a KNDK a világ része és nem a világ tartozik a KNDK külterületéhez.

A CNN szerint Kim Kye Gwan, az északi külügyminiszter első helyettese bejelentette: „Soha nem kértük az Egyesült Államokat, hogy támogassa gazdasági rendszerünket, és a jövőben sem tartunk igényt erre.” Azért a külügyminiszter-helyettes nyilatkozott, mert a külügyminiszter most éppen úton van. Hol? Ki tetszett találni: Pekingben.

Kezd akkor világosodni a kép. Ha még hozzátesszük, hogy Washington annyit közölt: a terveknek megfelelően folytatja a Donald Trump elnök és Kim Dzsongun észak-koreai vezető között tervezett csúcstalálkozó előkészületeit, kezdjük látni, mi is történik most épp.

És tényleg, mi?

Hát ugye, megsértődni bármin és bármiért lehet, ha pillanatnyi vagy hosszabb távú érdekünk úgy diktálja, és ez nem csak Kelet-Ázsiára jellemző: Nagy-Britannia és Spanyolország például 1739 és 1748 között „Jenkins kapitány füléért” háborúzott (Robert Jenkins, a Rebecca kapitánya azt állította, hogy a spanyol parti őrség egy katonája levágta a fülét, amelyet Jenkins 1738-ban bemutatott a brit alsóháznak). Persze, az ördögöt érdekelte Jenkins füle, annak is gazdasági-politikai oka volt, ahogy a mostani durcizásnak is. Ezek ürügyek.

Dehogy akarja Kim Dzsongun véglegesen megszakítani a tárgyalásokat, se Dél-Koreával, se az Egyesült Államokkal, nem őrült ő, még csak nem is bolond. Ellenkezőleg: ravasz ember. Csakhogy miről volt szó? Az Egyesült Államok külügyminisztere, Mike Pompeo pár napja a nagy békülési lázban bejelentette:

Amennyiben Észak-Korea merészen arra szánja el magát, hogy gyorsan megszabadul az atomfegyverektől, úgy az Egyesült Államok is kész együttműködni Észak-Koreával, hogy a dél-koreai barátainkhoz mérhető jómódot érjen el.

Ez egyfajta Marshall-segélyt jelentene, amerikai áruk, gépek, pénzek, befektetések dömpingjét, nagyrészt vissza nem térítendő támogatás formájában. Csakhogy Kínának ez nem a legkellemesebb.

Ott Kína akar befektetni, ő akarja kihasználni a piacon megjelenő, tízmilliós nagyságrendű olcsó, bár képzetlen munkaerőt, nehogy már a jenkik gyáraiban dolgozzanak, ha dolgozhatnak a pekingi tungcsék üzemeiben is! Coki Észak-Koreától! Yankee, go home – diktálták Kim Dzsongunnak Pekingből. Erre mutat a külügyminiszter kínai útja is, mert kevéssé valószínű, hogy tavaszi tekercset enni ment oda, vagy azért, hogy megnézzen egy klasszikus operát.

A szálakat tehát – mint a válság folyamán végig – Pekingből mozgatják. De mi lesz?

Ha Dél eléggé megijed ahhoz, hogy diplomáciai konfliktusba keveredjen az Egyesült Államokkal, akkor világos: Phenjan és Kína megnyerték a partit és viszik az egész Koreai-félszigetet. De ezt remélhetőleg Mun Dzsein is tudja, és hű marad szövetségeséhez.

Ha fegyveres provokáció történik a hadgyakorlat során, ami nem lehetetlen, mondjuk egy légtérsértés formájában, akkor elmarad a Trump-Kim Dzsongun-találkozó Szingapúrban, és tovább tart a válság, részeként a világméretű hidegháborúnak. Ez sokak érdekét szolgálná, és nem is zárhatjuk ki, mint lehetőséget – minden adott hozzá, az északi, szándékosan eltúlzott érzékenység éppúgy, mint az amerikai kardcsörtetés. Itt van szerepe a Raptoroknak: azok, adottságaik miatt képesek Phenjan egére kondenzcsíkkal akár szívecskét is rajzolni, sőt, mire a radarok észreveszik őket, már haza is értek.

Na, ez az, amire most semmi szükség.

A legjobb megoldás az lenne, ha fennmaradna az erőegyensúly, akkor is, ha különös ebben a helyzetben ilyesmiről beszélni, és a felek tovább folytatnák a tárgyalásokat – de ehhez az kell, hogy Kína engedjen.

Ajándékot kéne küldeni a Menny Elvtársának, Pekingbe, mondjuk a kereskedelmi szankciók felfüggesztését. Ahogy ez megtörténne, mennyei béke költözne a Jalu folyótól délre. Ez megérne Kínának pár tízmillió olcsó munkást.

Hát ezért csípődtek be a Raptorok a Kim Dzsongun nevű hisztis kislánynak, ezért szaggatja a zsebkendőjét.

Végső soron tehát megint Washingtonban és Pekingben dől el a kérdés.

Ahogy már annyiszor az elmúlt évtizedek folyamán.

Szerző: Szele Tamás
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Rezeda: Felcsútról a nő

Orbán Viktor napkeleti bölcs lett – egyben reszkető fejű nagyapó –, ám mindeközben diszkrét trágyaillat …