Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Szele Tamás: A ravasz padisah

Szele Tamás: A ravasz padisah

Valami mozog Ankarában, valami fortyog, fő Erdogan konyháján, nem lennénk meglepve, ha néhány napon, maximum héten belül újabb zsarolással lepné meg a világot ez a teljhatalmú padisah: ha körülnézünk Törökországban és környékén, minden arra utal, hogy akár régi, akár új ügyről van szó, kicsit más szempontok érvényesülnek mostanság, mint korábban.

De a kíméletlenség változatlan.

Persze, Törökország megértéséhez sutba kell vágnunk az arisztotelészi logikát, más mederben jár ott az élet (bár ezt Tyutcsev Oroszországról írta, de ide is érvényes). Mert az, ugyebár, közismert, hogy Erdogan mostani egyik fő tevékenysége az, hogy népirtást folytasson minden kurd ellen, méghozzá nem csak az ország határain belül, de azon túl is, például Afrin körzetében. Konkrétan, harminc kilométeres „biztonsági” zónát akar kialakítani a határai mentén, melyet ő ellenőrizne, és melybe gyakorlatilag a teljes, szinte kizárólag kurdok lakta Afrin és Manbidzs tartományok is beletartoznának. Most folyik a támadás Afrin ellen, melyet keleti irányban terjesztenek ki Manbidzs irányába – ámde Manbidzsban a kurdok mellett amerikai erők is állomásoznak. Nyilván ehhez a kurdoknak is van pár szava, a múlt héten lőtték le a török hadsereg egyik ultramodern harci helikopterét is – de a körzet légi bombázása zavartalanul folyik török részről, a civil lakosság menekül, bár aki Törökország felé indul, azt a határőrök kivégzik, szóval kimondhatjuk: ez népirtás.

Nem kis cinizmus kellett ahhoz, hogy Erdogan ezt a mocskos háborút „Olajág-hadműveletnek” nevezze el. A török hadsereg és az általa támogatott szíriai szunnita arab, valamint turkomán milíciák most akarják megszüntetni – nem az esetleges kurd állam magját, hanem magukat a kurdokat, mint népet. És hát bizony érdekes eredményekkel járna, ha a Törökországgal szövetséges Egyesült Államok ottani támaszpontjait támadnák: Rex Tillerson és Erdogan között a harci cselekmények kezdete óta zajlik egy kemény hangú nyilatkozatháború. A kérdés voltaképpen az, hogy fontosabb-e Törökországnak a NATO-tagság, mint egy népirtás, illetve fontosabb-e az Egyesült Államoknak a formálódó, nyugatos kurd demokrácia, mint a törökországi támaszpontok?

Nem lehetünk optimisták. A támaszpontok valószínűleg fontosabbak lesznek.

Az ám. Csakhogy az Olajág-hadművelet melléktermékeként elindult Törökhonban az újabb letartóztatási és ítélkezési hullám. Például őrizetbe vették két hete a török orvosi szövetség (TTB) 11 vezetőségi tagját, amiért közleményükben tiltakoztak az Afrinban január 20-án indított török hadműveletek miatt. Ezt a Hürriyet című török napilap jelentette az internetes oldalán. Az előállítottak között van a TTB elnöke, Rasit Tükel is. A TTB múlt heti közleményében azt írta: „orvosokként arra figyelmeztetünk, hogy a háború olyan, ember okozta népegészségügyi probléma, amely a környezetben és a lakosokban pusztítást okozva fenyegeti a társadalmi életet. Minden összecsapást és háborút emberi dráma kísér, helyrehozhatatlan problémákhoz vezet fizikai, lelki, társadalmi és környezet-egészségügyi szempontból. Nemet a háborúra, azonnali békét!” – fogalmaztak.

Sajtómunkásból most is körülbelül százötven ül török börtönben, és nem sok jóra számíthatnak.

Ha tehát a körülmények és a háttér ismeretében vizsgáljuk a tegnapi nap két hírét – úgymint Deniz Yücel szabadlábra helyezését és három más kolléga életfogytiglani börtönre ítélését – mindjárt más fényben tűnnek fel az események.

Egyfelől, Deniz Yücel fogvatartása tökéletesen illegális volt, még a török törvényeket is sértette. A nemzetközi diplomácia szabályairól nem szólva, hiszen török részről próbálkozás sem történt a német állampolgárságú kolléga ügyének konzuli úton történő rendezésére, sőt, a kapcsolatfelvételi kísérleteket is elutasították.

Yücel ugyan meglehetősen ellentmondásos, csúnyán finomkodó kifejezéssel élve „megosztó” figurája a nemzetközi sajtónak (így mondjuk ha valakivel nem lehet mindenben egyetérteni, sőt nagyon sok dologban nem lehet), példának okáért négy évvel ezelőtt kisebb vihart kavart Magyarországon is, mikor egy publicisztikájában javasolta kis honunk kizárását az Európai Unióból, ám az idő megmutatta, hogy ezt ő nem gondolta komolyan. Ez egy cikksorozat része volt, melyben Belgiumtól az akkori Britanniáig minden uniós tagállamról kimutatta, hogy nem volna helye ezért vagy azért az államszövetségben. Miért tette? Akkoriban ugyanis Törökország uniós tagságáért kampányolt, és ezt az abszurd módszert választotta. Ilyen neki a humora. Mi kicsit megsértődtünk, de amint kitűnik a későbbiekből (Magyarország a harmadik volt a megkritizált tagállamok sorában, és még sok követte), egyszerűen csak bekerültünk a lővonalba, kaptunk a szórásból, nothing personal, semmi személyes ellenszenv. Más kérdés, hogy Yücel ez irányú akkori törekvése éppenséggel egybevágott Erdogan korabeli követeléseivel: tehát nem voltak ők mindig haragban.

Aztán meg a puccs után haragosok lettek, Erdogan azt nyilatkozta róla, hogy a férfi a Kurdisztáni Munkáspárt terrorszervezet képviselőjeként, német ügynökként bujkált az országban. Az ám, de az ügyében soha nem történt még vádemelés sem – ez minden törvénykezést sért, a Magna Charta óta.

Igen, a törököt is.

Most elengedik, és meg fogjuk ünnepelni – meg is kell, meg is érdemli, elvégre a sajtószabadságért ült, kilátástalan helyzetben, azt sem tudta, meddig lesz börtönben vagy mikor végzik ki, ami arrafelé könnyen megy – de a nagy örömködésben ne felejtsük el: ezzel a szabadlábra helyezéssel Erdogan üzen nekünk, nyugatiaknak.

Ahogy a három török kolléga, Nazli Ilicak, Ahmet Altan és testvére, Mehmet Altan életfogytiglanra ítélése is ennek az üzenetnek a része. (http://huppa.hu/ujsagirokat-iteltek-eletfogytiglani-bortonre-torokorszagban/) Nem lehet nem ide idézni a nevetséges, abszurd vádat, mely szerint „Ilicak és az Altan testvérek a július 15-ei puccskísérlet előtti napon egy közös televíziós műsorban állítólag “tudatalatti” üzeneteket küldtek a nézőknek, utalásokat tettek a küszöbönálló puccskísérletre.” Annyi történt a valóságban, hogy a most elítélt kollégák mindannyian részt vettek egy stúdióbeszélgetésben jólius 14-én és nem rajongtak Erdoganért. Aki pedig tudatalatti üzeneteket képes küldeni, az nem újságíró, hanem hipnotizőr, Szvengáli, Mario varázslója vagy egyenesen Mefisztofelész, de nem a valóságban létezik, az is biztos.

Ennyi erővel azzal is vádolhatták volna őket, hogy dzsinnek.

Tehát vonjunk mérleget: Yücel kollégát elengedték, másik három kollégát életfogytig fogva tartják, értékelhető vád egyikük ellen sem merült fel. Mit üzen a költő, esetünkben Erdogan ebben a művében?

A költő azt üzeni, hogy „Figyelj, hülye Nyugat. Ha már nektek olyan nagyon fontos a sajtó – én legszívesebben eltörölném az egészet, de ha ti sokra tartjátok, én bizony ezt kihasználom – akkor megkapjátok az egyik foglyomat, aki még nyugati is, gondosan rosszul bántunk vele, hogy elmesélhesse a borzalmakat, a többi százötvenet meg megtartom és időről időre fogjuk őket életfogytiglanra ítélni, ha csak nem tesztek engedményeket, mert azzal kiválthatjátok őket. De ha engedményeket tesztek, hagyjátok kiirtani a kurdokat vagy kivonjátok a jenkiket Manbidzsból, még a Héttoronyból is van kiút. Sok a túszom, úgy készüljetek – ha tárgyalni akartok, én itt vagyok.”

Hát ezt üzeni a padisah az egymásnak látszólag ellentmondó intézkedéseivel.

Kollégák, olvasók: ne feledkezzünk meg arról a százötven túszról a török börtönökben.

És ne feledkezzünk meg a több millió kurdról sem a Közel-Keleten.

Fel van adva a lecke: ha választunk közöttük, pont azt tesszük, amit a padisah elvár tőlünk.

Fortélyos, az igaz – de ne táncoljunk úgy, ahogy ő fütyül, ne menjünk bele egy kényszerkompromisszumba.

Ravasz ez a padisah, legyünk mi is azok.

Szerző: Szele Tamás
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Valójában nem hisszük el, hogy Szijjártó ezt komolyan is gondolja

Szijjártó pénteken Münchenben, a magyar főkonzulátus új épületének avató ünnepségén mondott beszédet. Többek között ezt …