Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Szele Tamás: A tusványosi affér

Szele Tamás: A tusványosi affér

Ez az írás nem lesz túl népszerű, de vállalom: ugyanis nem azt fogom írni, amit olvasni szeretnének, hanem azt, ami a valóság. Igen, a tusványosi afférról lesz szó, mégpedig hosszasan, jól tetszenek sejteni. Aminek – meglátásom szerint – nincs sem hőse, sem győztese, csak vesztesei vannak. Jó sokan: valamilyen formában mindenki, aki magyarul beszél.

Kezdjük azzal, hogy a „tusványosi” (ilyen helységnév nincs, csak Tusnád van és Bálványos) haknikat mindig is Orbán Viktor bétatesztjeinek tartottam: ha egy őrületet már majdnem tökélyre fejlesztett, ott próbálta ki, ott dobta be a köztudatba, az volt a kísérleti lőtér. De ne tessék úgy képzelni, hogy Tusványoson tízezer székely térdel Orbán előtt és időnként hozsannázva hasra borul: ezeken a beszédeken valahol ötszáz és kétezer fő között mozog a közönség létszáma. (A fesztiválnak magának persze sokkal több a vendége, de azok bulizni mennek). Tegnap – jelenlévő szemtanúk és tudósítók pontos adatai alapján – hatszázan voltak, tehát szó nincs arról a politikai tömeggyűlésről, amit a köztévé ügyes kameraállásai alapján sokan odaképzelnek. Leni Riefenstahl óta tudjuk, hogy száz embert is lehet tízezernek fotózni, filmezni. Ennek úgy a fele sajtós (kordon mögött), biztonsági, vagyis a tényleges közönség, mely mára leginkább politikusokból reprezentációs vendégekből, azok családtagjaiból, titkárnőiből, titkáraiból áll, olyan három-négyszáz fő lehetett. Természetesen nincsenek lezárva a bejáratok, be lehet épp menni, ha valaki nagyon akar – de nem sokan akarnak ennyire odajutni.

Normális helyzetben itt az Orbán-beszéd elemzése következne, mármint ha mondott volna valami újat, de nem normális a helyzet, tehát csak két mondatra hívnám fel a figyelmet. Az egyik: „Ha a világ bármely sarkában rálépnek egy magyar lábára, akkor Budapesten egy vörös lámpának ki kell gyulladnia.” A másik válasz egy kérdésre, amit a közönség soraiból tettek fel neki: „Miért nem bánnak keményebben Soros bérenceivel?” „Még bánhatunk.”

A beszéd különben – végig figyelemmel kísértem – pont arról szólt, amit el lehetett várni, egy apróságtól eltekintve: Orbán Viktor a helyi közönséggel annyira sem foglalkozott benne, mint a helyi szúnyogokkal, a legelején kinyögte, hogy „Hajrá Sepsiszentgyörgy!” és a végén lejmolt némi voksokat, de a helyi problémákkal, kérdésekkel nem törődött. Mit néki Hekuba s ő Hekubának?

Akkor most térjünk rá az afférra. A beszéd bizonyos pontján tiltakozó sípszó harsant, mégpedig magányos sípszó, egy hosszú, fekete hajú lánytól, akit rövid kézitusa után a közönség egy része és a biztonságiak földre tepertek (valaki a hajánál fogva rántotta le, hátulról), majd, miután hosszan gyalázták, karját kicsavarva kivezették. Íme, itt látható a jelenet:

És nem gyulladt ki semmiféle vörös lámpa.

A magyarországi közönség gyakorlatilag ennyit tud az ügyről, vagy nem sokkal többet. A romániai sem sokkal informáltabb.

Az eset több, mint botrányos: politikai vélemény kinyilvánítása miatt megvernek egy magányos, fiatal nőt és utána hülyébbnél hülyébb magyarázatokkal szórakoztatják a nagyérdeműt, de úgy hogy még bele is bonyolódnak – mármint a kormány részéről zajlik ez.

Csak hát, ez a dolgok Disney-szintű, rajzfilmre leegyszerűsített verziója.

Akkor lássuk, mi is történt valójában!

Az eset egyáltalán nem volt váratlan. Csak a nagyközönség egy része számára. Már július 17. óta kering a Facebookon egy felhívás, amit vagy az illető hölgy egymaga fogalmazott, vagy másokkal együtt tette, és amelyben Orbán Viktor tusványosi kifütyülésére szólít fel, részletesen megindokolva, miért is szükséges a nemtetszés kinyilvánítása. A nyelvezet ugyan nem székelyföldi emberre utal, de erre is lesz majd magyarázat: az indokokkal egyet lehet érteni, a szerző kifogásai tiszteletre méltóak. Részint székelyföldi, részint magyarországi gazemberségeket kifogásol, némi rendszertelenséggel, de tény, hogy a helyi gondokról biztos többet tud, mint a teljes magyar és román kormánytestület, együttvéve. Azonban a szövegen még így is átüt némi indulat – nemes, őszinte indulat, de mégis érzelmi megközelítés. Ha el kéne helyeznem a politikai palettán ezt a ”Nem Bol-dog Bocs”-ot, ahogy nevezi magát, valamiféle jóindulatú, naiv, erősen székelyes, még erősebben környezetvédő, bázisdemokratikus aktivistának mondanám, húszas évei teljében. A felhívás lényege, hogy menjen Tusványosra minél több ember – a szövegből látható, hogy van helyismerete – és fütyüljék ki a magyar kormányfőt érdemei szerint.

A gondolat szép: ott érje kudarc Orbán Viktort, ahol a legnagyobb biztonságban érzi magát. Szép, de nem volt túl sikeres vagy népszerű. Már maga a felhívás is a magyar jobb és szélsőjobb hisztérikus tiltakozását váltotta ki, hiszen olyasmi volt ez nekik, mintha egy arab megtudná: valaki disznóhízlaldát akar nyitni Mekkában. Már az eredeti szöveg kommentjei is hatalmas veréseket ígérnek, még jó, ha nem gyilkosságot. Eljutott az irat a kormánymédiához is, megemlékezett róla a Figyelő és a Pesti Srácok is idejekorán, nehogy elmaradjon a verekedés, verés.

Nem is maradt el.

Azt azonban ezek után kicsit sem állíthatjuk, hogy a magányos sípszó váratlanul ért bárkit is. Baj, hogy senki sem tartott a hölggyel, de le a kalappal előtte, hogy magányosan is odament, és elvégezte, amit ígért, holott tudhatta, hogy bántani fogják – ha másból nem, abból, hogy megígérték neki. Bátor lány, és – mint szinte azonnal megtudhattuk – maga is székely, mégpedig lövétei, Hargita megyéből. Innen a fölényes helyismeret. Mostanság ugyan Budapesten él, de onnét költözött a magyar fővárosba.

A hölgyet megverték, megalázták, kivezették, a patakon át visszament azért és végighallgatta a nem túl érdekes beszédet, aztán nyilatkozott a sajtó azon részének, amelyik megtalálta. Becsületére váljék, amelyik nem találta, azt ő sem kereste. Nevét elhallgatta, én sem firtatom.

Hát idáig a történtek, idáig a tények, idáig a valóság. Lépjünk át a realitásoktól teljesen független politikai térbe. A magyar közvélemény sosem látott indulatokkal fogadta az affért: mindkét oldal legaljasabb arcát mutatta. A kormánypárt zúgott a sorosozástól, ügynöközéstől, ezt csak szította a fékezhetetlen elméjéről híres Kósa Lajos sajtótájékoztatója, melyben provokációról beszélt, majd az Origo tudományos-fantasztikus kísérlete, mely napi újságcikknek álcázva arról értekezett, miszerint „Előre tudták a Soros-médiumok, kit kell filmezni, hol a provokátor”. Könyörgöm, azon a kis helyen egy féltéglát sem lehetett volna elhajítani több milliós kár nélkül, annyi volt ott a kamera, persze, hogy észrevették a rendbontást, önbíráskodást. Később ez a gondolatmenet a visszájára fordult, ugyanis kiderült, hogy a lányt hajánál fogva földre rántó briganti nem más, mint a csíkszeredai konzulátus sajtósának férje, bizonyos Borbáth Áron.

Kínos, elvtársak, nagyon kínos: mert ha az affér provokáció volt, úgy a verés is provokáció kellett legyen – ezek szerint Soros ügynökei már a szeredai konzulátust is elfoglalták! Fussunk, szaladjunk, hadd lobogjon a hajunk!

Tipikus példája ez annak, amikor szervezetlenül túllihegnek egy politikai eseményt kormányoldalon. A hölgy közzétette a felhívását, ezek után ha nem is tudott róla, de többen figyelték, mint egy átlagos magyar kupameccset. Odaengedték, ahogy megmozdult, lecsaptak rá és megpróbáltak mindent kihozni az ügyből, amit csak lehet. Csakhogy Kósának és az Origónak senki sem küldte el a direktívákat, így súlyos túlbuzgóság esete fordult fel, vagy hogy is mondjam csak.

Az ellenzék reakciója viszont tragikus volt. Azonnal beindult a nem is olyan látensen állandó erdélyi-ellenesség, székelyeztek, oláhoztak, románoztak, bozgoroztak a közösségi oldalakon a lelkes ellenzékiek, ami a csövön kifért, ha vannak nukleáris fegyvereik, Borstól a Kárpátokig most sivatag lenne. Senkit sem érdekelt, hogy maga a sértett is székely, vesszen akár ő is, folyt a csatornalé, a szenny, a gyalázat az egyszerűbb lelkektől, tisztelet, becsület mindenkinek, aki szólt: az 1,2 millió romániai magyarból csak egy Borbáth van, és ha minden kormánypárti székely kommentelőt hozzászámolunk, az sem tenne ki egy kisebb falut. Mindegy volt a tömegnek: vesszen Erdély, vesszenek az erdélyiek, végre megvan az ellenség. Nem volt fontos, hogy az áldozat éppenséggel nem csak a Liget letarolása és Paks 2 ellen tiltakozott, hanem Székelyföld ökológiai katasztrófái ellen is.

Kit érdekeltek a tények?

Ezt a gyűlöletet azonban már régóta érlelték a politikusok. Már 2014 januárjában lehetett érezni, hogy valami nincs rendben: akkor már mindenki látta, hogy nem lesz egységes ellenzék, nem lehet megnyerni a választásokat, akkor kezdték – előre – mondani, hogy majd Erdély teszi tönkre a magyar szabadságot. Ez a legenda máig tartja magát, annak dacára, hogy ott 128 ezren szavaztak összesen, itt majd’ ötmillióan – a tények akkor sem voltak fontosak, most sem. Fel kellett menteni a buta, kapzsi, önző magyar politikusokat, pártvezéreket, kellett a bűnbak.

Ez a gyűlölet buzgott most fel, ez ordít mindenfelé. A magyar ellenzék most maga ellen dolgozik: minden pártlapból ordít a propaganda, mindenki 1,2 millió embert utál, egységesen, minden különbözőségre való tekintet nélkül. Mintha mind ott lettek volna és nőt vertek volna. Ez remekül a kormány keze alá dolgozik, amely így nyerhet pár tízezer, eddig ingadozó szavazót, akik egyébként távol maradtak volna a magyarországi ügyektől – amint az ottani szavazásra jogosultak kilencven százaléka távol is marad! A kvóta-népszavazáson kilencvenöt százalék NEM vett részt. Nos, ezeket az embereket tetszenek most szeges ostorral a kormány táborába hajtani.

De legalábbis verbális ostorral.

Ha az ellenzék az lenne, amit a neve mutat, inkább annak kéne örülnie, hogy van Orbánnak autentikus székely ellenzéke, amely hajlandó akár tiltakozni is a tusványosi haknik ellen. Ha kicsi is: de van.

De Erdély jobb nekik, ha ellenség, holott lehetne barát is, ha szépen szólnának vele.

Akkor lássuk, mi a summázat?

Egy naiv és derék lány, aki azonban nem politikai bölcsességéről fog elhíresülni, ki akarta fütyülni Orbán Viktort. Meg is tette.

Egy briganti, aki mellesleg esküvői fotós, hajánál fogva a földre rántotta. Verték, alázták.

Gyalázat?

Szégyen és gyalázat.

Aki azt mondja, gazember, aki tette és gazember volt, aki látta, és hagyta, azzal egyetértek. De ki tette és ki látta?

Egy konzulátusi alkalmazott férje tette, aki politikailag mégiscsak érintett személy. És ki látta, ki hagyta?

Az erdélyiek, a székelyek! – jön a válasz.

Nem, jóemberek. A politikusok és a VIP-vendégek.

Nem Erdély volt azon a nézőtéren, nem is Székelyföld, hanem a politikusok voltak ott. Ugyan, el tudnátok róluk képzelni bármi becsületeset?

Ugye, hogy nem. Hát rájuk haragudjatok, ők a gazemberek.

Ne keressünk bűnbakot, megvan a vétkes.

A politika, a politikusok. Őket kell felelősségre vonni.

Quod erat demonstrandum.

Józanodjunk ki, a búcsúnak vége.

Szerző: Szele Tamás
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Szentmisével zárta a Szent László-évet a kormány

Hálaadó adventi szentmisével zárult vasárnap a Szent László-év – tájékoztatta a Miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkársága az …