Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Szele Tamás: A vagy-vagy országa

Szele Tamás: A vagy-vagy országa

Hát sikerült a mentés a Tham Luang barlangrendszerből, megmenekült mindenki, happy end van és lehet rizses csirkét enni, csak a kimentett srácok egyelőre még nem kaphatnak, mert egy darabig ellenőrzik az étrendjüket, orvosi megfigyelés és kezelés alatt állnak. Akkor most levonhatjuk a tanulságokat és elemezhetjük a kísérő jelenségeket: eddig nem lett volna ildomos.

Az első tanulság rögtön az, hogy az emberek általában véve örülnek a mentőakció sikerének (de sok ész kellett ahhoz, hogy ezt meglássam), csak nem örülnek felhőtlenül. Itt és most a magyar közönség reakcióival fogok foglalkozni, hiszen azzal találkozom: más országokban bizonyára tapasztalhatóak eltérések. Nálunk most nagy az öröm, bár néhányan az edző felelősségre vonását követelik – mondjuk még szerencse, hogy a thai hatóságokat nem lehet Budapestről, a Külső-Lótüdő utca negyvenkettő per bé magasföldszintjéről utasítgatni, pedig sokan megtennék, ha módjukban állna. Ezek az emberek többnyire ugyanazok, akik minden másba is beleszólnak, a hírlap tartalmától a köztisztasági hivatal munkaidejéig.

Most az a fő érvük, hogy „minek vitte abba a veszélyes barlangba az edző a csapatot”? Kérem: a barlang önmagában nem egy veszélyes dolog, ha – tudja az ember, mivel kell vigyázni. Edzőnk nem tudta, de azt sem, hogy egyáltalán kéne valamivel vigyázni, neki az csak egy hosszú járat a hegyben, lévén végzettsége szerint buddhista szerzetes, de tegyük szívünkre a kezünket: a felelősségre vonását követelők nagy része sem tudna sokat elmondani a barlangok természetéről. Nekik is csak egy luk az a hegyoldalban, és elvárják, hogy legyen benne villanyvilágítás, lépcső meg járda. Én történetesen olyan vidéken születtem, nőttem fel, ahol közel voltak a hegyek, barlangok, kamaszkoromban jó pár kiépítetlen barlangot bejártam, nem is volt tilos – de az alapvető óvintézkedéseket betartottuk, ha esőre állt, nem mentünk barlangba, mindig maradt egy-két ember a bejáratnál, hogy ha baj van, tudjanak segítséget hozni, tartalék elem, tartalék lámpa, megfelelő ruházat, vagyis gumicsizma, overall, sisak volt velünk. No, persze, mi tudtuk, amit tudnunk kellett. Szegény edző nem tudta, de mikor már megvolt a baj, olyan eréllyel, ésszel, ügyességgel tartotta egyben a csapatot, hogy bízvást mondhatjuk: nagyban neki köszönhetik az életüket a srácok.

A másik megdöbbentő reakció a mentés alatt az volt, hogy „bezzeg a Földközi-tengerbe fulladó gyermekeket nem mentik”.

Nem egy helyen láttam ezt a felvetést, nem is csak a saját ismeretségi körömben fordult elő. Majdnem minden, ezzel foglalkozó írás alatt előkerült.

A menekülő gyermekek halála borzalmas szégyene az emberiségnek, amit évszázadok alatt sem fogunk lemosni. Ez tény. És a legvétkesebbek benne az európai kormányok.

De mi ez a „vagy-vagy” kérdésfeltétel? Azért nem mentik a menekülőket, mert Thaiföldön mentenek másokat? Nyilvánvalóan nem. Világos, hogy az egyik esetből a világot vezető nyomorult hatalomkufárok politikai kérdést csináltak, a másikból meg nem is lehet: az egyszerű, szerencsétlen véletlen. És igenis, mentsenek mindenkit, aki bajba került – nincs „vagy-vagy”. „Is-is” van. De egyik mentés nem áll szemben a másikkal.

Ez a jelenség viszont a jó magyar emberek vagylagos gondolkodására világít rá. Persze, saját környezetünkben ez jobban érvényesül: nap, mint nap tapasztalhatjuk, hogy ha valakinek van valamije, arról mindenki úgy gondolja, hogy azért van neki, mert mástól, érdemesebbtől vette el. Az fel sem merül, hogy esetleg megdolgozott érte. Ha a szomszédnak van lapos tévéje, nekem meg nincs, abból nem az a tanulság, hogy jobban kéne keressek, és vehetnék én is (persze, a jobb kereset már bonyolultabb, társadalmi-politikai kérdés), hanem az, hogy a szomszédtól el kell venni a lapos tévét és nekem adni. Így nekem, aki biztosan megérdemlem, lesz, és a következő fordulatnál majd a szomszéd visszaveheti tőlem, ha fölém kerekedik.

Ha egy színész sikeres, akkor nem attól sikeres, hogy tehetséges és rengeteget dolgozik a szerepein, ha egy írónak fogynak a könyvei, egy újságírót olvasnak, az sem tehetség és munka következménye: azt is biztosan érdemesebbektől vették el, jobbakat intrikáltak ki a helyükről. Legalábbis a magyar közvélemény szerint: így lett például a hatodrangú Wass Albert mintegy „kompenzációképpen” az utóbbi időben legtöbbször kiadott és köztéri szoborként is megjelenített magyar – hm, micsoda is? Mert írónak nem mondanám.

A rendszerváltás tájékán sóvárogva várta a nagyközönség azokat a remekműveket, amelyek a korábbi politikai elnyomás miatt a fiókban hevertek addig – és a remekművek nem kerültek elő. Főként azért, mert nem is voltak. Meg sem írták őket, semmit sem helyettük adtak ki. Nem voltak és kész. Tehát ha valamink nincs – hogy fordítsuk visszájára a zsákutcás magyar okoskodást – nem okvetlenül azért nincs, mert elvették tőlünk. Lehet, hogy azért nincs, mert sosem volt vagy nem is lehet.

De ezt hiába lehet elmagyarázni érthetően, magát az elvet soha nem fogjuk kiverni az emberek fejéből. Körülbelül ezért is tartunk a középkor óta ott, ahol tartunk: a közösség nem tűri a kiugró teljesítményeket, ha azokat nem védik fegyverrel vagy erővel, elnyírja a magasra nőtt facsemetét, ha meg már védik, sosem lesz egészséges.

Elmondom még egyszer, kedves honfitársak: a thai focicsapatot nem mások helyett mentették ki, hanem azért, mert bajban voltak. Örök szégyen, hogy a Földközi-tengeren nem mentenek tisztességesen, sőt, inkább ártanak a menekülők hajóinak. De sem az egyik, sem a másik nem a mi érdemünk vagy szégyenünk: a honi közvélemény egyszerűen csak úgy viselkedett egy ázsiai kérdésben, mintha az Magyarországé volna.

Persze, ha már itt tartunk, vegyük csak elő alig három éves emlékeinket!

Ugyebár, néhány ezer menekülő zátonyra futott – leginkább a hatóságok rosszindulatának következtében – Budapesten, a Baross téren. Én ezen a téren lakom, tehát el sem kerülhettem volna őket: fegyelem vagy tisztaság szempontjából egészen pontosan úgy viselkedtek, mint egy átlagos rockfesztivál átlagos, európai közönsége. Nem szemeteltek többet, hangosabbak sem voltak. De a feszültség nőtt, ugyanis nem volt mit egyenek, igyanak, nem volt hová lehajtsák a fejüket. A kormány terve az is lehetett, hogy robbanjon már ki valami felfordulás, fosztogatás Budapest közepén, lehessen karhatalmat bevetni, rendkívüli állapotot bevezetni. Ez csakis azért nem történt meg, mert megérkezett elég sok civil önkéntes, akik megszervezték az ellátást.

A vagylagos magyarok azonnal nekik estek, lebérencezték őket – ez máig tart – és azzal érveltek, hogy „bezzeg a magyar hajléktalanoknak nem segítenek”. Meg dehogynem: a civilek többsége ugyanis pont azoktól a szervezetektől érkezett, amelyeknek már volt gyakorlata a hajléktalanok támogatásában, étel- és ruhaosztásban. A Baross téren és más pályaudvarokon csak arra kellett ügyelniük, hogy a kiosztott ételben ne legyen disznóhús – és persze, hogy kapott ételt is, ruhát is mindenki, aki kért, nem csak a menekülők.

Ez azonban már valós tény volt, és így nem is érdekelt senkit. Azonban, ha ma osztana valaki ételt, ruhát a kifejezetten honi hajléktalanoknak, a vagylagos hazafiak megint beleszólnának: csak ne etesse őket senki, mert alaptörvényileg tilos. Három évvel ezelőtt még elesett, földönfutó honfitársaknak nevezték őket, akiktől a külföldiek elveszik a segélyt, most ugyanazokat bűnözőknek nevezik.

Ugyanazért a sajnálatra méltó állapotukért, amit három éve még elismertek.

Ilyen szép eredményekre vezet a vagylagos gondolkodás jobbról-balról, ami hol úgy állítja fel a tételt, hogy „vagy hajléktalanok, vagy menekülők”, hol úgy, hogy „vagy barlangi mentés, vagy tengeri mentés”, végső soron pedig mindig hibásan. Hiszen, mint láthattuk, a hajléktalanokat nagyjából azok támogatják, akik a menekülőket is – és ugyanazok drukkoltak a thaiföldi srácoknak is. Ugyanilyen emberek mentek el önkéntesen menteni a barlangba.

A többiek pedig, akik senkit sem támogattak és nem is igazán szurkolnak senkinek, állandóan beüvöltöznek a lelátóról, mindenféle válogatott szamárságokat, és azt várják, hogy a bölcsességük miatt kinevezik őket bírónak.

Magyarország államformája azonban mégsem futballmeccs, ugyanis a meccsen az egyik vagy másik csapat győzelmén kívül elképzelhető a döntetlen is – Magyarországon ez kizárt.

Itt a Csák Máté FC küzd állandóan a Kán László SE-vel, utolsó vérig és revansig. Birtokért, várért, de akár csak virtusért is.

Ez a vagy-vagy országa.

És amíg így marad, nem is változik meg semmi nálunk.

Fotó innen

Szerző: Szele Tamás
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Szele Tamás: Fronthelyzet

Maul halten und weiter dienen, pofát befogni és tovább szolgálni – mondja Svejk, és most, …