Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Szele Tamás: Ballada a fegyverkovács hajáról

Szele Tamás: Ballada a fegyverkovács hajáról

Akkor most elmesélem, hogyan is lettem én fegyverkovács. Leginkább úgy, hogy sehogyan: soha életemben semmiféle fegyvert nem kovácsoltam. De azt is elmondom, hogyan pusztultam majdnem bele a fegyverkovácsolásba: régi lesz a történet, de bizony mondom, még ha nem is Magyarországon esett meg, itt és most sem tanulság nélkül való.

fegyverkovacsTörtént pedig, hogy a múlt héten összefutottam egy régi és nagyon kedves nagyváradi barátommal. Jószerével együtt nőttünk fel, egyike azoknak, akiket ma is feltétel nélkül kedvelek – sajnos, nem minden gyermekkori ismerősömmel vagyok így, a magyar jobboldal gondoskodott róla, hogy összevesszünk sokakkal. Megittunk pár sört, és elmondta, hogy azt tervezi: kikéri a valamikori Securitate-dossziéját. Kíváncsi arra, jelentettek-e róla, és ha igen, mi a lótúrót lehetett pont róla jelenteni – arra is, hogy ki tette, de nem akar bosszút állni az illetőn, természetesen, csak mégis, jó tudni az ilyesmit. Tényleg jó – mondtam is neki, hogy hajrá, előre, bár azt gondoltam, olyan békés, jóindulatú ember ez az én barátom, hogy nem lesz róla pár sornál több sehol.

Hát tévedtem. Volt. Sőt, elég sok minden volt. Mondhatjuk, hogy nagyon sok minden. Jó része bizony velem volt kapcsolatos, az én aktámat is látta, sőt be is számolt róla telefonon (bezzeg régen nem hívogattuk volna így egymást). Hát, az hagyján, hogy az én aktám két vaskos kötetre rúg, tele fényképekkel, megfigyelési adatokkal, lehallgatási jegyzőkönyvekkel. Feltérképezték a teljes ismeretségi körömet is, de hát valami ilyesmire azért számítottam. Nem lehetett nem tudni, hogy megfigyelik az embert, olyan ügyetlenül csinálták.

De az már mégiscsak valami, hogy külön fedőnevem volt a megfigyeltek között.

Én voltam ugyanis a „Fegyverkovács”.

Mármint a Securitate szerint.

Úgy vélték ugyanis, hogy házilag készített fegyverek és robbanóanyagok segítségével, ismerőseim élén meg kívánom dönteni a szocialista világrendet, de legalábbis a Ceausescu-rendszert. Ha lehet, még érettségi előtt.

Kisbicskám volt nekem, nem fegyverem. A szocialista világrend megdőlt az én aktív közreműködésem nélkül is, csak várni kellett vele egy kicsit – de honnét vették ezt a bődületes, orbitális marhaságot?

És ha már vették, vajon elhitték-e ők maguk, akár csak egy pillanatra is?

fegyverkovacs2Csak úgy lehetett, hogy – tudjuk – az a rendszer elviselhetetlen volt. És az emberek egymás között azért mondtak olyanokat, hogy „nem lehet ezt már tűrni”, „hej, ha volna fegyverem”, „legszívesebben felrobbantanám a pártkongresszust”. Mondtam én is, mondta más is. Csak rólam valamelyik kis ügyes jelentette. Aztán meg engem mindig érdekeltek a műszaki, fizikai, kémiai tudományok, könnyű volt elképzelni, hogy teszek is valamit. De aktám akkor is lett volna a jelentés után, ha mondjuk a szőnyegszövés érdekel.

Érdekes, hogy már érettségi előtt elkezdődött az agresszív figyelés: ez úgy nézett ki, hogy kiment az ember az utcára, ott parkolt a ház előtt egy fehér ARO. Összesen két ilyen célú járműve volt a városi Cégnek, az egyiknek 1-BH-7034 volt a rendszáma, a másiknak 3-BH-1933. És, ha jobban megnéztük, fényképeztek belőle. No, hadd fotózzanak, megyünk iskolába. Jöttek ők is, szépen, sarokról sarokra követtek a kocsival, hogy lássák, mikor, hol fordulok be, és követés közben is fotóztak. Fotózták, kivel találkozom, hogy megyünk tovább, miképpen gyújtunk rá az utcán. Idegölő dolog volt ez, az osztálytársaim nem is értették, mitől vagyok a plafonon, akinek mondtam, az meg nem hitte. Aztán, mikor meglátta, már hitte, és nagyon elnémult.

Persze, mi azt hittük, hogy nem ezért figyelnek. Hanem a jóga miatt. Azt terveztük ugyanis, hogy alakítunk egy tapasztalt barátunk vezetésével egy jóga-meditációs kört, ami viszont tilos volt, de nagyon. Ugyan, mi nem volt tilos akkor és ott? Egyszóval, mi arra gyanakodtunk, hogy emiatt kerültünk a célkeresztbe, de ezek szerint Ázsia csak hab volt a tortán. Habár, aki csak részt vett volna a jógázásban, azt mind figyelték: már az első összejövetelünkön is láttam, hogy ott áll a kocsi a ház előtt, szóltam is a többieknek, mire kettes-hármas csoportokra bomolva szétoszlottunk – egyetlen kocsi nem tud követni harminc embert, akik különböző irányokba mennek. Persze, hogy nem, megvárt engem a házigazdával, minket követett. Bemutattuk nekik Nagyváradot, de minden sarkát, aztán mikor meguntuk, először átmentünk egy teniszpályán – ott nem tudtak utánunk jönni, de még megtaláltak – egy temetőn, egy vasúti hídon végül egy strandon. Így már képtelenek voltak követni, de a kocsmánk előtt azért ott álltak…

Követték és fotózták a vendégeimet is, ahogy a barátom mesélte, olyant is, akinek aztán hegedűn kívül a világon semmi köze nem volt semmihez: készült sok, szép fotó. Ezért ugyan soha nem tartóztattak le se engem, se mást, talán úgy gondolták, elrakják a szépen összehazudott, fegyveres jógakört a hosszú, téli éjszakákra, amikor nagyon kell az államellenes összeesküvés a tervhez. Ugyanis Romániában az államvédelemnek rendes, negyedévi terve volt, ha nem produkáltak megfelelő mennyiségű hazaárulót időben, megnézhették magukat.

Vagy az is lehet, hogy a vád volt rossz.

Mert mondjuk ha csak fegyveres összeesküvéssel vádolnak, az egyszerű lett volna. Kijönnek, házkutatnak, találnak egy pisztolyt. Igaz, hogy a saját pisztolyukat, ők tették volna oda, de az mindegy. Találtak azok már mindenfélét, mindenhol, ha parancsba kapják, megtalálták volna a jetit is a Himalájában. Vagy ha nem találják, visznek oda egyet. Hanem itt házi készítésű eszközökről lett volna szó. Azt nekik előbb le kellett volna gyártani, és az munka, méghozzá nehéz munka, meg is kell tervezni, ki is kell esztergálni… nem megy az olyan könnyen.

Mindenesetre, habár nem tudtam, hogy én vagyok a Fegyverkovács, valahogy csak sikerült leérettségiznem. Magyar szakról a felvételin kibuktam, valami harmadik kieső voltam, ami nagy szó (ezzel az aktával főleg) – összesen tíz hely volt és nyolcszáz felvételiző. Menni kellett dolgozni. Bizony, csak szeptemberre vettek fel arra a munkahelyre, ahova pedig a ki- vagy inkább beutaltak. Méghozzá egy hatalmas gépgyárba.

Fegyverkovács.

Gépgyárban.

Szerintem a Duna utcában (ott volt a Securitate) indiántáncot jártak, mikor ez eljutott hozzájuk.

Vagy egy évig lehettem is elektroműszerész, csak megnőtt a hajam és nem voltam hajlandó levágni. 1986-ban vagyunk, nem 1966-ban. Elkezdődtek az áthelyezéseim. Lettem én ipari villanyszerelő, raktáros, a végén segédmunkás. Ami nem volt olyan víg dolog, mint gondolnánk: főfoglalkozásban egy lapáttal és egy taligával szállítottam a fémforgácsot az öntődébe, a ház méretű, óriás esztergából, marókból, mellékfoglalkozásban a kész munkadarabokat vittem a rendeltetési helyükre, de csak százhúsz-százötven kilóig, a nehezebbet már nem velem vitették. Voltam is negyvenhét kiló, száznyolcvanhét centihez. Hova vitte a Fegyverkovács a munkadarabokat? Ki nem tetszenek találni: a javát a kovácsműhelybe, edzeni…

Hozzá kell tennem azonban, hogy ez felső döntésnek köszönhetően alakult így, magában a gépteremben nagyon kevés kivételtől eltekintve szinte kizárólag barátságot és szolidaritást tapasztaltam. Ha elbújtam egy variátorszekrény mögé fél órát aludni, senki sem bántott, ha nagyon fáradt voltam, gyakran akadt, aki belém töltött egy deci pálinkát… még a főnökeim is döbbenten nézték, mit művelnek velem, igyekeztek enyhíteni a helyzetemen, csak hát nekik is engedelmeskedniük kellett a felső utasításnak.

Időnként letartóztattak, de bagatell dolgok miatt, mondjuk azért, hogy ne legyek láb alatt, ne látszódjék a sörényem, mikor Ceausescu Váradra látogatott, vagy csak úgy ni, hogy érezzem a törődést: az úgy nézett ki, hogy a körzeti megbízott este megvárt az utcám sarkán, kérte az irataimat, bemutattam, megkérdezte, hova-hova, mondtam, hogy haza, haza, erre bevitt és felvétetett egy jegyzőkönyvet, miszerint az utcán talált és azt állítottam, hogy hazafelé tartok. Egy óra múlva elengedtek, és tényleg hazamehettem.

No, de legalább tudom, hogy ez a kismillió vegzatúra és nyomor miért szakadt a nyakamba a többi mellé – mert enélkül sem lett volna ott és akkor méznyalás az élet.

Hát csak azért, mert középiskolás koromban valami buzgó mócsing jelentett rólam egy orbitális baromságot a szerveknek. Közeli ismerős ráadásul nem is lehetett, ugyanis voltak nekem valódi stiklijeim is, nem annyira politikaiak (bár az is megesett), mint inkább gazdaságiak, egyszóval, ha jól ismert volna, a video-vetítéseket jelenti, vagy azt, hogy feketén gyártottam, javítottam mindenféle elektronikai készüléket, az is tilos volt. Ahogy minden a világon.

Szóval, nem barát lehetett a Júdás, semmiképpen sem, maximum ismerős, iskolatárs.

Különben olyan nagyon nem is érdekel, ki volt. Kösse fel magát, én nem teszem meg neki.

Akkor mi érdekel? Hát azért ebbe simán bele lehetett volna halni… akár úgy, hogy nem bírom tovább a kényszermunkát csontra soványodva, akár úgy, hogy megfelelő politikai helyzetben előveszik, leporolják a fegyveres összeesküvés vádját, pláne még a hajam is hosszú volt, és kapok vagy negyven év kényszermunkát mondjuk a Duna-deltában. Esetleg simán kivégeznek.

A vége felé mellesleg szivárogtak hozzám olyan fülesek, jóakaróktól, hogy okosabb volna nekem egy vagy akárhány határral odébb lenni, de legalábbis sokkal egészségesebb. Az külön saga, ezt hogyan oldottam meg, nagybátyám küldött egy táviratot, melyben meghívott a saját temetésére, csak feledékenységből alá is írta, szóval bonyolult volt a helyzet, egyszer tán elmesélem.

Szóval, tudtam én, hogy tökéletes őrültekkel van dolgom, paranoiás elmebetegekkel, mármint a Securitate részéről, de ezt még én sem hittem volna.

Ezt azért nem.

Így lettem fegyvertelen fegyverkovács.

És most jutunk el oda, ami igazából érdekelne.

Azt már tudom – körülbelül, persze, magát az aktát én még nem láttam, de ki fogom kérni, most már bizonyosan! – hogy az ottani és akkori aktámban mi volt.

Engem az érdekelne, a mostaniban mi van?

És tessék mondani, az is két kötetes, vagy már több?

Vannak fotók is?

Na, ez érdekelne.

Szerző: Szele Tamás
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Szele Tamás: Agyviharkár

Kérem tisztelettel, különös, talán mágneses viharba kerülhetett a hét végén Magyarország, ugyanis egymás után tapasztalhattuk …