Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Szele Tamás: Én pici pónim

Szele Tamás: Én pici pónim

Ha az újságírást muszáj lenne kategorizálni, még leginkább iparművészetnek nevezném: alkalmazott művészet, jó esetben. A létrejövő műtárgyak minősége pedig valahol Benvenuto Cellini sótartója és egy Arhangelszk-alsón fröccsöntött „Misa mackó és Vorosilov elvtárs rezesbandájuk élén megkergetik a fehéreket” című szuvenír között mozog.

Mármost persze, mindent a piac határoz meg. Tessék szépet, jót, igazat írni, és a jutalom nem marad el, az olvasók pajzsra emelik a szerzőt, hogy arról a pöcegödörbe boríthassák. Mert hát csak egy nagyobb öröm van egy jó írás olvasásánál: annak bebizonyítása, hogy a szerző hülye, és a reflektáló személy nem csak sokkal okosabb nála, hanem bármikor jobban is végezné a munkáját.

Na jó, nem bármikor. Csak, amikor ráér. Rendszeresen semmiképp. Meg nem is jobban, hanem sokkal rosszabbul, ellenben legalább tízszer drágábban – hát mit keres még az a csiszlik a helyén?

Kenyeret, már, amikor hagyják. Nem hagyják: mindenki okosabb nála. Vegyünk pár példát az elmúlt hét folyamán gyakorolt praxisomból – bár a kollégákhoz érkezett kommentekből is.

Ugyebár, lelőttek egy kis vadmalacot egy strand szeme láttára. Aki tudomást szerzett róla, felháborodott – vagy ellenkezőleg. Lévén, hogy magam is kissé nehezményeztem a cselekményt, meg is írtam. Az érkező kritikák egy része a legegyszerűbb utat járta: közölték, hogy nem is igaz az egész.

Kiderült, hogy igaz.

Akkor elkezdték fejtegetni a vadgazdálkodás mibenlétét, mely valóban komoly tudomány, csak nem bizonyos, hogy nyár közepén, strandon szokás gyakorolni. A legszebb magyarázat az volt, miszerint a vadmalac elunta életét, és szándékosan ment emberek közelébe, hogy azok aztán minél előbb és minél gyorsabban végezzenek vele.

Ha ez így van, ez volt a vadmalacok Einsteinje.

Az mindenképpen kiderült, hogy senki sem ért a vadmalacokhoz, csak a kommentelők.

Aztán meghalt egy futballbíró, méltatlan körülmények között, tesztfutás közben.

Nos, róla már egész sokan merték állítani, minden hivatalos vizsgálat lezárulta előtt, miszerint ő maga okozta a tulajdon halálát, mert miért futott, ha meleg volt? Körülbelül azért, amiért a kedves kommentelő is bemegy a munkahelyére nyáron, ha meleg van, télen, ha hideg van és más évszakokban is. Nézetem az, hogy amint bizonyos hideg és meleg esetén a szabadtéri munkahelyeken le kell(ene) állítani a munkavégzést, úgy ezt a tesztfutást is el lehetett volna halasztani, amint a korábbi években számtalanszor el is halasztották. Nem lehet véletlen, hogy még az MLSZ elnöke, a nagyhatalmú Csányi Sándor is visszadobta az első jelentést az ügyben: addig nem fogad el semmit, míg nincsenek felelősök.

Nem számít, nem érdekes. Azért halt meg a bíró, mert vagy meg akart halni – a kommentelők szerint – vagy nagyon buta volt, de legalábbis nem olyan okos, mint ők.

Aztán Újpesten belehalt az igazoltatásba egy férfi, tudomásunk szerint mérnökember, bár a foglalkozása irreleváns. Hát itt nem nagyon szabad még találgatni sem, ugyanis ebben az esetben olyan rendőri vizsgálat következik, hogy azt is ki fogják mutatni, tavaly ilyenkor mi történt azon a helyszínen és minek. Az újságíró, ha kicsit is ismeri a szakmáját – meg a rendőröket – ilyenkor nagyon nem találgat, nem gyárt elméleteket, mert olyan pert kap a nyakába, hogy be sem fér otthon tőle az ajtón. És ráadásul el is veszti, ami a nagyobb baj.

Nem kell mondanom, a kommentelők ezt is eldöntötték: biztosak abban, hogy 1. drogdílerről volt szó, 2. részeg volt az áldozat, 3. politikai leszámolás történt, 4. egyéb, amit az a büdös sajtó elhallgat.

De ők bezzeg megírnák, csak sajnos, nem nyílik nekik tér.

Ja, de, lehet ingyen blogot írni.

Az nem tér. Nekik íróasztal kell, szerkesztőség, kocsi, titkárnő, láncos lobogó és csicseri pacsirta a havi többmilliós fizetés mellé.

Sajnálom, ilyent a valódi sajtómunkások sem kapnak. Egyiket sem a felsoroltakból.

Meg sem említem a korábban a tusványosi incidens vagy a vizes világbajnokság körül elszabadult, szó szerint gyilkos indulatokat, az már több hete volt és nem tetszenek emlékezni rá.

Tehát nem is volt.

Mi, hülye sajtómunkások azt hisszük, a lap az olvasónak készül, aki elolvassa és élvezi.

Ördögöt. A lap a kommentelőnek készül, aki elolvassa és beléköt.

Végső soron erre is van piaci igény.

Na, most az a helyzet, hogy ma lerúgták egy kislány kutyáját az egyes villamosról a Népligetnél, mely kislány kissé szangvinikusan reflexből lerúgta a szerelvényről azt a római hőst, aki bántotta a kutyát.

Már óvatosan merem csak mondani: jól tette.

Most meg keresi a kutyáját, aki szegény világgá szaladt.

Én is világgá szaladtam volna, lehet, még fogok is.

Mert ezt az esetet én akkor sem írom meg, ha megfeszítenek. Hogyisne. Majd ha megjelenik, jön egy okos és elmagyarázza, hogy a kutyarugdalás nemzeti hagyományaink része és én hazátlan bitang vagyok, mert ezt nem tudtam. Aztán jön egy másik, aki elítéli a kislányt, mert sétálni vitte az ebet. Jön egy harmadik, aki minden kutyatartás azonnali beszüntetését kívánja, mert a szomszédjának van egy dakszlija és az tavalyelőtt húsvét hétfőn kettőt ugatott.

A végén mind megegyeznek abban, hogy én vagyok a hülye.

Lószerszámot írok én, nem ezt.

Politikát meg pláne nem, annak ugyanez a vége, csak gyorsabban és durvábban.

Valamelyik nap már az volt a baj, hogy gúnyolódok a nevetséges embereken, holott az csúnya dolog.

Tetszik tudni, miről fogok én írni?

Pici, pinkszínű és lila pónikról, kérem. Meg csillámfaszlámácskákról.

Akkor meg majd azt tetszenek mondani, hogy megvett a kormány, azért nem kritizálok semmit.

Én pici pónim, drága pónim…

Szerző: Szele Tamás
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Egymondat: 30 millánál tart a Jobbik

A közösségi adományozási kampány hatodik napján, szerda estig már 31 948 311 forint folyt be …