Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Szele Tamás: Galambok irodája

Szele Tamás: Galambok irodája

Kicsit rezignált a mai reggel, kicsit olyan az idő, hogy kikéri magának az ember és meteorológusért kiált, bent halkan duruzsol a hőlégfúvó és kedélyesen törnek-zúznak a macskák, szóval hajnali idill. Valahogy még sincs jókedvem. Egy képet nézek, egy tudósításban, egy épületet, amihez valaha nagyon sok közöm volt – ott volt ugyanis az irodám.

Galambok lakják most.

Nem is esik messze, itt van a Boldog Második János Pál Pápáról Elnevezett Köztársaság téren, amit rendes józsefvárosi mai is Köztérnek hív, a nagyon bakafántosak vagy lojálisak elmennek odáig, hogy Pápa tér, de nem tovább. Esetleg még mondjuk Közpápaság térnek is. Mi van ott? Mostanság csak pusztulás. De lássuk a hírt.

„Már nincs tető az egykori Köztársaság téri pártbizottság épületén 

Ahogy korábban az Urbanistán is hírül adtuk, le fogják bontani a II. János Pál pápa téren (vagy ahogy a helyiek emlegetik, a Pápa téren) álló Horizont házat. Ez az épület az egykori pártház közvetlen szomszédja, s azzal nem csak stílusában rokon, de egykor közvetlen átjárás is volt a két ház közt. (…) Bár egyelőre nem vonultak fel a munkások, és kívülről nincs sok nyoma a változásnak, a tetőt már lekapták róla.” (Index)

 

Mielőtt felkapnák a fejüket az én kedves jóakaróim, akik számosan vannak és a legritkább trópusi betegségeket sem sajnálnám tőlük: nem azért volt énnekem ebben az épületben irodám, mert a pártbizottságon dolgoztam volna. Azért volt, mert a Kurír című napilapnál voltam rovatvezető. Méghozzá a Monitor rovatot vezettem, a hírfigyelést, de írtam én már akkor, huszonévesen is mindent, amit csak lehetett, meg amit kellett. Vagy két évig volt ebben a házban a szerkesztőségünk, a Hajós utcában kezdtünk, onnan mentünk Budára, a Hajnóczy utcába, Budáról a Köztérre, a Köztérről végül a Visegrádi utcába. Kilenc-tíz év alatt négy szerkesztőségünk volt, ez nem olyan nagyon sok, ha nem is kevés.

Hej, de hol a hawaii tó?

A Köztéren például a földszinten csak kantin és büfé volt (Lajos mester kiváló műintézete), az első emeleten lakott a főszerkesztő, a másodikon volt az adminisztráció, a belpolitikai rovat, a sport, a külpol, a bűnügy, a riport, maga a szerkesztés, tördelés, egyáltalán, majdnem minden – a harmadikon pedig mi, gyanús elemek: a fotórovat a laborral, a monitor meg a telefonközpont. No, és a gondnokság, a beszerzés. Az jó ötlet volt, hogy az egyébként hangos Monitor rovatot – egyszerre öt-hat tévé szólt, aki nem szokott hozzá, belebolondult fél óra alatt – kicsit külön költöztették a többiektől, az már nem annyira, hogy gyakorlatilag a telefonközpont mellé, ami meg csendet igényelt volna, de hát valahogy csak kibírtuk, megoldottuk. Tény, hogy nálunk dolgoztak akkoriban a legjobban értesült telefonosok.

Fölöttünk már csak a kék ég volt, bennünk a kategorikus imperatívusz, unikummal.

Hát ennek az irodának nincs már teteje, ebben laknak galambok, hírek és hírkergetők helyett. De nem volt ez mindig szerkesztőség, magam is tudom. Sőt: a Horizont épület legtöbbször minimum kétes politikai célokat szolgált.

„A negyvenes évek elején itt volt a nemzetiszocializmus szimpatizánsainak és külföldi vendégeinek bázisa, a Reichsdeutsches Haus (Birodalmi Német Ház), benne olyan ernyőszervezetekkel mint a Német Tanítónők és Nevelőnők Otthona vagy éppen a Volksbund. 1945-ben a menekülő németek alig hűlt helyét a Magyar Kommunista Párt (MKP) Központi Bizottsága, majd az MKP (1948 után MDP) Budapesti Bizottsága foglalta el. A hazatérő Vas Zoltán szerint „A Tisza Kálmán tér 27. a város szíve. Párt és szakszervezet, városháza, rendőrség, népbíróság és ingyenkonyha működik itt, nagy összevisszaságban.”

A szépen berendezkedő kommunisták szívesen hangoztatták a térhez kapcsolódó mozgalmi emlékeket, és lassan kiderült, hogy az akkor már Köztársaságnak hívott tér mindig is valóságos kis „Vörös tér” volt a Józsefvárosban.

„Legelőször itt, ezen a téren bontották ki a főváros nyilvánossága előtt a munkásság vörös zászlaját” – vagyis az itteni gázgyár előtt zajlott le 1869-ben az Általános Munkásegylet első tömeggyűlése. Majd az 1890-es évek május elsejéin itt adtak találkozót egymásnak a város különböző pontjairól érkező munkáscsoportok.” (Index – Urbanista)

Megvoltak a térnek, a háznak a maga kísértetei – és akkor még nem beszéltünk a szégyenletes, 1956-os ostromról. Igaz, az elvben a szomszéd épület ellen zajlott, de ezt is lőtték, hiszen a két ház között volt átjárás, lehetett volna menekülni a Horizont házon keresztül. Nem lehetett.

Aztán csak pártépület volt, míg bérbe nem vettük, mi viszont vittünk egy kis életet a falak közé. Nem szerettük feltétlenül eleinte, kicsik voltak a helyiségek, szűkösek a korábbiakhoz képest, hol huzatos volt, hol dohos, hol hideg, hol meleg – de a miénk volt, mármint voltunk lakói, mint Budapestnek, ami szintén ilyenformán a miénk, nem közjogilag.

Emlékszem röviddel a költözésünk után zajlottak az 1994-es választások, az MSZP kölcsönkérte az udvart, hogy többen figyelhessék az eredményeket (és a várható győzelmet). Hát, jöhetnek, mondta az ügyben illetékes, vagyis a főszerkesztő – hanem hát mégis sajtó vagyunk, ha győznének, ne legyen zajos ünneplés, ne legyenek szónoklatok és győzelmi himnusz. Este éktelen lárma, győzelmi himnusz rezegteti az ablakokat, a gangról nézzük, ahogy bevonul diadalmenetben a teljes pártvezetőség. Persze, hogy nem tartották be az ígéretüket, mehettünk volna panaszra Sztálinhoz, ők győztek, nekik szólt a dal, nekik állt a zászló. A belpolitikai rovat ügyeletes szerkesztője mellettem állt, megkérdezte:

– Mit szólsz, Tamás?

– Azt, hogy ez az Oswald már megint elkésett – mondtam bosszúsan, hiszen zavart a csinnadratta és én akkor az aznap még rivális, pár nap múlva már szövetséges SZDSZ híve voltam.

Kicsit furcsán nézett rám, meggyőződéses szocialista létére, de becsületére szóljon, nem mondott semmit, sem akkor, sem később. Legfeljebb ebből a beszólásomból házon belül szállóige lett. De esett ott ezer csíny, kaland, szakmai bravúr, egyszer még fel is gyújtottuk a házat, Advent alkalmából.

Akkor éppen nagyon nem volt pénzem, és kölcsönért jártam egy derék kollégám nyakára, aki halasztgatta az igent vagy nemet – én meg ingajáratban közlekedtem a második és a harmadik emelet között. Sötétedés után látom ám, hogy villog valami a kihalt pénzügyi osztály ablakában. Mintha diszkófények volnának, bár ott ugyan nem lehet buli. Közelebbről már látszott: nem buli volt, hanem tűz, égve felejtették az adventi koszorút, már a bútorzat is parázslott. Rohanok a kollégához, aki nagydarab, kisportolt ember volt, mondom neki halkan, hogy ne keltsek pánikot: ég a ház. Erre már csak felkelt, bár hozzátette, hogy ha ez megint egy lejmolós trükk, szétszed – nem az volt, azonnal elküldött a tűzoltókészülékért, míg ő betörte a zárt ajtót. Mire a többiek előkerültek, már nem is égett semmi. (A kölcsönügylet később fényesen megoldódott).

Hogy szakmailag mi folyt a házban? Ahogy azt annak idején valaki megjegyezte: „az improvizáció zsenialitása”, hogy szerény legyek. Jó lap volt a Kurír, nagyon jó, nem véletlen, hogy manapság mindenki igyekszik kényszeresen elfeledkezni róla: ugyanis ha emlékeznénk rá, arra is kéne emlékeznünk, hogy a mai magyar napisajtóban alkalmazott módszerek és technikák szalonképesebb felét ott találtuk ki.

No, de most galambok lakják a hajdan székházat, a munkatársak is ezerfelé – ha ez japán legenda volna, hold kelne a romos kastély fölött és szél süvítene a csarnokban, ami egykor kupák csengésétől volt hangos.

De ez csak egy magyar legenda. Nem is olyan nagyon régi. A Kurírt 1998-ban megszüntette az első Orbán-kormány (akkor már a Visegrádi utcában lakott a cég), az emlékét is igyekeztek eltörölni, némi sikerrel. Az akkori székházból okmányiroda lett – cifrát káromkodtam, mikor ott kellett átvennem az útlevelemet – a korábbiból romhalmaz, a legelsőre magunk raktunk ki egy emléktáblát, olyan magasra, hogy senkinek sincs kedve leszedni. Ez maradt a Kurírból, ennyi maradt a kilencvenes évek lendületes és szabadelvű magyar demokráciájából is.

Magyarországból se sok marad esztendőre.

Galambok maradnak, a hajdani szerkesztőségek irodáiban.

Szerző: Szele Tamás
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Fábián András: Március idusa

Lezajlott a tegnapi diáktüntetés, minden nagyobb felhajtás nélkül. Mindenki elmondta a beszédét, persze előtte a …