Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Szele Tamás: Hadi helyzet Digitáliában

Szele Tamás: Hadi helyzet Digitáliában

Ha azt mondom, háború van most a nagy világban, azzal nem mondtam semmit: háború van már régóta, égen és földön, kívül és belül, informatikai vagy inkább információs háború, aminek az a tétje, hogy valódiak legyenek-e a terjedő hírek vagy sem. Már rég nem csak a sajtó ügye ez, legfeljebb annyiban, hogy egyes sajtótermékek előszeretettel hazudoznak – ez már nagyjából mindenki ügye-baja.

Mint arról már többször írtam, ezt a valóságon túli világot ha tetszik, ha nem, Oroszország teremtette meg: ott jöttek rá, hogy a blőd hazugság, ha elég színesen, valószerűen és nagy mennyiségben tálalják, kiváló propagandaeszköz lehet, ami többnyire legyőzi az igazságot. Aztán láttuk is az eredményt: a Brexitet, Trump megválasztását, de akár a mostani szobordöntögetési hullámot is. Azok, akik beugranak a propagandának, lényegében két út között választhatnak: vagy megbánják, amire rávették őket (ide vagy amoda szavazás), vagy – ez a gyakoribb – inkább azt hazudják saját maguknak is, hogy így volt jól, és a világ gonosz, mindenki hazudik, a bolygót pedig gyapjas alakváltó gyíkemberek kormányozzák. Mivel pedig az emberek nem szeretik magukat hülyének érezni, inkább következik az öncsalás, ami politikai radikalizálódással jár: a delikvens egyre vadabb és vadabb dolgokban kezd hinni, aztán már cselekszik is.

Voltaképpen ez a mai politikai helyzet egyik kulcsa, ez az a csodafegyver, ami diktátorokat tart hatalomban és élhetetlen politikai rendszerek sorát biztosítja hosszú időre: fő tápláléka a hazugság, az elhamarkodott általánosítás és az öncsalás.

No, de hát itt főleg a hazugsággal van gondunk, attól indul el az egész mechanizmus. Az, mondhatni, az origója a folyamatnak.

Ez ellen miért nem tesz valaki valamit? – kérdezné az öntudatos polgár, mielőtt nekiáll összeesküvés-elméletet gyártani a sufniban. Hát kérem, tesz. Csak nem sok haszna van…

Ugyebár, hosszú ideig ezt sajtóügyként kezelték. Hiszen évszázadokig a sajtó foglalkozott a hírek beszerzésével és terjesztésével. Mármost manapság bárki, akinek kedve és ideje van hozzá, indíthat egy oldalt, blogot vagy bármit, kiírhatja, hogy „eltitkolt hírek” vagy „amit a média elhallgat előled”, aztán hazudhat, ami a csövön kifér, ezer változatban, mesélhet ezer módon, mint egy modern Seherezádé, baja nem történhet, legfeljebb keres egy vagon pénzt a hirdetésekből. Ezek a „mindenegyben” és „világtitkai” szintű oldalak nem is nevezhetők sajtóterméknek, nincs kiadójuk, felelős szerkesztőjük, főszerkesztőjük, de még szerzőik sincsenek – ritka bennük a szignált anyag, lopnak mindent, mindenhonnan, kicsit a maguk szája íze szerint szabják (magyarul: belehazudnak egy vastagot), meghamisítják a hírt, lenyúlják a képet és már indulhat is a házi pénzverde. Ilyen álszerkesztő például az, aki közismert személyek halálával sokkolja a jónépet, az illetők persze nem haltak meg, de mindenki megdöbben a hír láttán, megnyitja a hivatkozást, amivel növeli a nézettséget. Ha ehhez még politikai propaganda is társul, már helyben is vagyunk: az élelmes kis kocka vagy az ügyes kis nyugdíjas nénike, aki akart némi pénzt keresni a számítógépével már ránk is szabadította a Poklot. Mert aki elhiszi, hogy negyvenmillió éves jéghercegnőket élesztettek fel orosz tudósok, az azt is elhiszi, hogy Hillary Clinton egy pizzériában gyermekek húsát fogyasztja (mindkettő közkézen forgó álhír volt a közelmúltban). Aki álhírek mentén szavaz vagy nem szavaz, az már engedelmes eszköze a manipulációnak.

Persze a Facebook, mint legnagyobb közösségi oldal, hadat is üzent az álhíreknek, ez az a bizonyos háború Digitáliában, amiről szó volna – és a legelső dolga a jelek szerint az, hogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntse. Ugyebár, először is megreformálták a moderációs rendszert, aminek az a lényege – és alapvető hibája – hogy egy bonyolult kategória-szisztéma alapján elemzi a híreket. Erről írtam is volt, amint látom, vagy nem értette meg senki, vagy mindenki öt perc múlva elfelejtette, ugyanis máig több legendát hall az ember például a letiltások kapcsán, mint tényt.

Ugyanis az álhírek terjesztéséért természetesen letiltás jár.

Csakhogy ki mondja meg, mi az álhír? Mert akárki jelenthet akármit, az igaz hírt is lehet hazugságnak nevezni: ezért alkalmazzák a kategória-szisztémát. És bizony elég lyukas a háló, sok minden átfér rajta. Főleg amiatt is, hogy az elemzést legnagyobb részt nem emberek, hanem robotok, algoritmusok végzik, amiket egy-egy körmönfontabb fogalmazással be lehet csapni.

Nos, emiatt rúgta magának a Facebook a második öngólt. Ha a hírek valóságtartalmát a mennyiségük miatt nem lehet elemezni, akkor nézzük csak, még mi a tulajdonsága az álhírnek? Az, hogy terjed, mint a kolera. Emiatt aztán korlátozni kezdték azoknak a felhasználóknak az elérését, akik naponta ötvennél többször posztolnak.

Nem kell mondanom: ez a független digitális sajtó halála, és nem csak az álhírlapoké. Ugyanis egy rendesebb napilapban naponta nem ötven hír jelenik meg, hanem jóval több, és most ne tessenek eljátszani a naivat, miszerint „annyit el sem olvasok” – dehogynem olvassák el. Még többet is, és ha például egy forgalomelterelésről vagy egy árváltozásról van szó, az a hír közérdekű, azt mindenhol meg kell osztani. De írhattam volna kormányválságot is, csak olyan sajnos nincs, forgalomelterelés viszont van. Ilyenkor jön az okos robot, és szépen korlátozza az elérést – de vegyük az én esetemet, én is naponta legalább húsz alkalommal osztom meg a különböző írásaimat, de egy szerkesztőnek a lap összes írását meg kell osztania, nem csak a sajátját.

Ily módon tehát megelőzhető a Breitbart álhíreinek a terjesztése, de egyúttal kidobtuk a Washington Postot is.

Kísérleteznek a hírek címkézésével is, magyarul, ha egy hírben olyasmi jelenik meg, ami az álhírekre jellemző, az kapna egy „gyanús” címkét, csak hát ez kizárólag olyan álhírek esetében működik, amik egy már korábban megjelentre hasonlítanak. Ha valaki a hasára üt, és kitalál valami egészen új bődületes hazugságot, az vígan átmegy ezen a teszten is.

De minden elérés-korlátozás kijátszható volt mostanáig azzal, ha valaki fizetett a Facebooknak a terjesztésért. Akkor becsukódtak a szemek és pár vörös centért akármit ránk zúdított az oldal. Nos, a legújabb hírek szerint ez szűnik meg rövidesen: az álhíreket terjesztők nem is hirdethetnek egy darabig.

Megint azt mondom, dicséretes a szándék, de ki mondja meg, mi az álhír és mi az igazság? Nekem például szemenszedett hazugság, ha valaki azt mondja, hogy Soros György irányítja a pennámat, fogja ceruzámat, én ugyanis tudom, hogy nem így van – de például Németh Szilárd szentül hisz ebben (is). Akkor kinek hisz és kicsoda? Hogy győzök meg egy robotot vagy egy algoritmust az igazamról?

A Facebook összes álhír-ellenes intézkedésének két alapvető tulajdonsága van – az egyik az, hogy kizárólag jóindulatú amerikai közönség esetében működnek, akik (egyelőre) nem fojtják meg egymást egy lyukas kétfilléresért, a másik, hogy a valódi sajtó ellen épp úgy felhasználhatóak, mint az álhírlapok ellen.

Ezt a trollok tudják is, és vígan alkalmazzák az aknamunkában – hogy mondjam, rossz úton jár a közösségi oldal, mikor mindenkit egyformán felfegyverez. A megoldás regionális moderációs irodák telepítése volna, élő alkalmazottakkal, akik ráadásul jól fizetettek és függetlenek – ez sem segítene mindenen, de sokat javulhatna tőle a helyzet.

Csak ez pénzbe kerülne.

Ja, az más.

Akkor, kérem, marad a hadiállapot Digitáliában.

Állóháború, Verdun, lövészárokharcok.

Nyugaton a helyzet változatlan.

Keleten, Délen és Északon is.

Szerző: Szele Tamás
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Ferenc pápának nem szabad Mianmarban kiejtenie a rohingya szót

Ferenc pápa hamarosan találkozik a rohingja kisebbség tagjaival – jelentette be Greg Burk szentszéki szóvivő …