Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Szele Tamás: Katalán kérdőjelek

Szele Tamás: Katalán kérdőjelek

A vasárnapi katalán népszavazásról készült felvételek bejárták a világsajtót, és megosztották a közvéleményt – a világ közvéleményét joggal, a magyar közvélemény meg már azon is megoszlik, ha egy fotón két cica játszik egy gombolyaggal, szóval az utóbbi jelenségen kicsit sem csodálkozom. Inkább azt szeretném kicsit elmagyarázni, igazából miről is van itt szó.

Ugyanis, amint a magyar olvasótábor reakcióiból látom, mi tényleg nem látunk ki a Kárpát-medencéből, teleszkóppal se nagyon, extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita. A gyorsjelentéseket rendszerint azzal a megjegyzéssel látták el az olvasók, hogy 1. itt egy kicsiny, de hősies nemzet vívja élet-halál harcát a gonosz elnyomókkal, 2. a gonosz, szeparatista katalán nacionalisták, Spanyolország és az Unió ellenségei végre megkapták a magukét, bár sajnáljuk a megvert civileket.

Kérem szépen, hatalmas tévedésben tetszenek lenni. Szó nincs ilyesmiről. Természetesen pénzről van szó – és történelemről. Ne tessenek csodálkozni, Katalóniának van történelme, még ha nem is ismerik azt mifelénk, és távolról sem egy elmaradott, provinciális tartománya a nagy Spanyolhonnak: hogy úgy mondjam, inkább ellenkezőleg.

Katalóniában akkora volt az átmenő forgalom az idők kezdete óta, mint a Deák téren péntek déli kettőkor: az nem kunszt, hogy már nyolcvanezer éve éltek ott emberek, az már fontosabb, hogy időszámításunk előtt a hatodik században megjöttek az ibérek Afrikából és keveredtek a már ott élő őslakosokkal, csakhogy már az ibérek előtt ott voltak a görög kolóniák is. Pár száz év múlva meg tiszteletüket tették a punok, szintén megtelepedés útján, minek alkalmából Róma elfoglalta az egész környéket és provinciát alapított Hispania Tarraconensis néven. Ettől fellendült a gazdaság, persze, csak míg állt a Római Impérium.

Az ország mai nevét azonban a gótoknak köszönheti, akik 415-ben érkeztek Ataulf király vezetésével, és szokásukhoz híven királyságot alapítottak, Gothalania néven, ariánus keresztények lévén kilenc püspökséggel. Háromszáz év múlva jöttek az arabok Tarif al-Malik vezetésével, mert akkoriban épp nagyon fellendült Ibériában a fegyveres idegenforgalom, 801-ben viszont a frankok az asztalra csaptak, kiűzték a mórokat, ki a gótokat, és az egész tájegységet a Frank Birodalomhoz csatolták.

De nem örökre: 847-ben Szőrös Wilfred gróf – mit csináljak, tényleg így hívták – kikergette a frankokat is, és mivel addigra már senki sem tudta eldönteni, bonyolult családi viszonyai miatt, hogy milyen nemzetiségű (meg akkortájt ez körülbelül annyit is számított, mint a szúnyog zümmögése), az egyszerűség kedvéért kikiáltotta a Barcelonai Grófságot, mint független államot. Ennek egy későbbi grófja, bizonyos Negyedik Ramon Berengár aztán feleségül vette a szomszédos Aragónia királynőjét, Petronilát, és egyesítették a családi birtokot. Így, mikor a már egyesült Aragónia-Katalónia 1479-ben csatlakozott Kasztíliához a Reqonquista lázas éveiben, részévé vált a későbbi egyesített Spanyol Királyságnak.

Idáig, mondhatni világos, ugye? Dehogy az: viszont jól láthatjuk, hogy aki nacionalizmust és származási elméleteket keresgél, az ne Katalóniában tegye, mert ott kicsit sokféle nép élt. De mi történt később?

Később annyi, hogy Katalónia – bár autonómiáját és parlamentjét megőrizte – annak dacára, hogy a spanyol állam része volt, nagyrészt kimaradt az Újvilág kifosztásából. Igen egyszerű, miért: a kikötői a Földközi-tengeren voltak (emiatt egy ideig virágzó kereskedelmi birodalma is volt, csak hát jóval korábban), és az aranytenger csak közvetve jutott el hozzájuk, munkabér és kereskedelmi profit fomájában. Az Amerikából özönlő kincsek jó része a koronát gazdagította, ami mégsem, az pedig a földorientált kasztíliai elitet, akik további földekbe fektették a hasznot – így óriási birtokok alakultak ki mondjuk Kasztíliában, kevés tulajdonos kezén. Végső soron azonban ezek a javak a szorgos kereskedők és iparosok profitját növelték, akiknek viszont alaposan meg kellett dolgozni a haszonért, akár Katalóniában, akár Németalföldön. A spanyol vezető réteg elég gyorsan nyakára hágott az ebül szerzett jószágnak, és ott maradt a földjeivel, meg a rajta tengődő, nincstelen földművesekkel. A polgárosodott Katalónia viszont sokkal jobban állt: nem is maradt el a bosszú, mivel a spanyol örökösödési háborúban rossz oldalra álltak, a győztes spanyolok elvették minden pénzügyi kiváltságukat és feloszlatták a parlamentjüket is.

Márpedig ezt a pénzügyi és polgári autonómiát követelik most vissza. Főleg a pénzügyit. Erre még visszatérünk.

Mit tehet egy kereskedő-iparos hagyományokkal rendelkező tartomány a XIX. században? Iparosodik. Sokkal inkább, mint Spanyolország többi része. Robbanásszerűen fellendült a textilipar, minek következtében megnőtt a munkásság létszáma, szintén robbanásszerűen, megjelentek tehát a szakszervezetek és a politikai baloldal is. Nem csoda, hogy az 1936-39-es spanyol polgárháborúban Katalónia szívvel-lélekkel támogatta a köztársaságot, részben erős baloldali hagyományai miatt, részben pedig, mert ők autonómiát ígértek nekik. Csak hát, izé… a katalánok többségükben anarchisták voltak, és kissé megjárták, mikor még a polgárháború előtt, 1934-ben kikiáltották az autonóm katalán államot. Akkor ezt vérbe fojtották, de a polgárháború alatt megint megtették – anarchista alapon. Hadd idézzünk egy szemtanút, George Orwellt, aki annak idején tudósító volt a helyszínen, miért is később a nemzeti és a kommunista oldal egyaránt üldözőbe vette:

„Minden bolton és kávéházon felirat tudatta, hogy az üzletet köztulajdonba vették, még a cipőtisztítókat is kollektivizálták, és ládáikat vörös-feketére festették. A pincérek és a bolti eladók az ember szemébe néztek, és értésére adták, hogy egyenrangú félnek tekintik. Egy időre eltűnt minden alázatosság, sőt még a szertartásos udvariasság is. Senki nem mondta, hogy „Senor” vagy „Don”, de még azt sem, hogy „Usted”, mindenki elvtársazta vagy tegezte a többieket, „Buenos Dias” helyett pedig „Salud!”-dal köszöntötték egymást az emberek. A borravalót Primo de Rivera óta törvény tiltotta, jószerével az első élményem volt, hogy a szálloda igazgatója kioktat, amiért borravalót próbálok adni a liftesfiúnak. Magánautó nem volt, valamennyit államosították, a villamosokat, a taxikat és számos egyéb szállítóeszközt vörös-feketére festették… A legkülönösebb látvány maga a tömeg volt. Külsőre úgy festett a város, mintha a vagyonos osztályok gyakorlatilag megszűntek volna létezni. Furcsa és megindító volt mindez. Sok mindent nem értettem, és valahogy nem is szívlelhettem az egészet, de azonnal felismertem, hogy ilyen közállapotokért érdemes harcolni.” (George Orwell: Hódolat Katalóniának)

Izgalmas világ lehetett, míg tartott, ugyanis más kutatások kimutatták, hogy a kollektivizálás még a bordélyházakra is kiterjedt: a prostituáltak elkergették a madame-ot és dolgozói tulajdonba vették az intézményeket.

Nem tartott sokáig, az is igaz, nem tetszett ez a nagy katalán anarchizmus sem Moszkvának, sem Madridnak, de még Francónak sem. A köztársaság végső leverése után a külföldre menekült spanyol állampolgárok hatvan százaléka katalán volt, a francóisták betiltották a katalán nyelvet, irodalmat, filmeket de még a táncokat is. A hetvenes évekig egyszerűen levették Katalóniát a térképről.

Nincs, sosem volt.

Aztán csak lett, ahogy megenyhült a helyzet – de mi váltotta ki a mostani népmozgalmat?

Legyünk logikusak: elsősorban két tényező. Az első, hogy 2005-ben Madrid elzárkózott a pénzügyi autonómia visszaállításától, a második a 2008-as gazdasági válság. A katalánok rádöbbentek, hogy legalább nyolc százalékkal több adó hagyja el a tartomány területét és kerül Madridba, mint amennyit visszakapnak, tehát a spanyol gazdaság egy részét ők tartják el. A katalán gazdaság a spanyol GDP mintegy 20 százalékát termeli, de a lakosság az ország össznépességek csak 16 százaléka.

Olaj volt a tűzre a spanyol Alkotmánybíróság 2010-es döntése, miszerint „nincs jogi alapja” annak, hogy Katalóniát nemzetként ismerjék el. Ez az alkotmányjogi döntés pont a céljával ellentétes hatást érte el: pár év alatt megduplázta a függetlenség-párti katalánok számát.

Ezek után nem is csoda, hogy a 2015-ös választásokon az autonómiát hirdető pártok többséget szereztek.

Ez volt eddig. Mi van most?

Katalónia tartott egy népszavazást, kérdéses eredménnyel, ugyanis saját állításuk szerint a résztvevők 90 százaléka a függetlenségre szavazott, ámde a jogosultaknak legalább a fele nem vehetett részt a népszavazáson, mivel a spanyol rohamrendőrség ezt megakadályozta. Körülbelül kilencszáz sebesültről tudunk, akik ezen közjogi beavatkozás révén kerültek kórházba. Madrid arra hivatkozik, hogy a népszavazás ellentétes volt a spanyol alkotmánnyal, Barcelona azt mondja, hogy a katalánnal viszont nem volt ellentétes. Részvételi küszöbhatár nem volt ugyan, de kérdés, mennyire tekintjük a referendumot érvényesnek?

Kérdés ez, de már nem politikai, hanem érzelmi.

„Nem tartottak ma népszavazást Katalóniában” – mondta Mariano Rajoy spanyol miniszterelnök.

„Megnyílt az ajtó azelőtt, hogy egyoldalúan kinyilvánítsuk Katalónia függetlenségét” – jelentette ki Carles Puigdemont katalán kormányfő.

Ez van tehát. És mi lesz?

A legvalószínűbb, hogy a barcelonai kormány lemond, a katalán parlament feloszlatja magát, előrehozott választásokat tartanak, és a rendőri erőszak taszító hatása miatt új, még inkább autonómiapárti kormányt választanak a katalánok. Mely a mostani vagy egy következő spanyol kormánnyal tárgyalva így vagy úgy kikényszerítheti a gazdasági-pénzügyi és kulturális autonómiát, cserébe azért, hogy lemond a területiről.

A másik lehetőség a polgárháború, amit viszont senki sem szeretne. Tehát nem is hihető, hogy lesz.

Mármost akár autonóm lesz Katalónia ilyen vagy amolyan értelemben Spanyolországtól, akár nem, mindenképpen az Európai Unió része marad mindkét állam, tehát szó sincs kilépésről.

Kedves honi közönség, ne alkalmazzunk Kárpát-medencei analógiákat a katalán helyzetre – itt nem szélsőséges nacionalisták harcolnak unionista kultúremberekkel és nem vérengző spanyolok tiporják sárba a kicsiny, ám büszke katalán népet.

Szép is lenne egy olyan szélsőséges nacionalizmus, aminek a legkomolyabb alapjai anarchisták, mely tan egyik lényege az internacionalizmus.

Itt a pénzen megy a bruszt, kérem.

Csak a rendőri erőszak ne lett volna.

Úriemberek, hidalgók nem így üzletelnek.

Nem is így politizálnak.

No, majd meglátjuk: csak háború ne legyen.

Szerző: Szele Tamás
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Fábián András: Orbán és a családbarát turizmus

Orbán Viktor fényes és hosszú távú programot hirdetett a Turizmus Summit 2017 konferencián. A program …