Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Szele Tamás: Koppány legendája

Szele Tamás: Koppány legendája

Tudom, hogy a saját fejemre gyűjtök eleven parazsat ennek a témának az elemzésével, de sajnos nem hagyhatom figyelmen kívül: történész vette elő a kérdést, név szerint Berend Nóra, és bizony várható, hogy komoly vihart fog keverni. Ugyanis azt boncolgatta a Népszavának adott interjújában négy napja, hogy Koppány vezér tán soha nem is létezett.

Persze, boncolgatott ő más kérdéseket is, de ez az, amitől mindenki felkapja a fejét. Erős jobboldali elkötelezettségűek a kelevézüket is felkapják, ugyanis Koppány lázadása olyan része a nemzeti legendáriumnak, ami nélkül szinte elképzelhetetlen egy csomó minden más is. Szóval, most a Koppány-hitűek és a Koppány-tagadók csatája várható életre-halálra, remélhetőleg csak a lapokban és nem Sóly mellett, ahol a herceget legyőzték volna. Vagy le is győzték, ez eldönthetetlen.

Lássuk először is Berend Nóra érveit.

Azt mondja:

„István súlyát az is adja, hogy ellenpontként teremtettek mellé egy, a múltat képviselő ellenfelet. A mai Koppány-képhez Györffy György mint az István, a király rock-opera történész szaktanácsadója nagyban hozzájárult. Így konkrétan megtestesül a pogányság legyőzése, az államalapítás. Koppány a XIV. századi magyar krónikakompozíciókban szerepel, így a Képes Krónikában. Általános álláspont, hogy Koppány története már az állítólagos XI-XII. századi őskrónikában is szerepelt, melynek utódváltozata lenne a Képes Krónika. Nekem a felnégyelés mint X. századvégi módszer lett gyanús. Erdélyi László kétségeit ez ügyben lesöpörték, és valóságos megtörténte mellett sokan érvelnek. A pogány magyarok hozták volna magukkal, akiknél állítólag, mint a volgai bolgároknál – a közöttük 922-ben utazó Ibn Fadlan szerint – a házasságtörőket kettévágták és felakasztották egy-egy fára. Már ha hitelesnek fogadjuk el a beszámolót. Csakhogy ez nem felnégyelés. A felnégyelés gyakorlata a XIII. század végén kezdődött Angliában, majd a XIV. századtól elterjedt a kontinensen a felségsértés büntetéseként. A krónika szerint Koppány akarta megszerezni István trónját, a király hatalmára tört. A krónikás ezt a felségsértést, nem a vérfertőző házasság tervét tartotta felnégyeléssel büntetendőnek.”

Hát, ami a felnégyelést illeti, igaza van. Az egész magyar középkorban csak egyetlen másik példát tudunk rá, Horváti János bán 1394-es pécsi esetét, akit így végeztek volna ki, mert fellázadt Mária királynő uralma ellen – az ám, de a Thuróczy-krónikának azt a részletét, ami ezt taglalja, későbbi betoldásnak tartják. Maga a felnégyelés angol találmány abban a formában, ahogy Koppánynál alkalmazták volna, csakhogy a briteknél ezt először 1283-ban jegyezték fel. Ők Dafydd ap Gruffyddot, Gwynedd hercegét, az önálló Wales utolsó uralkodóját végezték ki ilyen alapossággal, bár így járt velük 1305 augusztus 23-án Sir William Wallace, a Rettenthetetlen, Skócia nemzeti hőse is.

Az ám, de évszázadokkal Koppány halála után!

Mármost Ibn Fadlán leírása szerint az oguzok és a volgai bolgárok kicsit hasonlóképpen végezték ki a házasságtörőket, csak ők nem négybe vágták a klienseiket, hanem kettőbe, és fára aggatták a feleket – esetünkben szó szerint felek voltak. Azonban az erősen kétséges – ha teljesen hitelt adunk a köztudatban elterjedt történetnek -, hogy egy ilyen erősen pogány hagyományú kivégzést elrendelt volna-e a legendák mélyen katolikus Istvánja? Nem túl valószínű.

Berend Nóra mellett szól az is, hogy a korai források, úgymint a Tihanyi Alapítólevél, valamint a kisebbik és nagyobbik Szent István-legenda nem is említik Koppány nevét – említik viszont a lázadást, nagyon is. Lássuk a kisebbik legendát.

„Bizonyos nemesek pedig, kiknek szívében féktelenség s restség fészkelt, látván, hogy kényszerből el kell hagyniuk a megszokottat, ördögi sugallatra elvetették a király meggyőződését, és korábbi élvezetekre adva lelküket, fegyvert ragadtak ellene. S már pusztították is városait, majorságait irtották, fosztogatták birtokait, szolganépét gyilkolták, s hogy többiről szót se ejtsek, már a királyt is bántalmazták. Mikor pedig nem akartak letérni eltévelyedett útjukról, s dühöngésük nem csillapult, a király bizakodván az örök erényben, seregének sokaságával elindult, hogy úrrá legyen az ellenség veszett dühén. Ezek e napokban éppen a köznyelvben Veszprémnek mondott várost ostromolták, hogy ezt az ő gyalázatára fordítsák: ott tanyáztak le ugyanis, ahol a király szokott megszállni és tartózkodni, hogy könnyebben nyíljon út más erősségek elfoglalásához. Az isteni kegyelemtől vezérelt király rajtuk ütött; ezek hitükben, amazok bizony csak a fegyverekben bizakodtak, s mindkét részről küzdöttek. Végül, hogy az ellenséget legyőzték, s részint leölték, részint foglyul ejtették és megkötözték, a győztes király híveivel hazavitte a győzelmi jeleket. Ezenfelül birtokaikról – mind a földekről, mind a falvakról – bölcsen rendelkezett, nem úgy, mint egykor Saul, aki legyőzvén Amáleket, az Úr tilalma ellenére a zsákmány javát válogatta ki magának. Mert mindenből semmit nem tartott meg a maga szükségére, hanem elmenvén, Szent Mártonnak szentelte, akinek tiszteletére bazilikát is épített. Őket pedig és utódaikat mind a mai napig az egyház szolgáivá tette. Később főembereinek közbenjárására elhatározta, hogy csak tizedet adjanak abból, amijük van, nehogy szorongattatásukban szétszóródjanak a földről.”

Ez – a korabeli viszonyokat is figyelembe véve – elég alapos, pontos leírás, ráadásul időben is közel áll az eseményekhez, valószínűleg a 11. század fordulója körül keletkezett, Könyves Kálmán idején. A lázadás résztvevőinek a leszármazottai még bőven életben lehettek, különben is, személyeket könnyebb kitalálni, mint mozgalmakat – a mozgalmaknak sok a tanúja, résztvevője, nagyobb nyomot hagynak. Lázadás tehát bizony kellett legyen. De vajon Koppány vezette?

Őt először Kézai Simon említi:

„Az Úr megtestesülésének 967. évében azonban Géza fejedelem isteni jóslattól intve nemzette Szent István királyt; Géza fivére, Mihály pedig nemzette Vazult és Szár Lászlót. István király ugyan több fiút is nemzett, de az egyik, név szerint Imre, mindegyiküknél kedvesebb volt az Isten és az emberek előtt egyaránt. Szent István király ugyanis, miután megkoronázták, és végül leverte Koppány vezért, továbbá Gyulát, az anyai nagybátyját feleségével és két fiával együtt Erdélyből Magyarországra hurcolta, Erdélyt Pannóniához csatolva…”

Erre az 1282-83-as forrásra támaszkodik aztán a 14. századi krónikaszerkesztmény, másként krónikakompozíció, és azóta – nagyjából mindenki.

Hát ezen okosodjunk ki, emberek. Egyelőre az bizonyosnak tűnik, hogy István levert egy lázadást, amit vezetett valaki, mert ha nem vezette volna, nem is lett volna mit leverni. Mármost itt világlik ki a romantikus történelemszemlélet alapvető hibája: a hősi tettekhez hős is kell. Koppány léte nem volt különösebb érdeke sem az egyháznak, sem a királyi hatalomnak, Koppánynak ideológiai szempontból csak majd’ ezer évvel később van haszna, márpedig derék eleink okos emberek voltak, azonban akkora jósok tán mégsem, hogy előre meglássák, kései leszármazottaiknak épp mi fog jól jönni, milyen eseményt vagy személy akarnak kitekerni a maguk kedvére. Hiszen az egész köztudatban elterjedt változat nem egyéb, mint – az István, a király cselekménye.

Egy rockoperát vetítünk vissza a kora középkorba. Egy drámai művet, ami ugyan csodálatosan sikerült, de hát mégsem dokumentumértékű, nem is az a célja.

Száz szónak is egy a vége: létezett Koppány vagy sem?

Érdekes, és sok mindent eldöntő véleményt osztott meg a Lelőhelykataszteri Iparrégészeti oldalon Gömöri János, a pre-indusztriális korszakok kézművesipar-régészetének szakértője.

„A “Képzelt Koppány” kérdéséhez: Kutatásaink szerint Koppány egyik vasipari központja lehetett (többek között) a somogyfajszi vasolvasztó műhely is. Ebben az összefüggésben érdemes vizsgálni a lázadó herceg birtokainak 10. századi somogyi vastermelését. A körzet erős késő avar hagyományai nagyon valószínűvé teszik — amit fél mondatban az alábbi cikk is említ –, hogy a krónikában megőrződött Koppány személynév esetleg méltóságnévből képződött. Mint korábban utaltam rá (2000), esetleg a késői avar ‘kapkan’ lehetett ez a méltóságnév. Egy elmélet (2016) szerint a kisebb rangú későavar főember, a ‘tarkan’ méltóságneve is megőrződött (áttételesen) a Tárkány helyneveinkben. Egyetérthetünk tehát az alábbi cikk szerzőjével, hogy Koppány élt, (de — tegyük hozzá — lehet, hogy e hercegi személy neveként a Somogyban megőrződött hagyományos méltóságnév tűnik fel.(G.J.)”

Hát, ez a pontos és megalapozott vélemény más megvilágításba helyezi a kérdést. Mi a legfontosabb egy sokat hadakozó népnek és uralkodójának? Az arany? Nem, a vas: vassal, fegyverrel könnyebb aranyat szerezni, mint aranyon vasat venni. Így már érthető, miért volt István első dolga leverni a lázadást, amit akár egy Koppány nevű herceg, akár egy más nevű kapkan, vagyis kései avar főember vezetett. Hiszen ott állt volna a seregével vas nélkül. A nyersanyagforrásait szerezte vissza: hogy aztán ez a harc később pogányok és keresztények harcává változott, még később pedig a Kelet és a Nyugat párviadalává, az már bizony az utódok műve.

De nem kaptunk választ a kérdésünkre: létezett tehát Koppány?

Büntetőjogi felelősséggel nem mondhatjuk sem azt, hogy létezett, sem azt, hogy nem. A magyar kora középkorról nagyon kevés forrásunk van, azok is szűkszavúak, annyi bizonyosnak tűnik, hogy lázadás volt, amit István le is vert, éspedig gyorsan. Hogy ennek a lázadásnak volt-e vallási jellege, arról biztosat nem állíthatunk, de hogy nemzeti jellege nem volt, az hétszentség, hiszen még a nemzetfogalom sem létezett akkoriban.

A lázadást vagy Koppány vezette, vagy nem, ez vagy személynév, vagy társadalmi cím. De nyugodtan nevezhetjük a vezetőt Koppánynak: csak azon lehetne vitatkozni, kisbetűvel vagy nagybetűvel kell írni?

Ami azonban nem létezett, az az István, a király romantikus, erőtől duzzadó, mélyen nemzeti elkötelezettségű hercege.

Az nem a Koppány.

Az a Vikidál Gyula.

Ilyen szempontból tehát a történelmi tények kedvéért nem lenne helytelen dolog átnevezni a Koppány-csoportot is Vikidál-csoportra.

Maradjunk annyiban: a legendákban hősök szerepelnek, a történelmet viszont emberek csinálják.

Az viszont, hogy egy történelmi személyt minek tekintünk, hogyan fogunk fel, teljes mértékben tőlünk függ.

Annak a személyhez nincs köze.

Meg a tényekhez sincs.

Szerző: Huppa.hu, MTI
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Szele Tamás: Az emberiség ellenségei?

Ilyen sem volt még, csodát látott Amerika: az egymással gyilkos konkurenciaharcban álló sajtótermékek augusztus 16-án …