Home / VÉLEMÉNY / Szele Tamás: Magyarok háborúja

Szele Tamás: Magyarok háborúja

Rögtön az elején szögezzük le, hogy én bizony kedvelem a Csillagok háborúját. Gyerekkorom meghatározó filmélménye, rajongója nem vagyok, de azt az érzést, amikor a jéghideg betonmozi vásznára felkúszott a birodalmi csillagromboló… és még jött… és még mindig jött… azt nem lehet elfelejteni. Hogy a Star Treket jobban szeretem, az már lehetne hitvita tárgya, csak nem megyek bele.

princess-leia-star-warsLáttam belőle, amit láthattam, ha kell, eligazodok a világában – nem lettem különösebben jókedvű mikor tegnap este értesültem a Leia hercegnőt alakító Carrie Fisher haláláról. Hatvan év nem kor, és Leia nekem legyen halhatatlan… hát Leia az is, csak Carrie maradt halandó. Mindazonáltal az elmúlt év megedzett, nem borultam azonnal gyászba, csak rezignált gondolataim támadtak térről, időről, végtelenről és kínai kajáról. A kínai kaja úgy kerül ide, hogy az volt a vacsora.

És hát sokan megosztották a hírt a Facebookon, hiszen a Csillagok háborúja van akkora közügy, mint egy foci-EB. Este ellepték a falat a gyászoló bejegyzések, a bejátszások a filmekből – én már nem is osztottam semmit, ekkora kórusban mi újat tudnék mondani?

Akadt, aki tudott.

Illetve, akadtak.

A dolog úgy kezdődött, hogy egy ismerősöm, talán barátomnak is nevezhetem, ha megengedi, megosztotta, miszerint nagyon sajnálja a művésznőt, de mivel ő nem látta a sorozat egyetlen darabját sem, csak együttérzését tudja kifejezni, a művészi élmény hiányában. Semmi rosszat nem akart ő ezzel, tényleg csak annyit akart mondani, amennyit odaírt, ismerem jól, kifogástalan jellemű, derék ember.

Nagyobb baj, hogy erre megmozdult egy csomó egyébként szintén derék ember, és eleinte csak annyit közöltek, hogy jé, ők sem látták. Aztán valaki megjegyezte: nem is volt képes végignézni. Más harmadosztályú, kiskamaszoknak szóló bulvárkalandfilnek nevezte a sorozatot, harmatgyenge forgatókönyvvel, amiből egy kockát sem látott (akkor honnét ismeri ilyen mélységben?). Mire feleszmél az ember, a tömegpszichózis közepén találja magát – én már csak reggel láttam a végeredményt ugyanis éjjel jobbára aludtam, de olyan szép Csillagok háborúja-gyalázást produkált a tisztelt publikum, egymást hergelve, Carrie Fisher halála alkalmából, hogy Elliot Aronson sem tudna szebbet kitalálni viselkedéspszichológiai példának. A végére volt, akinek sikerült eljutnia odáig, hogy Rejtő Jenő is egy felfújt lufi, abban sincs semmi nevetséges.

És dobjuk ki Puskint is a Jelenkor Gőzhajójából.

Hangsúlyoznám, nem félőrült, primitív politikai radikálisok hergelték egymást ebbe az egyre feljebb licitáló egyetértési hullámba, hanem békés, nyugodt, kiegyensúlyozott polgárok, több diplomás értelmiségiek. És természetesen a kialakuló hangulatnak köze nem volt az indító gondolathoz – az én barátom tényleg csak közölni akarta, miszerint bocs, nem látta…

De más, őszintén gyászoló posztok alatt is megjelent a tömeges elutasítás. Azt én értem, hogy sokan nem látták, elvégre én sem találnám kötelezőnek a sorozat megtekintését, de mi ez az elszabaduló gyűlölet egy filmsorozat iránt? Amit ráadásul nem is láttak?

Meghalt Leia hercegnő, vesszen az emléke is?

Máglyára a filmekkel, mert nem is láttuk őket?

Kezdem érteni egyik-másik írásom visszhangját is: főleg az anyázó reakciókat. Eddig azt hittem, szokás szerint izomagyú náciktól jönnek, de most már kezdek rájönni: bárki képes felvenni ezt a modort, akár az egyetemi tanár is. Elég hozzá a megfelelő közhangulat. Hiszen Carrie Fisher szidalmazói egyenként, maguktól sosem viselkednének például kegyeletsértően egy temetésen – de együtt, összeverődve lám, mire képes az a csodás magyar szellem.

Meg a magyar közhangulat. Amiben lassan már mindegy, ki ugrik kinek, az a lényeg, hogy ugorni lehessen, harapni, marni, ha lehet, a másik torkát.

A tények nem fontosak, a pillanatnyi érzelmek döntenek el mindent. Azt is, hova áll valaki, azt is, miként érvel, hová sodródik.

Nincs holnap, nincs tegnap, főleg nincs holnapután, nem is gondolunk rá: elég nekünk a mai kocsma, annak a közepén ordítunk, a kezünkben széklábbal, jaj annak, aki a közelbe jön.

Persze, csak virtuális az a székláb.

Kényelmetlenebb az, hogy ha az ember indulatában a Sötét Oldalra áll, mert akkor ott is ragad.

Emberek, csak szólnék: ez nem az élet.

Ez csak egy film.

Az a címe, hogy „Magyarok Háborúja”.

És ezt nem tudjátok kihagyni, lesajnálni – ti szerepeltek benne.

Legalább ne tolongjatok a klónkatona-szerepért.

Szerző: Szele Tamás
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Konok Péter: Szürkeállomány

Tarlós szerint a mozgáskorlátozottak alig használják a metrót. Ezért nem is igazán célszerű azt akadálymentesíteni. …