Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Szele Tamás: Matató ménkövekről

Szele Tamás: Matató ménkövekről

A matató ménkű, mint tudjuk… na jó, de ki tudja, mi az a matató ménkű? A gömbvillám szép, régies magyar neve. Az is kóvályog ide meg oda a levegőben, percekig nem tudja eldönteni, mibe csapjon, meg- megáll, aztán csak szétver valamit, rendszerint azt, amiben a legnagyobb kárt tudja tenni. De nem csak a meteorológiában, a politikában is előfordul.

Kóvályognak a matató ménkövek a magyar belpolitikában, oszt majd valakit csak agyonvágnak. A politikai gömbvillámoknak van sokféle alakjuk, mindnek közös tulajdonsága, hogy elszabadult istennyila, amit már nem lehet irányítani, és baj lesz abból, hogy megindultak. Tán még a minden eddiginél mocskosabb kampány idején szabadulhattak el, tetszik emlékezni, magas volt a feszültség, alacsony az ellenállás, kicsi a potenciál… és most itt ugrálnak a közéletben.

A Magyar Időknél például nem is ért véget a kampány, jó, náluk sosem fog, de hát őket ezért fizetik. Csak az a gond, hogy náluk próbálja ki a kormány az összes új fegyvert, mielőtt bevetné, ők a lőtér, ők Új-Mexikó és Nevada, szóval aki gondosan figyeli ezt a sajtóterméket, az képet kap a kormány politikájában várható változásokról. Most például baljós jeleket lát a béljós: kulturális forradalom készül.

Kínai mintára.

Hogy az analógiát tovább fokozzuk: Kínában is egy színikritikával kezdődött az évtizedes felfordulás. 1962-re nyilvánvalóvá vált a „Nagy Ugrás” kudarca, Mao elvtársat kezdték unni a párt többi vezetői, erről ő is tudott – minek következtében 1966-ra már úgy okoskodott, hogy legjobb védekezés a támadás, csináljunk forradalmat. Az első célpont a pekingi polgármester volt, a vele szemben álló körök prominens tagja – de hogy lehet rajta ütni egyet? Épp akkor mutattak be Pekingben egy darabot, ugyan a császári időkről szólt, de áthallásosan. No, erről írt Mao elvtárs leghűségesebb követője, Jao Ven-jüan sanghaji irodalomár egy olyan kritikát, hogy abból előbb sajtóhadjárat lett, aztán a vörösgárdisták még a színházat is széthordták kövenként. Később levágták a zongoraművészek kezét is könyékből, mert a zongora nyugati hangszer, aki volt addig valaki, abból senki lett, aki senki volt, abból valaki, és belehalt az össznépi-nemzeti felbuzdulásba minimum másfél millió ember.

Mindezt a párt árulói és az imperializmus meg a nyugati befolyás elleni harc jegyében művelték. Persze, Moszkva is Nyugat lett, hogy szebb legyen a cirkusz.

Na jó, mondhatná erre bárki, az Kína. Messze van.

Dehogy van, nézzük csak a Magyar Idők szalagcímeit az utóbbi hetekben:

„Folytatódik a rettegők cirkusza” (Vádirat a liberálisnak tartott írók ellen, listázással)

„Kulturális gyarmat vagyunk”

„A globalisták kulturális marxizmusa”

Szép, mint egy festett sárkány. Még színikritika is van már!

„Botrányos előadás az Erkel Színházban”

Ez külön szép, ugyanis nagyon látszik rajta, hogy a hajánál fogva rángatták elő, a kultúrkampf jegyében, most volt rá szükség most írták meg, pedig… Maga az írás arról szól, hogy a „Billy Elliot” című előadás a kiskorúak körében propagálná a homoszexualitást, és emiatt tűzre vele. (Mintha ugyan a nemi irányultság döntés vagy propaganda kérdése volna). Van benne egy csodás idézet, nem állom meg, hogy be ne mutassam: ékesen mutatja a kiváló szerző, N. Horváth Zsófia műveltségét.

„Amikor ott voltunk, az Erkel Színház tele volt gyerekkel, akik a következőket láthatt​ák: egy szegény angol bányász fiú ​foci helyett ​inkább ​balettozni szeretne (ez nyilván tipikus!). Ha már balettozik, akkor csak ​meleg lehet. Ezt abból is tudhatjuk, hogy beletettek egy csomó jelenetet A hattyúk tavából, amiről a műveltebb közönség tudja, hogy erről a problematikáról ​szól az egész, valószínűleg azért, mert Pjotr Csajkovszkij is meleg volt.”

Édes hölgy, ott, avval a szurokfáklyával a kezében: a Hattyúk tava nem erről szól. Hogy a jó fenébe szólhatna erről, a XIX. századi, cári Oroszországban, ahol a homoszexualitás nagyobb színpadi tabu volt még a nihilizmusnál is? De akkor miről is szól? Ez, kérem, egy orosz népmeséből származik. Ne fogják rám, hogy elfogult vagyok, lássuk, hogy mondja el ezt a Képes Balettenciklopédia?

„A cselekmény szerint egy fiatal hercegnek menyasszonyt kell választania, ám ő vadászata során találkozik Odette-tel, az elátkozott lánnyal, akinek testvéreivel együtt napközben hattyúként kell élnie, amíg az igaz szerelem rá nem talál. A herceg szerelembe esik, és az udvari bálon minden lányt elutasít, csak Odette-re vár. Odette helyett azonban a lányokat elátkozó gonosz varázsló saját lányával, Odiliával, a fekete hattyúval jelenik meg, aki Odette arcát ölti fel, a becsapott herceg pedig szerelmet esküszik neki, megszegve ezzel Odette-nek tett ígéretét. Mikor a fiatal rájön, hogy nem a szerelme áll előtte, a tó melletti tisztásra siet, és mindent megmagyaráz az összetört szívű hattyúlánynak. Mikor a szerelmesek már éppen megszöknének, feltűnik a gonosz varázsló, akivel a herceg megküzd, és végül letépi bagolyszárnyait, ezzel megtöri hatalmát, az elátkozott hattyúk pedig megszabadulnak.”

Hát van ebben minden, Odette, Odilia, herceg, bagolyszárnyú gonosz varázsló és hattyúlányok, csak éppen homoszexualitás, az nincs.

Az írás többi vádpontja is körülbelül ennyire igaz, de a művelt olvasóban gyanú kél: ez lesz az a bizonyos színikritika, ami megindítja a kulturális forradalmat. Művelt olvasó ezek után előkészíti a kilencgyűrűs, háromlyukú, öles kínai pallost, hogy ne nevezzék rettegőnek, és fütyörészve fenni kezdi.

De megszólal az Operaház igazgatója, Ókovács Szilveszter is, akinél pedig nagyobb híve a mostani kormánynak nem nagyon avn, és félis nevertve, félig megrökönyödve panaszolja:

„…elaludtam volna három hetet? Hisz a Billy Elliotot, a később rendesen lesavazott musicalt csak június derekán kezdjük játszani… Aztán (számomra, mert az olvasóknak biztosan nem) leesett, hogy egy évvel később írja meg egy tavalyi élményét, ami azon túl, hogy a tegnapi újság semmit sem ér, az emlékek pedig megfakulnak-átszíneződnek, inkább kultúracsináló elővágásként értelmezhető, annak is szánták. Nehogy merszünk legyen ezek után kijönni a produkció új sorozatával, hisz Zsófia ezt kvázi előre megtiltja.”

Márpedig, ha valaki, ő csak tudja, mi is a kultúracsináló, kultúrpolitikus elővágás. Mondom én, kulturális forradalmat készít elő ez a sok matató ménkű, csak most épp a sajátjukba csaptak bele, de úgy látszik, az sem számít. Fenjünk csak tovább. Fenjünk és menjünk.

Időközben Kásler Miklós, az emberügyek új minisztere azt nyilatkozza:

„Nemcsak a keresztény kultúra és hagyományok értékeinek szétverése zajlik, hanem egyszerűen az emberi lét alapjainak, a természeti törvényeknek a lebontása történik”.

Ámde:

„a magyar államapparátus a keresztény erényeket gyakorolja, vagy ahol ez nem teljes, ott az erények felé igyekezik abból a célból, hogy bármi következik a jövőben, ez a nemzet felkészült legyen.”

Továbbá fülembe súgták a kismadarak Papageno kalitkájából, miszerint a Szépírók Társaságának éves dotációját a kormány illetékesei kevesebb, mint negyedére vágták vissza: hogy ne tessenek vagyonokat vizionálni, megadom a számokat is. 18 millió forintot kaptak eddig, négyet kapnak ezentúl. El is marad sok rendezvény, pedig igazán nem politikai testületről van szó. Összehasonlítási alapul: egy megyei negyedosztályú focicsapat szokott 18 milliót kapni évente, mondjuk a Kukutyini Kutyaütők, de amint látom, kortárs magyar irodalomra még ezt is sokallják.

No, meg készülődik a Sajtókamara is, sarkantyúját pengetve, ha egyelőre kerülik is a feltűnést, de őszre bizonyos, hogy megalakul: onnantól kezdve aztán csak az lehet újságíró, aki kamarai tag, és csak az lehet kamarai tag, akiről ők mondják, hogy lehet.

Amondó vagyok – ha tekintetbe veszem a közelgő Stop Soros törvénycsomag adta lehetőségeket is – hogy őszre már vígan csukhatják majd be az embert azért is, mert írt.

És matatnak a kormánypárti kultúrménkövek, csapdosnak a gömbvillámok, azt se nézik, ki barátjuk, ki ellenségük, olyanok, mint Citeaux apátja, Arnald-Amaury Béziers ostrománál, aki azt az utasítást adta a lovagjainak, mikor megkérdezték, a csata hevében miről ismerik meg, az eretnekeket:

„Öljétek meg mindent, Isten majd a végén kiválogatja az övéit”.

Pusztítás várható, válogatás nélküli, értelmetlen pusztítás, tehetségtelen, műveletlen matató ménkövek rombolása.

Még azt sem mondhatom, hogy az istennyila ütné meg őket.

Most ők képzelik magukat istennyilának.

Szerző:
Forrás:

Olvasta már?

Szele Tamás: Oralízis

Sajnos nincs rá jó magyar kifejezés – az analízis elemzés, de hogy nevezzük azt, amikor …