Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Szele Tamás: Megíratlan jegyzetek

Szele Tamás: Megíratlan jegyzetek

Mert, kérem, amit megírunk, azzal egyszerű a helyzet. Kimegy a lapba, és a megjelenés pillanatától lehet szidni, jöhet a kommentelő, anyázhatja a szerzőt (mert azt hiszi, szerzőnk köteles ezt mosolyogva tűrni), esetleg perelhetnek is érte, ha olyan a kedve a nagyérdeműnek. Szóval, ez Magyarország, mindenki rosszul jár – és ez tesz minket ha nem is boldoggá, de elégedetté.

Viszont mi van azzal, amit nem írtunk meg?

A közhiedelemmel ellentétben az újságírás nem arról szól, hogy minden témaszerű ügyre rávetjük magunkat, ami csak megjelenik a légtérben, akár egy túlmozgásos japán kamikaze, komoly érzék kell ahhoz is, hogy kiválasszuk: mi az, amihez nem nyúlunk. Ez különben konfliktusok forrása is lehet, ugyanis a kedves olvasók egy része (az a része, aki elvárná, hogy fehér lovon járjunk, ezüst páncélban, és időnként szüzeket mentsünk sárkányoktól, akkor is, ha se szűz, se sárkány) ugyanis azt szeretné, ha ezt vagy azt a történetet mindenképpen megírnánk, mert az neki valamiért fontos.

Általában ellenszenvek miatt szokott fontos lenni.

És ha valamiért nem írja meg az ember, akkor harag van.

Ha megírja, akkor meg per.

De van olyan téma is, amit azért nem ír meg az ember, mert vagy érzi, hogy veszélyes, vagy undorító, vagy semmi kedve beállni egy kórusba, melynek minden tagja erről a témáról énekel. Persze, ha közérdekű, akkor muszáj – de ki dönti el, mi a közérdekű?

Elvben a köz, csak a magyar köznek pont kétszer annyi véleménye van, mint ahány tagja. Na, ne szaporítsuk a szót, munkára: lássuk, ma mit NEM írunk meg!

Nem írok elsősorban a hétfői, világrengető kávézásról, ugyanis az nem volt sem sajtótájékoztató, sem fórum, sem beszélgetés, sem vita, a legkevésbé pedig kávézás volt. Akkor mi volt? Médiaesemény, a kedves nézők mindegyike pont azt kapta, amit akart, oldalfüggetlenül mindenki elégedett lehet, mindegyik fél megmondta a magáét, mindegyik szent szkarabeusz a maga golyóbisával gurigázott, eredmény nem várható. Különben is, tele volt és van vele a sajtó, mindenki megírta már, hagyjuk a csodába.

Aztán nem írok a miniszterelnök kínai útjának várható következményeiről sem, ugyanis egyrészt már kétszer írtam róla, másrészt a nép hangja úgyis hülyének tart, mikor azt mondom, hogy semmi félnivalónk a kínai emberektől vagy gazdaságtól, annál több a kínai politikusoktól. A nép hangja ugyanis most azt harsogja – nem tudom, ki indította el ezt a szamárságot – hogy két-három millió kínai betelepülése várható Magyarországra. Dehogy várható, kínaiak azok, nem hülyék, hogy ide jöjjenek: úgy látszik, itt egy ország él huzamosabb ideje abban a tévedésben, hogy nekünk itt nagyon jó dolgunk van, annyira, hogy az egész világ ide akar költözni. Az nem Magyarország, kérem, az Kalifornia.

No, még mit ne írjunk meg? Ne írjunk az Index főszerkesztőjének távozásáról sem, mert ugyan nem személyes ismerős, de mégis kolléga, kerülhetünk mi még egy helyre, egy laphoz, hosszú az élet – és mert mindenki más is csak a hivatalos közleményt adta le, ugyanis arról, hogy mi folyhat laptársunknál, még a Lubjanka téren és Langleyben sem tudnak biztosat. Csak drukkolhatunk, hogy megmarad olyannak, amilyen – mert jó. Egyszóval, ezt se boncolgassuk most.

Nem írok a Sopronban letartóztatott és valószínűleg kiadásra kerülő neonáci Horst Mahlerről, aki valóságos üstökösként hasította keresztül a politika egét, ugyanis a hetvenes években még a szélsőbaloldalinak nevezhető Baader-Meinhof-csoport védője volt – jogász az istenadta – mostanság meg élesen, büntetendő mértékben antiszemita. Ne írjunk erről, mert a delikvens a magyar miniszterelnöktől kért levélben politikai menedékjogot (mint az ország „vezetőjétől”, führerétől) és ez kínos. Kínos a miniszterelnöknek, mert miért pont tőle kért ilyesmit, kínos nekünk, hogy ilyesmire kérhető miniszterelnökünk van és kínos Németországnak, mert ki kell kérnie ezt az embert, mintha csak szüksége volna rá. Pedig úgy kell nekik, mint üveges tótnak a hanyatt esés.

Ha már szélsőjobb, akkor nem írok – hű, de nagyon nem írok – Orosz Mihály Zoltán érpataki polgármester legújabb ötletéről sem. Blondi gazdája (ugyanúgy hívják a kutyáját, mint Adolf Hitlerét, bár ez mellékszál) meglepetten vette tudomásul, hogy Perkáta mégsem kíván szobrot állítani vitéz nagybányai Horthy Miklósnak. Meglepődött, mert szerinte úgy kell a Horthy-mellszobor a magyar földnek, mint a májusi eső, így hát felajánlotta, hogy ha már Perkátán nem lehet, állítsák fel a büsztöt Érpatakon. Mondjuk ennek is volna pár érdekes vonzata, de az garantáltnak tűnik, hogy Érpatakon nem fognak aláírásokat gyűjteni a térplasztika ellen. Arrafelé ugyanis az a szokás, hogy aki nem ért egyet valamiben a polgármesterrel, az eltitkolja, különben előbb-utóbb leég a háza, csűrje, magtára. Mit tehetünk: ilyen ez az érpataki éghajlat, sok a tűzeset. Mondjuk azért nem hiszek nagyon a szoborállításban, mert olyan üres a község kasszája, hogy a múlt héten pusztult éhen benne a helyi templom egere, és még a Horthy-szobrot sem adják ingyen, sőt, a talapzat is pénzbe kerül.

Meg azért sem fogok én erről a díszpintyről írni, mert a múltkor is beperelt egy jegyzetemért. Megnyertem, de utálatos dolog tárgyalásokra mászkálni, mikor az embernek volna jobb dolga is.

Mondjuk volna még rengeteg dolog, amiről nem írok ma, hiszen a hírek mennyisége tart a végtelenhez, ezek csak a friss, magyar meg nem írni való nemtémák.

A szóra sem érdemesek.

No, most megírtuk, hogy mit nem írunk, maradt valami ezeken kívül?

Semmi.

Akkor így jártunk.

Szerző: Szele Tamás
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Lezsák nem tud leszállni a hungarikum-rollerről

A Hungarikum Bizottságnak jövőre az újabb értékek feltárása mellett egyre nagyobb hangsúlyt kell majd helyeznie …