Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Szele Tamás: Mi dolgunk a világon?

Szele Tamás: Mi dolgunk a világon?

Mi lenne, mondja a valamennyire is iskolázott magyar, „küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért”. Amekkorát Vörösmarty úrnak tévedni tetszett volt. Nem ez a dolgunk, lévén, hogy a mai felhozatal legnemesbekből mondhatni kriminális. Ezekért ugyan küzdjön a Csapajev. Akkor mégis mi dolgunk nekünk, pontosabban az ellenzéki, alternatív sajtónak?

Mert ugyebár a „legnemesbek” kiesnek, nincs ebben a szakmai körben kolléga, aki ne tudna órákat mesélni olyan derék, őszinte, aljas ellenzéki vagy kormánypárti politikusokról, akiket rajongótáboruk ugyan istenít, ők ezt el is várják, el is fogadják, de a sajtó segítségét már egyenesen (és természetesen ingyen) követelik. Még ez sem volna baj, ha egyetért velük az ember hát segítsen, lelkiismeret és meggyőződés is van a világon, a baj a feltétlen engedelmességnél kezdődik. Amikor a kétszáz fős demonstrációt ötszáz fősnek kéne megírni, amikor a vidéki lakossági fórumból tömeggyűlést akarnak faragtatni… soroljam még?

Nem sorolom, a magyar ellenzéki politikusok véleményét a sajtóról tökéletesen megfogalmazta Szanyi Tibor, aki közölte, hogy az újságíró anyagonként érdemel két zsömlét és tizenöt deka párizsit, más egyebet nem.

A többiek is hasonlóképpen gondolkodnak a kérdésben, úgyhogy köszönjük, pártsajtót nem írunk.

Pedig hát kezd kialakulni, sőt, már majdnem készen is van egy ellenzéki netes pártmédia, érdekes, azt nem is nagyon támadják kormányoldalról, valószínűleg azért, mert értik a működését: ugyanúgy vagy majdnem ugyanúgy működik, mint a kormánysajtó, na jó, kicsit kevesebb pénzből, de világos, hogy mi hajtja, milyen srófra jár.

Valaki azt kérdezte tőlem a minap – nem kevés rosszindulattal – hogy mitől független a független média. Nyilván azt kívánta kiugrasztani a bokorból a kétbites agysejthiányával, hogy valami olyant mondjak: a kormánytól, mert a sorosgyurcsány fizeti. Hát nem.

Első sorban is a gazdagságtól, vagyontól – na, attól teljesen független. Másodsorban független minden politikai párttól. Ezt ne úgy tessenek érteni, hogy valamiféle mesebeli „kiegyensúlyozottság” jegyében minden nap értekezleten dől el, ki kit fog ekézni, vagyis hogy minden pártot köteles lenne az ember egyaránt szeretni, illetve utálni, és minden párt minden cipőfűzőjének minden elszakadásáról beszámolni. Még akkor sem köteles, ha kap róla sajtóközleményt. Ha érdekes, beszámolunk, ha nem: nem. Úgy független a független média a pártoktól, hogy nincsenek szent tehenei, nincsenek fenntartó pártjai, akiket nem szidhat – tehát, amennyiben hülyeséget művel, kormánypártnak és ellenzéknek egyenlő esélye van arra, hogy bohócot csinálok belőle a lapban.

Ha nem művel hülyeséget, akkor persze az akasztás elmarad, de az elmúlt hét szűk esztendőben én nem emlékszem olyan napra, hogy ilyen vagy olyan oldali magyar politikus ne tett volna valami kiröhögésre érdemeset.

Ezért is volt abszurd bizonyos ellenzéki politikus azon követelése a múltkorában, miszerint a választásokig róla és társairól jót vagy semmit írjon a független média. Ne tessenek marhaságokat csinálni, és akkor majd nem írjuk meg. Ez lenne a járható út, csakhogy egyszerűbbnek érzik nagyfejű uraimék mindkét oldalon inkább a sajtót rekcumozni, akkor is, ha ők piszkítottak az ebédlőasztalra.

Kormányoldalon valóságos hírgyár dolgozik, melynek fő célja – érdekes módon – nem a kormány dicsérete, hanem a függetlenek gyalulása. A 444 tegnap kiváló áttekintést adott ennek a gólemnek a működéséről, felépítéséről, szervezeti beosztásáról. Hát kérem, ez maga a spanyol Armada. Biztosítva tűzkár, vízkár és (Jászi) Oszkár ellen, de ezt is szétszedheti egy rendes atlanti vihar, ami a mi kisebb, angol hajóinkat kevésbé bántja. Pont, mert kisebbek. Megtisztelő, hogy ennyi léhűtő, hátramozdító és tányérnyaló tartja a függetleneket a célkeresztben: és ezért is kellemetlen a tegnapi Momentum-incidens.

Mi történt? Fekete-Győr Andrásnak némi joggal elege lett az ellenük folyó lejárató hadjáratból, fogta a sajtósát, Papp Gergőt, besétáltak az Origo szerkesztőségébe, minden akadály vagy ellenőrzés nélkül, és egy kicsit beszélgetni próbáltak Kovács Andrással, aki a csúnyákat írja róluk.

Ennek következtében a kedves honi közönség egyik fele kikiáltotta őket nemzeti hősnek, a másik fele meg a sajtószabadság sosem látott sérelméről kiabál, és minimum mennyköveket követel.

Hát, pedig nem volt ez sem hőstett, sem szégyen.

Ez meggondolatlan, indulatos butaság volt, ami lehet jó Fekete-Győrnek, lehet hasznos a Momentumnak, de nagyon ártalmas a független médiának.

Ugyanis mostanság az egész magyar társadalom mintha fogalomzavarban szenvedne.

Hétfőn kávé mellett akartak megoldani olyan kérdéseket a közbeszéd eldurvulása kapcsán, amiket szerkesztőségben kéne, most szerkesztőségben akartak olyant, amit kávé mellett kéne.

Vázolom a helyzetet.

Kovács maestro (aki nekem sem ingem se gatyám, de főleg nem kollégám) ír valami rondát és hazugot a Momentumról. Ezt a Momentum elolvassa, ilyenkor vannak bevett lehetőségek az ügyek tisztázására. Elsősorban is ki lehet adni egy nyilvános sajtóközleményt, amiben leírják hol, mit, mennyit hazudott Kovács mester, milyen mértékben túlzott, mi az, amiből egy szó sem igaz. Ezt a közleményt eljuttatják az összes általuk ismert sajtótermék szerkesztőségébe, azzal a bensőséges ajánlással, hogy interjút is hajlandóak adni az ügyben, készséggel válaszolnak a felmerülő kérdésekre.

Ha ez nem volna elég, el lehet hívni Kovács billentyűfaragót egy kávéra, sörre valamilyen nyilvános, semleges helyre, ahol tanúk és kamera jelenlétében lehet vele beszélgetni. Ha elfogadja a meghívást, önként megy oda, ha nem – nos, az mindennél szebben beszél, akár egy rózsaszál, mint tudjuk.

Ezek a bevett és jól működő módszerek. De nem megyünk be a munkahelyére, hiszen ettől a pillanattól kezdve bármelyik zsoldos és haramia betörhet független lapokhoz akár, azzal a felkiáltással, hogy ha a Momentum úgy, akkor ők is úgy.

Őriztetni a cégeket? Melyik bolygón tetszenek élni?

Miből?

Hiába mondanánk, hogy közünk sincs a Momentumhoz, a kormány és a szélsőjobb sorosozástól elködösült agyú fanatikusainak nagyjából mindegy volna – ugyanis nekik ami nem kormány, az soros, és kész. (Soros, kisbetűvel, mert ez esetben melléknév).

Lehetne – és lehet is, hiszen teszik – úgy érvelni, hogy az Origo már nem újság, így a munkatársai sem újságírók, hanem propagandisták: csakhogy a túloldal ugyanezt mondja rólunk. És ez az érvelés egyszerűen megenged bármilyen eszközt az egyik oldalnak azzal szemben, amit a másik oldal a sajtójának nevez. Hiába igaz, hogy propagandisták, hiába igaz, hogy mi tényleg újságot csinálunk. Ez mind lehet igaz, de ma Magyarországon nem a tények számítanak, hanem az, hogy mit minek tekintenek. Nem szeretnék egy sajtóháborút, amiben a két oldal egymás lapjainak munkatársaira vadászik.

Magamat nem féltem, aki hozzám nyúl, jobban teszi, ha inkább próbál birkózni az ipari áram fázisával, mert az kevésbé teszi csúffá, mint én – de a kolleginákért aggódok. Hiszen a sajtót ért atrocitások épp kolléganők elleni agresszióval kezdődtek, és tudjuk, hogy a túloldalon kevés a Grál-lovag.

Sőt, az innensőn is.

És akkor most jutunk el tehát oda, hogy mi dolgunk a világon: támadni vagy védeni ezeket az embereket, fő- vagy mellékállású politikacsinálókat, akik meggondolatlanul berángatnak minket a tűzvonalba?

Semmiképp. Beszámolnunk róluk kötelesség, de szeretni vagy gyűlölni őket értelmetlen. Az a propagandisták dolga. Nekünk, független sajtómunkásoknak ez nem feladatunk.

Nekünk az a dolgunk, hogy lássuk a mai tényeket és a holnapi következményeket, messze jövendővel vessünk össze jelenkort. Ne kiszolgáljunk, hanem dokumentáljunk és szórakoztassunk, ha lehet, egyszerre.

Olvashatóan és szalonképesen.

Az utolsó utáni pillanatig, hiába szegénység, nyomor, rágalom és vegzatúra.

Egyszóval, azért vagyunk a világon, hogy valahol lapot írjunk benne.

Szerző: Szele Tamás
Forrás: Huppa

Olvasta már?

T. Zselensky Péter: Az új 12 pont

Ha nekem valaki az 1848-as forradalom után 152 évvel, 1990-ben azt mondta volna, hogy újabb …