Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Szele Tamás: MMM

Szele Tamás: MMM

Kérem, minden jel arra mutat, hogy rövidesen megalakul a Megéneklünk Magyarország Mozgalom. Az alkotói kör végre méltóképpen kifejezi majd a mindannyiunkból gejzírként felbuzgó hazafias érzelmek Niagaráját, az most mindegy is, hogy a gejzír felfelé folyik, a Niagara meg lefelé. Ne fanyalogjunk, az a régi kulturális mérce világa, új rablói vannak a Nyárnak.

És speciel tényleg rablók. Az igaz, hogy még nem látom, nem látom az új magyar csodákat, de én amúgy is szemüveges vagyok és destruktív, egy valóságos Trockij Leó, mármint kulturálisan. De tényleg, mi folyik most a magyar kultúra világában? Mármint túl azon, hogy a kormánylírikusok „Fűzfa” brigádja álcázott támadásokat folytat a Rettenetes Ballib Kánon ellen, és tűzzel, valamint vassal harcolnak a démonok hadaival?

Semmi jó. Lám, mit bírt mondani Békés Márton, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója a Klubrádiónak?

„Nem az Esterházy vagy Jancsó képviselte kulturális mércére van szüksége az új Magyarországnak, a sztenderdeket a plebejusabb értékek alapján kell kijelölni, amelyek összhangban vannak a Fidesz-szavazó VIII. kerületiek világával is. A rendszerváltás után a korszakváltást is végre kell hajtani, új konzervatív kulturális korszakot kell teremteni Magyarországon. Efelé az első lépés az hogy a jobboldali, populista, nemzeti konzervatív közegnek dekolonizálnia kell a saját gondolkozását, és attól a sablontól, hogy az Esterházy a jó író, a liberális közegnek kell megfelelnie, az a fontos, amit a Magyar Narancs ír, meg kell szabadulnia”

Vonalas Békés mester, mint az elemista irka, mást nem mondhatunk róla, illetve rögtön az elején tisztáznunk kell egy nagyon lényeges dolgot: a nyolcadik kerület nem szavazott a Fideszre, illetve csak lakosságának mintegy ötöde tette. A minapi önkormányzati választáson annak volt köszönhető a kormánypárti jelölt győzelme, hogy az ellenzékre sem szavazott a kerület, szóval, mint helyi lakos, kikérem magamnak a beskatulyázást jobbról, amint kikérném balról is. De ennyit a fjordokról, térjünk vissza a kultúra virányokkal ékes berkeibe és ligeteibe.

Ezek a ligetek, berkek és pagonyok mostanság kaktuszvirágokkal ékesek és kellőképpen tövisesek is: jövő héten, ha a hírszerzés jelentése nem csal, el is aknásítják őket. Zajlik a kultúrkampf, zajlik az ár 1990 óta, de most a legélesebb. Mit nekünk első, második médiaháború, az piknik volt Árkádiában a mostanihoz képest: bömbölnek a kormány mozsarai, tüzet okádnak a csatakígyók, már az obsitosokat is behívták a kemencesutból, de még a tartalék tartalékja is harcol.

A célpont a sosemvolt balliberális kultúrhegemónia. Sajnos van némi zavar a hadvezetés terén, ugyanis a tüzérség pillanatnyilag a saját hadtesteket lövi, baráti pergőtűz alatt állnak a kormány kultúrintézményei – idézzük a stílus és forma avatott mesterét, Pilhál Tamást a Pesti Srácokból:

„Tehát: olyan figurákat töm ki milliárdokkal a kormányzat, akik olykor tevőleges erőszakra, forradalomra buzdítanak ugyanezen kormány ellen. S míg ők szépen híznak-pufisodnak az általuk gyalázott állam emlőin, sok kiváló konzervatív alkotó napi megélhetési gondokkal küzd, nekik ugyanis nem osztanak lapot a balliberálisok kifizetőhelyein, a PIM-ben vagy például a Balassi Intézetben. A konzervatív művészek háttérbe szorításában kulcsszerepe van a kormány által kinevezett, csigagerincű Prőhle-féléknek. A „Nyúl Béláknak”, akik összecsinálják magukat, ha a libsik és médiaterroristáik rosszat mondanak-írnak róluk – ezért inkább hajbókolnak előttük, s ballib kifizetőhellyé alakítják az adóforintokból működő közintézményeket. Hát mi folyik itt? És hogy került szar a palacsintába?”

Külön felhívnám a figyelmet az idézett bekezdés elegáns, kissé franciás nüanszaira, valóságos presziőz finomsággal nyúl a szerző a témához, de ugyanakkor nem kíméli magát, könyékig megmártózik benne. Ugyan hiányolom az életszagú riportokat a napi megélhetési gondokkal küszködő kiváló konzervatív alkotókkal, igazán meg tudnának hatni, akár a könnyekig is, de hát ilyen – még – nem jelent meg, vannak még hibák, elvtársak. Azonban lám csak, kire lő a Nép Hangja (kezdek büszke lenni a képzavaraimra, szándékosak!) rettentő fustélyával? Bizony, a Petőfi Irodalmi Múzeumra és a Balassi Intézetre! Azonnal menjen ki egy lovasfutár és szóljon pihegve Pilhál tábornoknak, hogy szüntessen tüzet, ezek barátok, sőt, közvetlenül a Parancsnokság alá tartoznak.

Ja, hogy a Parancsnokság löveti őket? Akkor viszont érdekes a helyzet.

Miért támadják a kormányerők saját magukat?

Nagy oka van annak, rögtön mondok kettőt is. Az első az, miszerint nincs ellenség. Az a bizonyos „ballib kultúrkánon”, „kultúrhegemónia” ami ellen a hont kivont karddal óvják, sosem létezett. Létezett stílusbéli, mentalitásbéli, képességbéli különbség a két politikai oldal között, az elkötelezett „nemzetiek” ugyanis nagyon ritkán tudtak felmutatni igényesen vagy akár csak teljesen érthetően fogalmazó írót, a szabadelvű oldal pedig ösztönösen borzadt a politikai szélsőségektől mindig is – nos, ezt a borzadást a magát manapság konzervatívnak nevező szélsőjobb szintén szélsőségnek tekinti, ahogy minden mást is, ami nem ő maga. De szerepe van ebben a mostani kultúrkampfban a „mellőzött”, bár tegyük hozzá, többnyire alapos okkal mellőzött Költőcske Mihályok, Hazafi Veray Jánosok irigységének is. Ez az emberfajta hemzseg a másik oldalon is, az elmúlt évekből még olyan példát is mondhatnék, nem egyet, hogy átálltak, akár többször is, de az alapvető motivációjuk a sikertelenség. Nem értik és főleg nem bocsátják meg, hogy más képes megélni abból, amit tőlük még le sem lehet közölni, olyan pocsék. Pár éve egy viharos nyáréjszakán üzenetben megtalált egy ilyenféle, bár nem jobboldali titán. Nem kímélt, nekem szegezte a kérdést:

– Te hogy csinálod, hogy néha kapsz honoráriumot az írásaidért? Kit kell ehhez leszopni?

– Öcsém, én először megtanultam helyesen írni…

Azóta ellenségem, ha baloldali kormányunk lenne, tekintve törekvő természetét, valószínűleg már minimum államtitkár lenne, én meg akkor is itt koptatnám a betűt, csak én nem irigyelném tőle a posztját. A legény egyszerűen nem volt képes felfogni, mi a különbség a jó és a rossz írás között. Ezt hívjuk dilettánsnak. De térjünk vissza a jobboldali dilettánsokhoz.

Ők a mostani politikai pillanatot látják elérkezettnek, hogy „helyzetbe hozzák” magukat, aladárkodjanak, ahogy Márai mondaná, intézmények vezetésébe kerüljenek, most jött el az ideje a versenytársak legyilkolásának, most kerül háttérbe a képzettség, tehetség, hozzáértés. A nagyobb baj az, hogy a kormány partner ebben: ők „olcsóbb”, „népibb”, „érthetőbb” kultúrát szeretnének, olyant, ami talán Rákosi Viktor vagy Tormay Cécile szintjén mozog, kap naponta háromszor párizsit meg zsömlét és be van fogva a pofája, ugyanakkor patrióta remekműveket alkot, amint azt Zsdánov elvtárs jelszóban kiadta.

Az ám, csak ahhoz, hogy ez a paszomántos tulipánt kultúra legyen, az kell, hogy ne legyen semmiféle más kultúra.

Intézményesen nincs is: azért lövik a dilettánsok a kormányintézményeket, mert más kultúrintézmények, intézményes formában nincsenek is.

Ez a második ok.

Azonban a rendszer természetéből fakad a permanens forradalom, lőni kell, lőni jó és hasznos, tehát most a párton belüli tisztogatások zajlanak, mert a forradalom sosem állhat meg. Kivéve majd akkor, hogy Rejtőt kicsit elferdítsem, ha majd egyetlen emberből sem áll, mert mindenkit lelepleztek, mint liberális elhajlót.

És amikor eljön ez a nagy, ünnepélyes pillanat, végre ránk köszönt a Dilettánsok Hajnala. Megalakul a Megéneklünk Magyarország Mozgalom, felvirágzik a konzervatív-patrióta-dilettáns művészet. A mozgalom nevét különben illusztris forrástól kölcsönöztem: Nicolae Ceausescutól, ő a maga idejében végigjátszotta ezt a partit, az ő vezérdilettánsai a Megéneklünk, Románia mozgalomban tömörültek.

Akkor összegezzünk.

A kormány hajdúi lázadoznak, mert nem kapnak kapitányi zsoldot.

Árulással vádolják a kapitányaikat, mert azt hiszik, majd megkapják az ő járandóságukat is.

Mindeközben, míg dúlnak a belharcok, mellékesen lebontják azt a keveset is, ami a magyar kultúra intézményrendszeréből megmaradt.

A végén majd egymást is le fogják gyilkolni, de addig is monopolizálni akarják nem csak egyszerűen a kultúrát, de még a tudományt és a sajtót is.

A végén meg az utolsó eloltja a villanyt.

És lesz sötétség.

Nagy, fekete, magyar sötétség mindenfelé.

Hát erről szól ez a kis kultúrkampf.

Szerző: Szele Tamás
Forrás: Huppa

Olvasta már?

A KKM bekérette a spanyol nagykövetet, Szijjártó beszólt az ENSZ-nek

Bekérette Spanyolország budapesti nagykövetét szerdán a Külgazdasági és Külügyminisztérium (KKM) a spanyol külügyminiszter Magyarországot bíráló …