Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Szele Tamás: Panmindzson szelleme

Szele Tamás: Panmindzson szelleme

Bizony, Panmindzson szelleme nem egy kedélyes kísértet, inkább rémalak, ha jobban belegondolunk: ez a helység jelképezi ugyanis a koreai háborút lezáró fegyverszünetet, itt kötötték meg az idevágó egyezséget. De bizony mostanság erősen kísért ez a szellem, és valamiért Donald Trump nem nagyon tud mihez kezdeni vele – lehet, hogy Phenjanban valaki elolvasta Szun Cét?

Újévig ugyanis a dolgok mentek a maguk medrében, ahogy szoktak, csendesen eszkalálódgatott a koreai válság, időnként felrobbantottak egy-két nukleáris szerkezetet, csak, hogy meg ne nyugodhasson senki, volt bizonyos szeizmikus aktivitás is, ami nem csoda, mert ha valahol hidrogénbombákat sütögetnek, az eléggé megrázó hatást szokott gyakorolni a tektonikus környezetre is, szóval folydogáltak az események csendesen, mint a Jalu folyó, haladtunk egy távol-keleti nukleáris konfliktus felé, a fene ott enné meg… Időközben kiderült, hogy a nagyon sikeres északi rakétaprogram nem is olyan sikeres, mert tavaly áprilisban egy Hwasong-12/KN17 rakéta véletlenül nem az óceánt találta el, hanem Tokcson városát, mely éppenséggel saját területükön fekszik, de hát ugye, elvtársak, ahol gyalulnak, ott hullik a forgács. Szilveszterre állítottak is Phenjanban egy jégből faragott Hwasong-15-öst a főtérre, hogy ezzel ünnepeljék az új évet (micsoda imperialista fertő, hát a dzsucse hazájának nincs saját naptára, a dolgozó koreai nép ugyanakkor kényszerül ünnepelni az új évet, amikor az amerikai burzsoázia és a dekadens Európa?), mondjuk egy karácsonyfa nekem jobban tetszett volna, de hát szegény atomhatalom vízzel főz, fenyőjük nem volt, rakétájuk volt.

Egyszóval lassan, de biztosan haladtunk a teljes összeomlás felé, már saccolgatta az elemző a halottak becsülhető számát a kitörni készülő háborúban, amikor – megszólalt Kim Dzsongun.

És ezzel teljesen megváltozott a helyzet.

Előre bocsátanám, hogy az északi diktátor nem változott meg az újévi beszédétől, maradt ő ugyanaz a sötét gazember, aki mindig is volt, szóval óva intenék mindenkit a szertelen megnyilvánulásoktól, talán még nincs itt az ideje annak, hogy örömtüzeket gyújtogassunk vagy ökröt süssünk az utcán, de az újévi beszéd fényében úgy tűnik, az újabb koreai háború elmarad. Pillanatig sem gondolnám, hogy Kim Dzsongunnak megjött az esze, de azt igen, hogy feltűnhetett a környezetében egy kiváló és értelmes tanácsadó.

De hát mit bírt mondani ez a különös hajviseletű ember abban az újévi beszédben?

Csak annyit – és kérem, most figyeljünk a részletekre, Kelet-Ázsiában nincsenek lényegtelen apróságok, ha egy pillangó meglebbenti a szárnyát, abból lehet még a sárkány pusztító lehelete is – miszerint egyelőre abbahagyják a robbantásos kísérleteket, az atomfegyvereik üzembiztosak, meg vannak velük elégedve, most már nincs hova kísérletezni velük, nincs több fejlesztés, most már ráállnak a sorozatgyártásra. Főleg, mivel az Egyesült Államok bármely pontját képesek velük elérni. Ezzel azért kicsit vitatkoznék, ugyanis a Hwasong rakéták közismert pontosságával ugyan elképzelhető, hogy „bármely” pontot elérnek, de egy bizonyos pontot, más szóval a célpontot már nem valószínű. Azzal a sorozatgyártással is bajok lesznek, ugyanis ahhoz első sorban némely hasadóanyagok kellenének. Melyek, fájdalom, nem állnak megfelelő mennyiségben rendelkezésre – de hát erről szól a nukleáris diplomácia. Mármint arról, hogy ki bír nagyobbat mondani. Eddig ez csak a szokásos kardcsörtetés volna, de most jön a fekete kimcsi.

„A szomszédos Dél-Koreával szemben pedig még békülékenyebb hangot ütött meg. Egyrészt azt mondta, hogy alapvető fontosságú a két ország kapcsolatának javítása és a Koreai-félszigeten tapasztalható fegyveres feszültségek visszaszorítása. Másrészt felvetette, hogy az országa delegációt küldhet a februári dél-koreai téli olimpiára. Ez már csak azért is biztató, mert világszerte többen aggódtak az esemény biztonságáért az utóbbi idők konfliktusai miatt.” (Index)

Tessék? A fontos merény kifordult medribül s elveszté tett nevét? Hiszen ha nem akarják megtámadni Dél-Koreát, hanem ezzel szemben ki akarnak békülni vele, akkor az egésznek semmi értelme, a háború érdeklődés, sőt, ok hiányában elmarad!

Úgy jött ez a délieknek, mint mennyből az angyal, nem is kérdeztek semmit, az első alkalmas pillanatban üzentek, hogy készen állnak a tárgyalásokra, melyeket valószínűleg Panmindzsonban ejtenek majd meg, január kilencedikén. Csakhogy…

Csakhogy, ha tetszenek figyelni, a nukleáris fenyegetés ténye továbbra is fennáll. Annyi a különbség, hogy most már nem Szöult fenyegeti Észak, hanem Washingtont vagy Manhattant, egyszóval az Egyesült Államokat. Viszont, mivel Dél-Koreát senki sem akarja bántani, így nem is lehet megvédeni ezt az államot katonai erővel, nincs casus belli. Most csak annyi van, hogy imádság és sűrű sóhaj szükségeltetik, nehogy Kim Dzsongun valami rosszat álmodjon, és megnyomja azt a bizonyos gombot, mely mindig az asztalán van. A kezdeményezés Phenjanhoz került, innentől ők határozzák meg, mi lesz.

Donald Trumptól ebben az esetben is csak óvodás hetvenkedés tellett, a Twitteren, mert hol máshol, olyant szólt, miszerint „Az észak-koreai vezér Kim Dzsongun azt mondja, hogy »az Atomgomb mindig az asztalán van.« Megmondaná neki valaki abból az elgyengült és éhező rezsiméből, hogy nekem is van Atomgombom, de sokkal nagyobb és erősebb az övénél, és az én Gombom működik!” Ez a létező legrosszabb reakció volt. Gyerekes, kicsinyes és pont azt tette, amit Kim Dzsongun akart: elfogadta a kihívást, belement a játékba.

Sajnos, manapság nincsenek Kissinger-kaliberű tanácsadók a Fehér Házban, mert ha lennének, ez a pár sor sosem kerül nyilvánosság elé. Trumpnak a jelek szerint fogalma sincs Kelet-Ázsia természetéről és az ottani diplomáciáról: ezek az emberek már akkor politizáltak, amikor a mi őseink még Tróját ostromolták vagy római légiókat mészárolgattak a teutoburgi erdőben.

Hiszen pont azt akarják, amit Trump művel!

Ugyanis Észak-Koreának esze ágában sincs kirobbantani egy atomháborút. Mire volna az nekik jó? Észak-Korea csak zsarolni és sarcolni akarja a világot, és most stratégiát váltott: mivel kényelmetlen volna háborúzni otthon, a félszigeten, mondhatni a saját hátsó udvarukban, meg kicsit sugározna is minden a környéken, látszólag elengedték a túszként tartott Délt, és a pisztolyt most egyenesen a seriff halántékának szegezik. Akinek meg nincs választása, teljesíteni kell a követeléseket, hiszen most nem mondhatja, hogy Dél-Koreát védi.

Az északi nukleáris fegyverek számomra most is kicsit kétségesnek tűnnek, úgy számban mint erőben: tény, hogy van valamijük, kell legyen, de akkora atomarzenáljuk egészen biztosan nincs, mint amekkorát emlegetnek… egy régi eset jut eszembe, midőn Ce Hszü anyacsászárnő a hadsereg és a flotta fejlesztésére szánt pénzt elköltötte egy csodás palotára, a kínai hadseregnek annyi anyagi forrása sem maradt, hogy a lándzsákra hegyet vásároljanak. Viszont az anyacsászárnő díszszemlét rendelt el, így hát Jüan Si-kaj marsall kínjában kiadta a parancsot: a lándzsanyelek végét kenjék be mésszel, hogy messziről úgy tűnjön, van hegyük…

Az északi atomfegyverek is ilyen meszes lándzsanyélnek tűnnek, de ez egyike azon dolgoknak, amiről biztos tudomást egyhamar nem fogunk szerezni.

Az valószínű, hogy Kim Dzsongun nem változott hisztis kiskamaszból államférfivá, ellenben teremhetett valahonnét egy igen fortélyos, elmés tanácsadója, méghozzá valószínűleg Pekingből, mert a politikai manőver messziről láthatóan kínai gondolkodás, kínai módszerek bélyegét viseli. Mégpedig – az öreg Szun Ce tanácsa szerint működnek most a dolgok:

„Minden hadviselésnek törvénye, hogy legjobb épségben hagyni az (ellenséges) országot, elpusztítani már nem olyan jó; legjobb épségben hagyni (az ellenség) lü-it, szétverni őket már nem olyan jó; legjobb épségben hagyni (az ellenség) cu-it, szétverni őket már nem olyan jó; sőt legjobb épségben hagyni még a wu-kat is, szétverni őket már nem olyan jó.

Ezért száz harcot vívni és százszor győzni nem a legjobb a jók között. Nem is harcolni, mégis alávetni az ellenséges sereget: ez a legjobb a jók között.

Így aki igazán ért a hadviseléshez, úgy töri meg az idegen sereget, hogy nem vív csatát vele; úgy foglalja el az idegen városfalat, hogy nem ostromolja meg; úgy semmisíti meg az idegen fejedelemségeket, hogy nem tart sokáig (a háború). S minthogy a (kölcsönös) sértetlenség által igyekszik győzni az égalattiban, a fegyverek alkalmazása nélkül is biztosítani tudja magának az előnyöket. Ez a csellel való támadás törvénye.” (Szun Ce: A háború művészete)

Érdeklődve várjuk, miféle érdemi választ ad erre a kihívásra az Egyesült Államok – ha egyáltalán képes rá. De a legfontosabb mégis az lenne, hogy akár anyagi áldozatok árán, azonban béke legyen.

Aztán majd később fenékbe lehet rugdalni a korpulens északi srácot – főleg, ha a tanácsadója már hazament.

Először azonban legyen béke és nyugalom.

Tudott ez az öreg Szun Ce, nagyon tudott…

Fotó: The Sun

Szerző: Szele Tamás
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Szijjártó megint beleszállt Ukrajnába

Ukrajnáról bebizonyosodott, hogy az egyik leginkább féltve őrzött európai értéket, a kisebbségek védelmére vonatkozó jogszabályt …