Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Szele Tamás: Sárga Császár, Vörös Császár

Szele Tamás: Sárga Császár, Vörös Császár

Kérem, egy napra Hódmezővásárhely lett Magyarország fókuszpontja, mindenki oda figyelt, mindenki tudja, mi történt ott és azt is, hogyan fogja ez befolyásolni az országgyűlési választásokat, illetve tudni senki sem tudja, de mindenki tudni véli – engedtessék meg nekem, hogy a tízmillió választási szakértő országában és most más hírekkel foglalkozzak. Meglehet, ezek is fontosak.

Tetszik tudni, az igaz, hogy Magyarország a világ közepe és mindenki a mi véleményünkre vár minden kérdésben, de azért messze, a távoli Napkeleten van két kis halászfalu, az egyik Phenjan, a másik Peking, bagatell, Isten háta mögötti települések a Duna–Tisza közének mezővárosaihoz képest, ámde elég komoly dolgok dőlnek el ott is. Tegnap két olyan hír is érkezett a Távol-Keletről, ami az egész világ sorsát befolyásolni fogja, aztán, hogy jók-e avagy sem, azt még meglátjuk, de hogy nagyon fontosak, az bizonyos.

Az első – bár nem lehet őket rangsorolni – nem is Phenjanból, hanem Phjongcshangból érkezett. Az észak-koreai vezetésnek határozottan van érzéke a színpadias meglepetésekhez, ugyanis ahogy véget ért a téli olimpia, ahogy kialudt a láng, lezárták a szállásokat és mindenki indult volna végre már aludni, mert azt az elmúlt három hétben nem nagyon lehetett, a phenjani delegáció tett egy búcsúlátogatást Mun Dzsein dél-koreai elnöknél, melyen, mintegy mellékesen, két kimcsi között bejelentették, hogy Észak most már készen áll a tárgyalásokra, no, nem Szöullal, hiszen velük már tárgyalnak, hanem – Washingtonnal.

Kérem, ezen azért mindenki meglepődött egy kissé. Hiszen épp Phenjan volt az a fél, amely nem volt hajlandó egy szót sem váltani az Egyesült Államokkal, mellesleg, ez az Egyesült Államoknak nem is jött rosszul, hiszen így politizálhatott egyoldalúan, azt szankcionálta, amit akart, nem volt kivel beszélni. Épp pénteken jelentett be az amerikai pénzügyminisztérium körülbelül harminc új szankciót, a már meglévők mellé. Az MTI így számol be:

„Az új szankciók – az előzetesen nyilvánosságra került információknak megfelelően – hajózási társaságokat és kereskedelmi vállalatokat érintenek, amelyeknek eddig sikerült kijátszaniuk a már érvényben lévő szankciókat. Összesen egy személyt, 27 vállalatot és 28 tengeri teherhajót sújtanak a büntető intézkedések. A minisztérium közleménye szerint az újonnan foganatosított szankciók „azokat a törvénytelen lehetőségeket veszik célba, amelyeket Észak-Korea a szankciók kijátszására vett igénybe”. Olyan hajókról és vállalatokról van szó, amelyeket Washington információi szerint Észak-Koreában, Kínában, Szingapúrban, Tajvanon, Hongkongban, a Marshall-szigeteken, Tanzániában, Panamában, vagy a kelet-afrikai Comore-szigeteken jegyeztek be. Az amerikai kormányzat célja az, hogy elvágják Phenjan fűtőanyag-utánpótlásait és bevételeit, amelyekkel fedezte atomfegyver- és rakétaprogramját- utalt rá a közlemény. A szankciók orosz vállalatokat, illetve hajókat nem érintenek.”

Erre volna válasz a hirtelen tárgyalókészség? Kötve hiszem. Látott már a Remetekirályság komolyabb blokádot is. Az már hihetőbb, hogy Kim Dzsongun először eljátszotta a rossz zsaruk, lövöldözött egy csomót, a frászt hozta a világra, aztán a téli olimpiát eszközként használva – nehezen mondhatjuk, hogy meglepetésként érte őt a játékok megrendezése, azért arról már évek óta lehetett tudni – megmutatta, milyen ő jó zsarunak, mikor tárgyal, egyezkedik, mosolyog. De azért otthon megvan neki az a nagy stukkerja is. Most már Washingtonra is rákacsintott, mint Micike a sarkon, és a szép szőke jenki herceg elég komoly zavarban lehet. Hiszen esze ágában sincs Micikével, bocsánat, Kim Dzsongunnal tárgyalni, kokettálni, csakhogy Micikénél komoly arzenál van, szóval nem lehet csak úgy elküldeni a fenébe, ha már ilyen kedvesen közeledik. Ügyes, ügyes… nincs is ennél ügyesebb diplomáciai csapda. A phjongcshangi játékok diplomáciai felhasználása azonban egy régebbi esetet juttat az eszembe: a pingpongdiplomáciát, mely nélkül Kína máig el lenne szigetelődve a Nyugattól. A kínai-amerikai asztalitenisz-válogatottak mérkőzései kapcsán kezdődtek meg Kissinger segítségével azok a tárgyalások, amelyek végső soron normalizálták a Sas és a Sárkány viszonyát.

Nem kizárt, hogy kínai tanácsra történnek most is Phenjan diplomáciai sakkhúzásai – és a kínaiak bizony mesteri játékosok. Hogy aztán a kissé szemtelen keringőfelhívásra miképp reagál Trump elnök, aki hatlövetűvel szokott sakkozni, az a jövő titka. De az ajánlat elhangzott, ha árat nem is mondott még egyik fél sem.

Kínának persze két dolog is eminens érdeke a térségben. Az egyik a béke – naná, majd belemennek egy pusztító háborúba pár centire a Jalu folyótól! – a másik pedig, akármilyen abszurd, a két Korea különálló államisága. Melynek ugyan Kim Dzsongun nem örül – ő egyedül szeretne uralkodni a félszigeten – de el kell fogadnia, mert a Császár, a Menny Elvtársa különben egyszerűen felrúgja őt a Tusita Égig, ha berzenkedik, egyenesen Szvétakétu bódhiszattva ölébe.

Kínának pediglen azért érdeke Észak-Korea léte, méghozzá a mai formában, mert nem akar közös határt a szorgos, rakétaként égnek törő gazdaságú és bizony kapitalista Dél-Koreával. Észak kiváló ütközőállam, távol tartja a Nyugatot attól a kínai Kelettől, mely szintén kapitalista, ámde a maga módján az, és a kapitalizmusnak ez a módja elvben kommunista. Ugyan létezik még egy biztonsági zóna is az észak-koreai határ mentén, ami meg a phenjani ideológiát tartja távol: de Pekingnek most (és később is) a legkényelmesebb a status quo fenntartása, és a nukleáris fenyegetés leállítása. Nem mellesleg, Washington is olyanokat üzenget – egyelőre csak az éterbe – hogy akkor tárgyal majd, ha minden atomfegyvert leszerel Kim Dzsongun, aki viszont bolond lesz elhajigálni az ászokat a kezéből, mikor mindenki másnak az asztal körül full van a kezében. Egyszóval: el fogunk még focizgatni a koreai helyzet körül pár évig, de most már elmondhatjuk: nem lesz atomháború. Viszont minden más megoldás elképzelhető.

Hanem hát mi újság Kína zöld dombjain, mi történik a Tienanmen téren? (Ott van ugyanis az Országos Népi Gyűlés épülete, többek között). Nagy dolgok készülődnek arra, a Sárkány repülni készül, a Menny Elvtársa megragadja a kormányrudat! A Kínai Kommunista Párt 205 tagú központi bizottsága kezdeményezte, hogy töröljék az alkotmányból azt a kitételt, amely szerint az ország elnöke és az alelnöke csupán két ciklusra választható meg. Mármost a Központi Bizottságot már a tavalyi pártkongresszuson megtisztította Hszi Csin-ping elnök a párton belüli ellenzéktől, a Tuanpai-csoporttól és a sanghajiaktól, így nincs akadálya annak, hogy március ötödikén az országos Népi Gyűlés megszavazza az alkotmánymódosítást – Kínában arra még nem volt példa, hogy ne szavazzanak meg valamit, amit a Központi Bizottság javasolt – így Hszi Csin-pingnek élethosszig tartó császári hatalma lesz, miként a nagy Mao elvtársnak.

Mondjuk eddig is az volt, de most már lesz róla papír is.

Ennek mi a következménye?

Az, hogy egyszemélyi döntésekkel kormányozhatja a Középső Birodalmat, meghatározhatja annak külpolitikáját és gazdaságát akár tanácsadói nélkül is, és nem lesz alkotmányos lehetőség a tévedések vagy hibák korrekciójára. Ez országon belül is érdekes világot fog hozni, de a külpolitika és a külgazdaság terén mindenképpen: ugyanis a diplomácia ezen területei mindig csapatmunkát jelentettek, egy ember nem is lehet képes minden területet átlátni.

Elvi síkon pedig világos: Kínában eddig sem sok fék és ellensúly volt, mostantól annyi sem lesz. Jön az autokrácia, jön a császárság.

Nincs sem módunk, sem jogunk beleszólni Kína belügyeibe, de ez nem vezet jóra, annyit mondhatok. Egy dúsgazdag, fejlett és hatalmas autokrata állam tartja majd a kezében a világ gazdaságának legnagyobb részét. Hszi Csin-pig, ha indirekte is, nem csak Kína császára lesz – mindenhol érvényesíteni tudja majd az akaratát.

A kínai történelmet a Sárga Császártól a Vörös Császárig fogják majd tanítani.

Hát kérem, ilyen bagatell, semmitmondó események történnek a nagyvilágban, extra Hungariam, míg nálunk zajlik a nagybetűs történelem.

Én szintén örülök Hódmezővásárhelynek, de azért vigyázó szememet Pekingre is vetem.

És nem csak azért, mert szeretem a szecsuáni marhát, bambuszrüggyel.

Fotó: Alarmy

Szerző: Szele Tamás
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Moszkvában túl hamar kimondták a “terrortámadás” szót: valójában egy diák volt a merénylő

13.52-kor még terrortámadásnak minősítette a Krím félszigeti Kercs műszaki szakiskolájában szerdán történt robbanást a kiemelt …