Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Szele Tamás: Spuvunya, az álorcás

Szele Tamás: Spuvunya, az álorcás

Kissé ellenérzésekkel írom ezt a történetet, ugyanis nem vagyok biztos abban, érdemlek-e én ennyi figyelmet – akár magamtól is. Mentsen a tény, hogy lehet közérdekű az eset, mással is előfordulhat, és, sajnos, van egy olyan érzésem, hogy távolról sincs még vége, jönnek még fordulatok. Kerüljön ez nyilvánosságra, hogy úgy mondjam, menet közben.

Az úgy történt, hogy tegnap, mint minden más napon, lementem vásárolni a sarokra a Milánékhoz. Kicsiny, ám jól felszerelt boltocska, nem lehet mellette éhen halni, nekem is kell az a minimális mozgás, és az étel nem fog magától feljönni. Mire visszaértem – ez olyan 16:30 körül lehetett – több ismerősöm figyelmeztetése várt, miszerint szélhámoskodnak a Facebookon a képemmel, a nevemben. No, ezt megnézzük, történetesen délelőtt már volt egy afférom, melynek során tegnap reggeli írásom címe miatt egy önuralmát vesztett úr azzal fenyegetett, hogy „elmarom a torkát aki ezt lemerte írni neki már nem fog kelleni többet erőlködni a WC-n!”, továbbá „Mint a legyet lecsapom futtában ha még egyszer ilyenre meri magát ragadtatni!”

Az úrnak az volt a baja, hogy az írás címe „Futóbolondok” volt és az ő vezetékneve történetesen Futó – ennyi erővel, ha leírom, hogy „Rózsalovag”, nekem esik minden Rózsa? Továbbítottam neki az értelmező szótár idevágó szócikkét, jeleztem, hogy erőszakra erőszakkal válaszolok, de maradjunk annyiban, hogy ő most bolondozott, és ha nem tetszik, találkozzunk a bíróságon.

Műhely-dolgok ezek, nem is szokásom megosztani az olvasóval, majd’ minden második-harmadik napra akad derék honfi vagy honleány, aki el akarja hagyatni velem a földi siralomvölgyet, most is inkább csak jelzem vele, hogy tegnap a szokásosnál is pocsékabb nap volt.

De most inkább beszéljünk Spuvunya Jánosról. Spuvunyáról, aki nem létezik, legalábbis a Google nem ismeri, és aki olyan tökéletes hasonmásom, hogy még az én képem is elkészülhetett róla, ráadásul olyan helyen, ahol csak én jártam. Ugyanis ha ott jár rajtam kívül a tükörképem is, hát csak észreveszem.

Igen, kérem, mint egy kattintással kiderült, bizonyos Spuvunya János, állítása szerint egyetemi oktató, az én profilképeim egyikét használta, sőt, az én háttérképemmel. Most más a Facebook-profilképem, de korábban évekig ez volt, mindenki ismeri, már aki engem is ismer. A háttérképemet pedig egyszerűen ellopta a nagyobb hitelesség kedvéért. Az én profilom olyan nyolc éves, Spuvunyáé tegnap reggel született (és délután hunyt el), adatokat nem tartalmazott, bejegyzést is csak egyet. Abban pedig az állítólagos egyetemi tanár arra panaszkodott, hogy az egyik minisztérium ismeretlenek számára követelte tőlük diploma kiállítását.

 

spuvunya.jpg

 

Bizonyíték sehol, „akik ismernek, tudják, hol tanítok” – írja Spuvunya, csak az a baj, édes úr, hogy senki sem ismeri. A történet ezer sebből vérzik, kezdve azzal, hogy diplomát nem egy ember állít ki, tanulmányi eredményeket évekre visszamenőleg hamisítani lehetséges, de nagyon fárasztó munka, és semmiképpen sem augusztus második felében van a diplomaosztás (arról már nem is beszélek, hogy a hamis diploma kész lebukás, hiszen bármikor előkerülhet valaki, aki nem volt az illető évfolyamtársa). Kormányellenesnek kormányellenes a duma, csak épp sajnos hazugság. Elképzelhető lenne talán jövőre, idén még macerás.

De mindegy is az igazságtartalma. Az a nem mindegy, hogy Spuvunya János az én képemmel álorcáskodik. Írtam is neki egy szép episztolát, ha nem is olyant, amilyent a zaporozsjei kozákok a török szultánnak, de volt benne erő.

„Spuvunya úr. Ha és amennyiben nem hagyja abba azonnal, de azonnal a képem használatát, nem a Facebooknál jelentem fel, hanem a polgári bíróságon. Arra mindenképpen készüljön fel, hogy ebből nagyon nagy baja lesz így is.

Szele Tamás”

Elment tegnap 16:43-kor, ez után azonnal jelentettem a Facebook adminisztrációjának az esetet, ők pedig példaszerű gyorsasággal törölték. Mármint Spuvunya Jánost, a felhasználók sorából.

Helyes, mondhatnánk, akkor dőljünk hátra és élvezzük az életet, csak éppen aljas a történet, több okból is. Gyújtsunk pipára és menjünk rajta szépen végig, kedves Watsonom.

Először is:

Ki szélhámoskodhat a képemmel?

Akárki. Kapásból fel tudok sorolni legalább száz olyan embert, aki valamilyen írásom miatt haragudhat rám. Tele van ez az ország politikai szélhámossal, kicsivel, naggyal, előszeretettel csinálok belőlük bohócot, könnyen el tudom képzelni, hogy valamelyik rosszat akar nekem. Neveket nem írok, bár a fenyegetés, mint már mondtam, hétköznapi jelenség, ha annyiszor vertek volna agyon, kötöttek volna fel, beleztek volna ki, ahányszor ígérték, velem lenne tele nem csak a Kerepesi temető, de még a Kozma utcai is. Akárkinek eszébe juthat, hogy elkövessen ellenem valami aljasságot.

No, de mire volt jó ez?

Így, ilyen formában még semmire. A jó Spuvunyának dolga akadhatott, nem volt ideje telenyomni a profilját tartalommal, de ha nem veszik észre sokan – ismerősök, olvasók, köszönöm is nekik, ahogy a posztról készült képernyőmentést is – hát pár nap alatt élő Spuvunya-profilt alakít ki, bejegyzésekkel, fotókkal, mindenfélével (gondolom, a javát tőlem lopta volna). Aztán ő jelent engem a Facebooknak, miszerint lopom a személyazonosságát. Ha szerencséje van, és lehet neki olyan, engem rúgnak le az oldalról, ő marad. Akkor már nyugodtan átnevezheti Spuvunya Jánost Szele Tamásra, és azt művel a nevemben, amit akar.

Mondhatnák konzervatívabb ismerőseim, hogy „mit zavar az téged, 2010 előtt is elvoltál Facebook nélkül, most is elleszel”, de egyrészt nekem ne egy Spuvunya mondja meg, hol lehetek és hol nem, másrészt egy online újságírónak kicsit nehéz gyakorolni a szakmáját online jelenlét nélkül (és ezt nagyon is jól tudta a támadó). Meg aztán, kavar pár botrányt a nevemben, és a négy munkahelyemből háromtól búcsúzhatok is. Védekezhetek ugyan, de nem megyek vele sokra. Aztán, ha már a Facebook elfogadta az állítólagos Spuvunyát Szele Tamásnak, onnan csak egy lépés, hogy ügyes, kitartó levelezéssel kicsalja a Google-fiókom jelszavát is a cégtől, hiszen mondhatja, hogy elfelejtette. Azzal pedig – ha jó szoftverész – minden, valaha használt jelszavamat megkapja, ugyanis a kereső ezeket regisztrálja. Persze, ember kell ahhoz, hogy kibányásszuk a fiókból, de a lehetőség adott. És máris hozzáfér a bankszámlámtól a telefonomig bármihez. Vagy mondjuk rágalmaz egy zsírosat a nevemben, esetleg felvesz egy bankhitelt, egyszóval sok mindenre jó a személyazonosság ellopása.

Ezek még csak a köztörvényes verziók, kérem, ugyanis egy lopott identitás épp úgy alkalmas arra, hogy bárki ellen politikai lejáratókampányt indítsanak – a magyar közönség nem fog olyan nüanszokkal foglalkozni, hogy „tagadja”, „nem lehetett ő”, a magyar közönség egy emberként ragad majd követ és veri agyon azt, akire megharagszik.

Egyszóval, lehetett ez egy lejáratókampány kezdete, ami valamelyik szolgálattól indult, bár őszintén szólva nekik illenék profibbnak lenni. Volt már olyan, hogy valakinek a nevében oldalakat tartottak fenn, kompromittálták a világ összes hazugságával, és a Facebook nem vette le, mert nem találta egyértelműnek a csalást.

Miért írom én ezt most meg?

Több oka van. Egyrészt, mert közérdekű akárkivel megeshet: emberek, időnként keressünk rá a saját nevünkre, profilképünkre, figyeljük ismerőseinket is: ha bármi gyanúsat látunk, azonnal értesítsük az érintettet. Ő pedig jelentse a Facebooknak, minél előbb, annál jobb. Olyan az ilyesmi, mint a csótány: ahol volt egy, biztos lesz több. Legyünk éberek.

Másrészt meg van egy olyan érzésem, hogy nincs még vége ennek a menetnek. Nem lehet az véletlen, hogy pont az én profilképemet lopták, nem valamelyik, nálam jobb külsejű színészét. Lehet még, jöhet még próbálkozás – és mivel már tegnap is láttam olyan véleményt, hogy én vagyok a szélhámos, a derék, kormányellenes, nem létező Spuvunya meg a talpig becsületes ember, hát jelenjen meg a dolgok állása nyilvánosan, dátummal, lapban, hadd tudja meg mindenki, akit illet, hogy 2018. augusztus 17-én, délelőtt 10:08-kor mi volt a helyzet. Azt hiszem, ez az írás elég meggyőző bizonyítéka annak, hogy én – én vagyok, aki már harminc éve koptatom a betűt, és nem valaki más használja a nevemet. Olyan ez, mint amikor a kilencvenes években, a pesti éjszakában belekeveredtem egy razziába, és a közeg követelte, hogy igazoljam, miszerint újságíró vagyok.

– Uram, írjak most, helyben egy jegyzetet?

És hát nem utolsósorban hadd érezze az ál-Spuvunya (mert, ismétlem, a Google nem ismeri, ami egy egyetemi oktató esetében bűnös hanyagság, de inkább lehetetlen is) a törődést. Hadd lássa, hogy látom, tudom, mit művel, azt is gyanítom, kicsoda, micsoda, csak még nem bizonyítom.

Majd annak is eljön az ideje.

A bíróság előtt, uram, a bíróság előtt.

Úgyhogy maradtam tisztelettel nem Spuvunya János, hanem:

Szele Tamás

Szerző: Szele Tamás
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Szele Tamás: Kamutómia

Vagyis a kamu anatómiája. Kérem, ez hosszú lesz, de tessék elolvasni, vagy ha nem tetszenek, …