Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Szele Tamás: Szél a Jalu folyó felett

Szele Tamás: Szél a Jalu folyó felett

Hölgyeim és uraim, örömmel jelenthetem, hogy elrajtolt a panmindzsoni maraton, és szó szerint már az első percekben győzött mindkét fél, de a versenyszám folytatódik, tehát még több eredmény várható. Ez úgy lehetséges, hogy illető maratonon nem futnak, hanem tárgyalnak a két Korea képviselői – és van mit tárgyaljanak, annyi biztos.

Kezdjük a jó hírrel: Észak-Korea részt vesz a Phjongcshangban rendezendő téli olimpián. Részt bizony, de még hogy! Sportolókat, szurkolókat, edzőket, kísérőket, fellépőket, megfigyelőket, újságírókat és egy teakwondo-bemutatót tartó csoportot is küld a játékokra. Szöul azt is javasolta, hogy az érkezőknek szervezzenek találkozót Dél-Koreában élő családtagjaikkal. Ez valószínűleg szintén belekerül a hivatalos programba, amint a gazdasági közeledés újrakezdése is – ebből a szempontból különösen fontos lesz a két állam által korábban közösen működtetett keszongi ipari park sorsa.

A békesség érdekében elmarad Dél-Korea és az Egyesült Államok közös hadgyakorlata is, melyet bizony a határ mentén rendeztek volna. Mintha tisztulna az ég a félsziget fölött…

Na, akkor hagyjuk a meteorológiát, és gondoljuk át, mi is történt. A Panmindzsonban alapos előkészületek és előzetes megbeszélések után újrakezdett tárgyalások során a két állam képviselői fénysebességgel egyeztek meg – abban, amit előre egyeztettek. Észak látszólag megmagyarázhatatlanul, de hirtelen kezet nyújtott, Dél pedig örömmel sé azonnal elfogadta. Mondjuk nem is nagyon tehetett mást, bölcs lépés is volt, hiszen ha kardcsörtetéssel válaszol, attól csak a feszültség nő, és Észak-Korea ugyanott marad, vagyis testközelben – ezt az ajánlatot itt és most csak elfogadni lehetett. Béke lesz tehát a játékok alatt. Béke és közeledés, találkozások – még akkor is eredmény ez, ha tudjuk, hogy az északi delegációba valószínűleg kizárólag a legmegbízhatóbb elvtársak kerülhetnek majd be.

Viszont egy pillanatra se feledjük, hogy a tárgyalások nem értek véget – és nem is az volt a fő céljuk, hogy eldöntsék egy sportrendezvény sorsát. Itt másról, többről van szó.

Első sorban arról, hogy senki se haljon éhen, és ha lehet, háború se legyen, ellenben mindkét fél járjon a lehető legjobban. Emiatt annyira fontos a megszakadt gazdasági együttműködés újrakezdése. És amennyiben megszűnik a háborús fenyegetés, miért is ne?

Hát, azért az nem olyan egyszerű. Kim Dzsongun most valódi kelet-ázsiai módszert alkalmazott. Mert rendben, nem fenyegeti a továbbiakban a gazdag szomszédot (különben a koreai háború után még Észak volt a gazdagabb, ugyanis náluk maradtak a régi japán bányák és a japán megszállók ipari infrastruktúrája is), de azt egy szóval sem mondja, hogy nem fenyegeti az Egyesült Államokat! Sőt, ellenkezőleg, nem mulasztja el megemlíteni egyetlen adandó alkalommal sem, hogy az USA bármely pontját képesek elérni a rakétái. Jelen pillanatban ott tartunk, hogy míg a dél-koreai küldöttséget vezető Cso Mjung Gjon felvetette a nukleáris fegyverek leszerelését, az északi delegáció vezetője, Li Szon Gvon erre a kérdésre „nem adott választ”, magyarul nem mondott semmit, nem is reagált, ámde jelét adta annak, hogy figyel, amint a CNN jelenti. Hogy a CNN minől gondolta ezt a figyelmet, ha az északi főmufti csak ült a helyén, mint a kapubálvány, azt nem tudom, de higgyük el nekik.

Tehát, ha Dél MOST akar békét – és ez a helyzet –, akkor várható a távolodása legfontosabb, amerikai szövetségesétől. Ami hosszú távon a biztos pusztulását is jelentheti: alaposan fel kell kösse Szöul az alsóneműt, ha ezt a hintapolitikát sérülés nélkül meg akarja úszni, hiszen ő ül a hintán és a két ellenérdekű fél lökdösi. Béke ugyan lehet és tán lesz is, de vagy jobbra, vagy balra, előbb-utóbb meg kell majd fizetni az árát: rossz esetben mindkét oldalra pengetni kell, vagy pénzben, vagy gesztusokban.

Ugyanakkor Északnak is csak pillanatnyi szempontból jó a mostani helyzet – bár Phenjan céljaival nem vagyunk tisztában, csak találgatni tudunk. A mostani enyhüléssel mindenképpen időt nyernek, és talán némi anyagi bevételre is szert tesznek, hiszen most úgy tesz mindenki, mintha az elmúlt három év meg sem történt volna. A térség békéje érdekében ez az ár megfizethetőnek tűnik, csakhogy nem biztos, miszerint a térség békéje a cél. A ballisztikus rakéták és a nukleáris robbanófejek most már bármikor előkerülhetnek, okos ember nem ül le olyannal pókerezni, akinél mindig van nem, hogy négy, de öt ász is… szóval kicsit hideglelős ez a közeledés valakihez, aki bármikor elpusztíthatja a tárgyalópartnerét. Talán nem is egyenrangúak vitája, sőt, talán nem is vita, hanem diktátum.

Viszont Észak is bajban van, mert nincs kedve éhen halni. De hogyan kerültek mostani, kétségbeejtően nyomorúságos helyzetükbe?

Ötven év munkájával.

Persze, hogy nem volt ott mindig éhezés, hiszen akkor emberek sem élnének arra. A koreai háború végén, mint mondtam, Délnél előnyösebb helyzetből indultak, ezt tetézte, hogy a hatvanas években komoly munkával színesfém- és egyéb ásványi nyersanyag-forrásokra bukkantak. Csak éppen kiaknázni nem tudták őket, a fejlesztésekre tehát rövid lejáratú kölcsönöket vettek fel különféle nyugati pénzintézetektől, arra spekulálva, hogy a fémek ára emelkedni fog a világpiacon. Nem emelkedett, viszont bekövetkezett az olajár-robbanás, minek következtében a már zajló kitermeléseket is le kellett állítani. A kölcsönöket valahogy visszafizették, de egyszerűen üzemanyag nem volt a munka folytatásához. Ez alapozta meg az észak-koreai nyomort, amit csak súlyosbítottak a hetvenes évek értelmetlen, ám gigantikus építkezései és a kegyelemdöfést a nyolcvanas évek erdőirtásai adták meg: a hegyek erdőit ugyanis kiirtották, részben, mert a faanyagnak magas az ára, részben pedig, mert így próbáltak termőterületeket nyerni. Azonban olyan alapos erdőirtást végeztek, hogy az így nyert termőtalajt az eső szó szerint lemosta a hegyoldalakból… és évekig hatalmas áradások is voltak, pont a megbolydult ökoszisztéma miatt. Még annyi élelem sem terem most, mint régebben. Az 1995-96-os árvizek miatt szorultak először nemzetközi segítségre és azóta kicsit sem javult a helyzet. Tehát sok szempontból nagyon fontos nekik az enyhülés, ha az azt is jelenti, hogy újból tárgyalóképes partnerei lesznek a világnak, direkt vagy indirekt módon, szó szerint az életük függ ettől.

De azért a ballisztikus rakétákat nem szerelik le – hogy a világ élete is függjön őtőlük… Egyszóval, most mindenki fogja mindenkinek mindenét, mint egy különösen bonyolult Káma-Szutra-illusztráción, és mindenki vigyáz, nehogy nagyon megszorítsa, ami a kezében van, mert elég egy kis fájdalom, és a békülésből háború lesz.

De miféle háború? Atomháború a félszigeten nem elképzelhető, a támadó fél a saját környezetét is elszennyezné. A hagyományos, vietnami típusú háború megvívhatatlan a klíma miatt – Korea nem Délkelet-Ázsiában fekszik, hanem jóval északabbra, nyáron nagy melegek vannak, télen csikorgó hideg, esőerdők nincsenek, a fák lombhullatóak. A gerillaharc vagy az elhúzódó hadműveletek hatalmas áldozatokkal járnának – ahogy jártak is. Ellenben távolabi államok elleni rakétatámadás lehetséges.

Ráadásul a két Korea viszonyában Kína a kulcsszereplő. Kínának kell Észak-Korea, mint ütközőállam. Nem lenne jó nekik egy közös határ az Amerika-barát Dél-Koreával. Épp ezért bármilyen jó hír is az enyhülési folyamat újraindulása, valószínű, hogy Kína sosem fogja engedni a feszültségek teljes lenyugvását – ahogy a forrpontra hevülésüket sem, ő egy kényes egyensúlyban érdekelt.

Igen, ez lehet az elérhető és várható célja a mostani tárgyalásoknak: egy új, a korábbinál is kényesebb egyensúlyi állapot kialakítása.

A cirkuszi előadásban Dél-Korea lesz a kötéltáncos – és csak remélni merem, hogy most sem hagyja cserben hihetetlen tehetsége és szerencséje a szabadságszerető kis államot.

Addig is, örüljünk, hogy a hideg háború forró békévé kezd alakulni.

És tegyünk úgy, mintha nem tudnánk: Panmindzson békéjéhez a kulcs Pekingben van.

De egyelőre oszlanak a felhők a Jalu folyó felett.

Feltámadni látszik a szél.

Szerző: Szele Tamás
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Félmilliárd dolláros magánrepülője lett hirtelen a török elnöknek

Recep Tayyip Erdogan állítólag ajándékba kapott egy félmilliárd dollárt érő luxusrepülőt a katari emírtől – …