Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Szele Tamás: Törzsi rítusok

Szele Tamás: Törzsi rítusok

Érdekes tanulmány jelent meg a közelmúltban, érdekes a témája is, meg az is, hogy senki sem olvasta, de mindenkinek van róla véleménye szokás szerint. Olvasni azért nem olvasták, mert angolul van, véleménye meg azért van a nagyérdeműnek, mert az már szinte kötelező. No, de miről szól? A törzsi társadalomszemléletről, ami a populizmus után következik.

Írást itt találnak róla (a megjelenésekor mi is felhívtuk rá a figyelmet), maga a tanulmány eredetije meg emitt olvasható. A címe mindenképpen sokat mond: „Beyond Populism: Tribalism in Poland and Hungary”, vagyis „A populizmus után: tribalizmus (törzsiség) Legyelországban ésMagyarországon”.

Aki most azt hiszi, hogy valami faék-egyszerűségű eszmefuttatásról van szó, ami a populizmus primitívségét támadja, az téved – a populizmus primitív ugyan, de az azt művelő politikusnak olyan komoly önuralomra van szüksége, mint egy Zen-mesternek, ugyanis alapértelmezés szerint ő maga nem lehet hülye, csak a választóit kell annak néznie. Ehhez pedig olyan komoly önuralom szükséges, hogy el ne röhögje magát, miközben őrültségeket mennydörög az emelvényről, amekkorát csak néhány, a világtól elzárt japán kolostorban lehet elsajátítani, különleges módszerekkel. Az már más kérdés, hogy az állandó egyszerűsítés és az ebből következő hazudozás súlyosan károsítja a pszichét, így a politikus nem túl hosszú idő után már hiszi is a saját hazugságait, de ez volt a győzelem ára.

Tehát nem, a populizmus nem a primitív emberek sportja: csak a primitív választók kedvence. De maga a populista politikus, annak dacára, hogy bonyolult kérdésekre képes egyszerű és hazug válaszokat adni, melyekre mindenki annyira vágyik, végső soron bonyolult lélek, gyakran pallérozott elme. Más kérdés, hogy gazember – sehol nincs megírva, hogy okos vagy művelt ember nem lehet semmirekellő. Sőt, abból válik csak igazi briganti, akinek esze is vagyon! No, de hogyan lesz a populizmusból tribalizmus és egyáltalában véve: mi az?

Sőt, mi maga a populizmus?

Leginkább úgy határozhatnánk meg, hogy az a politikai magatartás melynek központjában maga a nép áll, de annyira, hogy mindig azt mondják neki a vezetői, amit hallani szeretne és mindig azt csinálják ezzel szemben, amit éppen akarnak. Lényeges eleme a mesterséges egyszerűség, a populista vezető a magfúziót is elmagyarázza egy mondatban (legfeljebb úgy fog hangzani, hogy „nem a te dolgod”), a népakaratra való állandó hivatkozás, ezzel párhuzamosan a népakarat állandó manipulálása, erre jó példa Magyarországon az állandó nemzeti konzultáció, amelyeknek kérdéseit – és válaszait – mindig úgy fogalmazzák meg, hogy rosszak legyenek. Fontos minden elit gyűlölete, mégpedig matematikai fontossága van: hiszen bármilyen elitről beszélünk, legyen az akár az útkaparók elitje is, mindenképpen kisebb létszámú a nagy tömegnél, így kevesebb szavazata is van. És ez a populizmus egyik lényege: kijátszani a sokakat a kevesek ellen. Persze úgy, hogy a sokak is rosszul járjanak, és ez nem csak demokráciákban van így – kevesen jártak rosszabbul annak idején a „munkás-paraszt” államokban, mint pont a munkások és a parasztok, bár akkoriban szó sem lehetett mai értelmű politizálásról. De már ezek is a néptömegekre hivatkoztak.

Lényeges még a manicheus világnézet a populizmusban, mely szerint az élet úgy általában Jó és Rossz örök harcából áll. Ha ez így lenne, a legnagyobb kicseszés az lenne a Jóval, ha történetesen győzne, mert utána mehetne jeget aszalni, nem volna több feladata. Meg kéne szűnjön, mint kategória.

Fontos még a populizmusnak az anti-pluralizmus, ne zavarja a képet sokféle vélemény, a saját elit kialakítása és ájult tisztelete, szóval nem is magyarázom tovább, tessenek körülnézni, és meg is van. De mi a tribalizmus, a törzsiség?

A populizmus egyenes következménye.

Hát lehet ezt még tovább fejleszteni?

Nem kéne, de lehet, és fejlődik is, spontán.

Körülbelül idáig foglalkoztam a tanulmánnyal, innen már magam gondolom tovább.

A politikai populizmus logikai szempontból nyilvánvalóan a népre vonatkozik, annak egészére, kőművestől idegsebészig, azt egynemű masszaként kezelve (ebben különbözik a demokratikus gondolkodástól, ami ugyebár a választást elvileg nem tekinti háborúnak, a választó véleményére kíváncsi, épp ezért időnként ellentétbe kerül egyrészt saját magával, másrészt a választóival), tehát a nép összességére tart igényt és számot. Az ám, de mondjuk túl vagyunk a választásokon, a populisták győztek. Akkor mi történik?

Akkor folytatódik a kampány, ugyanis logikailag megengedhetetlen, hogy az Örök Harc Jó és Rossz között akár egy pillanatra is szüneteljen, nem érdekes, ki győzött, sturmolunk tovább. Ahogy Svejk mondaná: „Maul halten und veiter dienen”, „Pofa be és továbbszolgálni!” Nincs ellenség? Csinálunk! Egyfelől, ott a legyőzött politikai ellenfél, azzal is fent lehet tartani a harc látszatát. Másfelől, keresünk társadalmi rétegeket, csoportokat, akikből ellenséget hazudunk, azok ennek nem fognak örülni, ha védekeznek, már meg is van az új hadjárat célpontja, ha nem védekeznek, akkor is, csak túl könnyű lesz a győzelem.

Ezek a csoportok viszont természetesen kilökődnek a populisták választói közül – azért ügyelnek rá, hogy minél kisebb csoportokról legyen szó – sőt, kilökődnek a sokat hivatkozott politikai nép, politikai nemzet soraiból is. Hiszen ha ellenségek, közük nem lehet a mi népi-nemzeti tejjel-mézzel folyó Kánaánunkhoz, akkor sem, ha tegnap még nem voltak azok. Sőt, akkor sem, ha az unokatestvéreink, például.

Akiről a Vezér azt mondja, hogy ellenség, annak menten szarva nő és lópatája.

Így azonban az össznépi egység csökken valamelyest, hiszen kikerülnek belőle az „ellenségek”, méghozzá kinevezés útján, és a nagy, általánosnak hazudott egység helyén létrejön a politikai törzs. Amit különben továbbra is nagy, általános és össznemzeti egységnek hazudnak, csak hát akiből ellenség vált, az már nem lehet tagja, tehát a népből-nemzetből is kikerül.

Ilyen kinevezett ellenséggel például Magyarország telis-tele van: ellensége volt a nagyon nemzeti kormánynak elsőként a filozófus, aztán a munkanélküli, utánuk a mozgássérült, minden vallási vagy nemzeti, netán kulturális, esetleg szexuális kisebbség, ellenség minden ellenzéki politikai mozgalom és párt, ellenség minden diák (bár egyeteme válogatja), ellenség a háborús menekült, aki itt sincs, ellenség lehet akárki. A felsorolás csonka és az is marad – nincs hely mindenkit felsorolni, akiből ellenség lett.

Mármint, akit kineveztek annak.

Tehát a populista kormány, mint látjuk, nem népen vagy nemzeten, hanem csak a saját politikai törzsén uralkodik. (Néha kinevez barátokat is, ezek, kivéve a legnagyobb barmokat, ordítva menekülnek a megtiszteltetés elől).

Ámde hogyan viselkedik ezen populista kormány ellenzéke? Az lenne logikus, ha elindulna az univerzalitás irányába, egyetemesen próbálna meg minél többeket megszólítani, csak az nehéz, mert nagy, általános és ebből következően bonyolult elveket kéne megmagyaráznia. Hogy egy példával éljünk: a munkanélküliség vagy az infláció nagyon egyszerű, mint baj, de ha meg kell oldanunk, nagyon bonyolult kérdés. Épp ezért az ellenzék hagyja a magyarázatokat, inkább létrehozza – gyakran önvédelemből – a maga politikai törzseit, ahol, egymás között biztonságban lehetnek, gondoskodhatnak a közös védelemről és halászhatnak-vadászhatnak-madarászhatnak az egyre szűkülő vadászterületen. Ez ugyan a kormány malmára hajtja a vizet, de átmenetileg biztonságos.

És, mint tudjuk, mi több, mint száz éve átmeneti időkben élünk.

Így lesz a populizmusból tribalizmus, így lesz a belpolitikából törzsi háborúk sora, vannak nagyobb és kisebb törzsek, ezek időnként megeszik egymást és megskalpolják az ellenséges harcosokat.

No, de hol ebben a hiba?

Magukban a törzsekben, a kategóriákban. Lehet egy ember, egy választópolgár egyszerre kormánypárti (vagy ellenzéki) és közben filozófus, mozgássérült, lehet ezzel egy időben és mellesleg baptista vagy izraelita, szeretheti a salátát és/vagy a pacalt, ihat ugyanazon ember egy napon kávét is, törkölypálinkát is. Nem lehet, nem szabad felállítani a kategóriákat, miszerint a mi hatalmunk csak a törkölyhitű pacalevőké, le a salátazabálókkal – és fordítva sem szabad, ugyanis ez értelmetlen.

Attól, hogy valaki pacalt eszik, még lehet kiváló idegsebész, attól, hogy valaki idegsebész, járhat lóversenyre, és ennek az egésznek semmi, de semmi köze a politikában egyedül jogosult kategorizáláshoz, vagyis az eszmék és tettek alapján való besoroláshoz.

Hogy mi a populista állam sorsa?

Törvényszerűen tribális, törzsi, állandó belharcban égő állammá alakul.

És mi ennek a tribális államnak a sorsa?

Nyilvánvalóan a további atomizáció, egészen addig, míg már mindenki a maga törzse lesz és mindenki harcol mindenkivel.

Mi erre a megoldás?

Az, hogy ne ítéljünk, ne kategorizáljunk, hogy ne kategorizáltassunk, ne soroljunk embereket törzsekbe és így minket sem címkéznek fel.

Ezt elvárni a törzsi háborúk lázában égő magyar társadalomtól több volna, mint idealizmus, itt egyelőre az egész ország a dicsőséges végkifejlet, a „mindenki mindenki ellen” felé törekszik.

Egyének, pártok, mozgalmak – mindenki.

Hagyjuk a fenébe az értelmet, kérem.

Hagyjuk a törzseket is. Ne álljunk meg félúton.

Amondó lennék, felebarátaim: másszunk vissza egyenesen a fára.

Az lenne a legradikálisabb megoldás.

És logikusan következne az előzményekből.

Szerző: Szele Tamás
Forrás: Huppa

Olvasta már?

A tanári kar negyede felmondott a budafoki Budai Nagy Antal Gimnáziumban

Az Eduline-t egy szülő tájékoztatta arról, hogy a gimnázium tanári karából a nyár folyamán tizenketten …