VÉLEMÉNYVÉLEMÉNY - KULTÚRA

Szerb Antal: 1901-1945.

Feltöltve: 2014. január 27.

A keresztfiú

szerb-antal„A Szépség aranyüledéke gyakran mocskos folyók iszapjából csapódik le, és ezért szeretjük a nagy zavaros folyót, a Történelmet.”

Ezzel a mondattal fejezte be Szerb Antal 1943-ban írt utolsó novelláját. A herceg a címe. Főszereplője az olasz reneszánsz egy kisszerű, ám Galilei nyomán a Földet magát is a megszámlálhatatlan világok egyikének tartó zsarnoka, „… valami lényegtelen és nemtelen közember a csillagok megdöbbentő hierarchiájában. És ha ez így van, kérdezi(maga a zsarnokocska) eltűnődve és riadtan egyik levelében, vajon akkor hogyan lehet az, hogy Isten éppen ennek a tizedrangú kis csillagnak a megváltásáért áldozta fel Egyszülött Fiát?”

Szerb Antal egy évvel korábban az alábbi mondatot írta a naplójába: „A zsidóság tragédiája az, hogy nem dicsekedhet a legnagyobbal, amit adott, Jézussal és a kereszténységgel.”

Akkortájt a parlamentben Magyar irodalomtörténet című munkájának betiltásáról folyt a szó,„Égessék el a könyvet!”, javasolta volt hangosan az országgyűlési képviselők egyike, jelesül Baky László.

Szerb Antalt 1945. január 27-én katolikusként, a zsidósága miatt verték agyon.

Akkor már gyenge volt nagyon. Nem tudott megállni a lábán. Megtámasztatták hát a rabtársaival. Hogy puskatussal szétverhessék a fejét.

Gyilkosai fiatal nyilasok voltak, s bizonyára nem tudták, hogy Prohászka Ottokár keresztfiával végeztek. Talán a legendás püspökről se hallottak sokat.

Szerb Antal azonban tudta, tudnia kellett, hogy elpusztításának a saját keresztapja jóvátehetetlenül a részese.

Szülei vélhetően megtiszteltetésnek vélték, hogy egy Rómában tanult és felszentelt pap – akit esztergomi lelki vezetőként a századforduló idején a magyar katolikus megújhodás programadójának is neveztek – egyáltalán elvállalta az asszimilált zsidó családban született gyermek keresztapaságát. Bizonyára nem olvasták a katolikus folyóiratokban megjelent cikkeit, amelyeket utóbb (Prohászka Ottokár püspökké avatásának centenáriumán, 2005-ben) a boldoggá avatásáért imádkozók reveláció erejűeknek minősítettek. Ezek egyikében (a Magyar Sion hasábjain, 1893-ban publikált A zsidó recepció című dolgozatában) nemhogy nem tagadja a saját anitiszemitizmusát – amint azt főpap-polititikusként később többször is megtette –, hanem a keresztény erkölcstan és a keresztény társadalmi rend képviseletében az antiszemitizmus jogosultságának bizonyítására vállalkozott: „Az antiszemitizmus a keresztény erkölcstan és a keresztény társadalmi rend reakciója, s mint ilyen, a legjogosultabb mozgalom, minek bizonyítására vállalkozunk!”

Márpedig ez az ember lett az 1901. május 1-jén született Szerb Antal keresztapja.

Aki a fenti írása tanúsága szerint már korábban nyilvánosságra hozta a zsidóságról kialakított álláspontját: „A zsidóság fekélye már csontvázzá rágta a keresztény magyar népet, s a nemzetnek nagy részét koldusbotra juttatta.”

Különös véletlene a sorsnak, hogy amikor a piaristák gimnáziumában jelesen érettségizett keresztfiú1920 szeptemberében beiratkozott a pesti egyetem bölcsészkarára, éppen a keresztapjának volt jelentős szerepe abban, hogy a magyar zsidó fiatalság felsőoktatási intézményekben történő továbbtanulását korlátozó, úgynevezett numerus clausus törvényt fogadott el a magyar parlament. A törvényjavaslatot támogató beszédében Prohászka Ottokár a már beiratkozott zsidók visszahívásáról ekként vélekedett: „Én is tisztelem a jogot, tisztelem azoknak jogát, akik már beiratkoztak, hogy folytathassák tanulmányaikat, de ha az immatrikulált nem állja meg helyét az igazoló-bizottság előtt, ha rá lehet sütni a nemzetköziségnek, a hazátlanságnak és a destruktív irányzatnak bélyegét, akkor azt mondom, hogy itt a jog határozottan megszűnt, vagy legalább is azt mondom, hogy ez egy kisebb jog, amelynek egy nagyobb jog előtt okvetlenül meg kell hátrálnia. Itt a közösség nagy joga áll előttünk, a magyar keresztény fejlődés nagy joga áll szemben a kisebb joggal, az egyes egyének jogával, olyan egyénekével, akik kompromittálva vannak, akik az igazoló-bizottság ítéletét nem állják, akiknek tehát mindenesetre a rövidebbet kell húzniok.”

A keresztfiú feltehetően felismerte, hogy a törvény szerint a magyar állam a keresztény hitre tért zsidókat nem kereszténynek, hanem zsidónak tekinti akkor is, ha papírjaikon keresztény vallás szerepel. És ha esetleg mégis azt képzelte volna volt, hogy őrá, a római katolikus vallású zsidóra nem vonatkoznak ezek a mondatok, egy évvel később az Ébredő Magyarok Egyesülete közgyűlésén ebbéli hitéből maga a keresztapja ábrándította ki. Már amennyiben a tudomására jutott, amit Prohászka Ottokár ott hangoztatott:

„Vannak keresztelt emberek. Abból van elég. Ez azonban nem keresztény kurzus, hanem a kereszteltek kurzusa. Tagadni nem lehet, hogy ez nem szellem és élet, nem erő és valóság. Ez csak olyan rakéta, mely puffog, izzik, fénylik, színt játszik, de amelynek vége korom, piszok és üres tok és semmi más… Ráfogják az Ébredő Magyarok Egyesületére, hogy az zsidópusztító egylet. Ez nem igaz, mert az ébredők csak a magyar fajt védik. Hiába mondja akármilyen tekintély, hogy a jogrend, az egyenlőség mindenkinek egyenlő jogot kíván. Lehet-e ez? Egy példát említek. Ugy-e, a görény is csak állat, s e mivoltánál fogva helyet kívánhatna a — tyúkketrecben is.”

A keresztfiú, persze, bizonyosan antiszemitának tartotta az új törvényt. Annak ellenére, vagy éppen azért, amit főpap-politikus keresztapja mondott az elfogadásáért a parlamentben: „…a numerus clausust a közvélemény általában antiszemitizmusnak ítéli, azt mondhatnám, bélyegzisok tekintetben. Azt gondolják egyáltalában, hogy mi  a numerus claususszal a zsidóságot el akarjuk nyomni és a keresztény nemzeti társadalmat kiváltságban akarjuk részesíteni az ő kulturális jogaiknak leszorításával. A numerus clausust… a magyar középosztály leromlása ellen és a magyar faji géniusz veszélyeztetése ellen kontempláljuk. Úgyhogy nem antiszemitizmusról van itt szó egyáltalában — ezt nagyon szeretném belekiáltani a magyar világba — hanem ez faji önvédelem.”

Szerb Antal legfeljebb nem hitt a keresztapjának. Tudta, hogy nem igaz, amivel az új törvény elfogadását  Prohászka Ottokár megindokolta: „Nemcsak a magyar középosztály leszorulásában,leszorításában van a probléma, hanem a magyar faji géniusz romlásában. Ha az ember a magyar irodalmat nézi, amire a kultuszminiszter úr is rámutatott, okvetlenül azt látja, hogy a zsidóértelmiség térfoglalása a magyar irodalom elzsidósodását eredményezte.”

Nem, a keresztfiú tette a dolgát: elvégezte az egyetem magyar-német szakát, közben megtanult angolul és franciául, verseket és kritikákat publikált jeles irodalmi folyóiratokban, majd a Himnusz költőjéről írt disszertációjának benyújtása után doktorrá avatták.

Nem zavarta, hogy keresztapja parlamentben elmondott beszéde részletes és tipikus antiszemita ideológia jegyében fogant, amelynek természetes része volt a nemzetvédelem igénye, s az antiszemita-vád elhárításának valamennyi ismert fordulata:

„Mi akarjuk védeni a magyart; mi akarjuk védeni a magyar keresztény középosztályt; mi akarjuk védeni a magyar kultúrát, a magyar faji géniuszt, semmi egyebet nem akarunk. És ha ez a védekezés a liberalizmus ellen van, akkor szakítok ezzel a liberalizmussal.”

Talán arra sem fordított figyelmet, hogy numerus clausus a magyar zsidóság feltétel nélküli jogegyenlőségének és emancipációjának elvét megtagadta (Schmidt Mária megfogalmazásában„elsőként ütött rést a magyar zsidóság feltétel nélküli jogegyenlőségének és emancipációjának elvén”), részint, mert hithű katolikus volt, részint, mert a törvény végrehajtását nem tapasztalta.

Miután a keresztapja meghalt (1927-ben) és a numerus clausus visszavonatott (1928-ban), beleáshatta magát a regényelméletbe, az angolszász és a világirodalomba. Műveivel több mint egy évtizeden át részese lett a különféle nemzetbeli alkotók egymást termékenyítő folyamatának, írói alkotásaiban gyarapodott a misztika, s irónikusan szemlélte az egyre jobban borongó önmagát. Mert borongott ugyan, de nem feltétlenül érzékelte a magyar politikai vezetőréteg és a magyar zsidóság vezetése közötti viszony alakulását, a zsidóknak a megváltozott kül- és belpolitikai helyzetnek megfelelő alárendelt szerepének konzerválását, előttük a köz- és államigazgatás, valamint a fegyveres testületek kapuinak bezáródását.

De érzékelte, érzékelnie kellett, hogy fogy körülötte az alkotói tér, s hogy akik a rádióelőadásaitól megfosztották, irodalomtörténetét betiltották, továbbá megszüntették a Nyugat című folyóiratot, azok egy része a keresztapja hazafiasan keresztény hitvallására hivatkozva tette ezt.

Fokozatosan szinte minden időszerűvé vált, amit a Prohászka Ottokár mondott. Például a fajvédelemről. A náci fajvédelem ugyan különbözött az általa használt fogalomtól, de magyarországi változata a püspök-politikus mondataiból táplálkozott. Akár csak Ébredő Magyarok Egyesülete, s más, hasonló elvek alapján szerveződött mozgalmak, csoportok, szervezetek sora. Akarom – mondta 1921-ben, az Ébredő Magyarok Egyesületének közgyűlésén Prohászka Ottokár –„akarom, hogy az ébredő magyarság szervezkedjen, egymás oldalán szorosan haladjon, hogy szervezkedjen öntudatosan, hogy szervezkedjen utcák szerint, hogy szervezkedjen gárda módra. Hadseregünket elvették, elsorvasztották. De hát mi teszi a hadsereget? Nézzenek oda föl Írországba, hogy mi teszi. Mi az oka

annak, hogy Írország a legnagyobb hatalommal szemben ki tudta vívni szabadságát? Ott nem volt mundér, de volt gárda. Ott szövetkeztek, szervezkedtek. Ott az angol nem tudhatta, melyik a káplár, melyik a frajter, mert senki sem árulta el. Kossuth azt mondta, hogy leborul a nemzet nagysága előtt; hát ilyen nagy nép előtt, mint az ír, mi is mondhatjuk, hogy leborulhatunk, mert ott nincs árulás, nincs zsidóság, romlasztás, bomlasztás, repesztés… Tehát, szervezkedjünk,szervezkedjünk, szervezkedjünk! Ha azt mi megértjük, hogy csak mi magunk segíthetünk magunkon, akkor bízom az ébredő magyarokban. Megírtam az újságban is, most élőszóval is hangoztatom, hogy az ír nemzeti mozgalmat úgy hívták: sinnfein. Magyarul: mi magunk. Hát minket nem fognak hívni sinnfeinistáknak, de mi leszünk a «Mi magunkisták»…Ne olvasson senki zsidó újságot, és ha van 100 koronája, adja ide, az ébredő sajtóra.”

Nemcsak két évtized múltán hatottak, de most is hatnak a katolikus egyház kiemelt példaképei, és a jobboldali-konzervatív irányzatú szervezetek iránymutató, identifikáló történelmi személyiségei közé további fél évszázad után emelt, egykori székesfehérvári püspök szavai. Amiképpen az általa meghonosított hungarizmus fogalmát a maguk módján értelmezve vették át a nyilasok és veszik át a szebb jövőt ígérő mai nácik.

Annak az esztendőnek a novemberében, amely évben Szerb Antal könyvének elégetését hangos szóval a parlamentben indítványozta Baky László (aki később belügyi államtikárként vagoníroztatta be a csendőrökkel a koncentrációs táborok felé gördülő vonatokba a magyarországi zsidókat) ezt írta naplójába Prohászka Ottokár római katolikus keresztfia: „Megtaláltam a definíciómat: magyar anyanyelvű zsidó vagyok.”
Először 1943-ban, utoljára 1944. június 5-én hívták be munkaszolgálatosnak. Akkor, amikor (ismét  Schmidt Máriának Diktatúrák ördögszekerén című, Budapesten a Magvető által 1998-ban megjelentetett értekezéséből idézve) „a náci bábok által dirigált ország nem védte többé zsidó polgárait”. Schmidt Mária szerint „a hagyományos uralkodó körök egy részének az utolsó pillanatban még sikerült a katonaköteles korban lévő zsidó férfiakat munkaszolgálatra behívni, és ezzel megmenteni őket a deportálástól”. Így mentették meg Szerb Antalt is, aki más, csak a zsidótörvények értelmében zsidónak tekinthető értelmiségiekkel együtt az úgynevezett védett századok egyikébe került, amelynek irányítását november végén vették át a nyilasok. Hogy aztán ezernyolcszáz sorstársával sáncot ásson az ország nyugati határán. December 16-án a feleségének címzett levélben ez áll: „Általában az a hely, ahol most vagyunk, Balf, átkozott egy hely, és minden tekintetben nagyon rosszul megy nekünk. És most már nincs más reménységem, mint az, hogy a háborúnak nemsokára vége lesz, ez tartja még bennem a lelket.”

Szilveszter éjszakáján Prohászka Ottokár keresztfia betegen, tetvesen és éhesen a rabtársainak állítólag József Attiláról és Shakespeare-ről tartott előadást.

Íme utolsó regénye előszavának záró mondata: „És a tényeket megmagyaráztam, amennyire szükségesnek látszott és amennyire tudtam; tettem ezt abban a szerénységre intő tudatban, hogy a történelem végeredményben megmagyarázhatatlan.”

Aczél Gábor

 

osztom

Szerző: Aczél Gábor/dalit.hu

Forrás:

Kapcsolódó cikkek