Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Zsohár Zsuzsa: Vándortündérek – magyar egészségügyisek külföldön

Zsohár Zsuzsa: Vándortündérek – magyar egészségügyisek külföldön

Bár a XXI. század második évtizedét tapossuk, a mai napig meglepődve nézünk fel, ha egy orvosi rendelésre férfihang szólítja be a beteget a vizsgálóba. “A lányok nővérnek mennek, a fiúk orvosnak tanulnak”. Elfogadott sztereotípiák, amiket az újabban használt “ápoló” és “gondozó” kifejezések csak nagyon lassan képesek elhalványítani. A Friedrich Ebert Alapítvány legfrissebb kutatásának egyik leghangsúlyosabb pontja lett az ápolási és a gondozási feladatok körül a nemi szereposztásban tapasztalt, rendkívül szélsőséges egyensúlyhiány..

Nem csak a családtagok – akár gyerek, akár idős rokon – ápolási és gondozási feladatát látják el ma Magyarországon túlnyomó többségben nők, hanem az egészségügyi ellátásban is javarészt “nővérkék” viselik gondunkat, míg a felelősségteljes orvosi pozíciókban a férfiak dominálnak.

Magyarország uniós csatlakozása óta a jól képzett és helyi viszonylatban olcsó szakembereket több ezres nagyságrendben szívta el a nyugat-európai beteg- és idősgondozás.

A személyzetet mindig szállodában helyezték el

Noémi fiatal szemészként csöppent bele rögtön 2004-ben az angliai rendszerbe. Akkortájt a vidéki kórházakban nagyon megugrott a szürkehályog-műtétek várólistája, és a Nagy-Britanniában az egészségügyi rendszert működtető NHS (National Health Service, Nemzeti Egészségügyi Szolgálat) leszerződött egy magáncéggel, amelyik az országot két vizsgáló és két műtőkamionnal járva, pár év alatt felszámolta a problémát.

“Nehéz volt bekerülni, főleg azoknak a kollégáknak, akik műteni akartak. Szerencsém volt, két évig jártam az országot. A kihúzható konténeres kamionban volt váró, több vizsgáló, gyógyszerraktár, nővérszoba, mosdó – mikor végeztünk, minden beteggel elégedettségi kérdőívet töltettek ki, ahol nem csak a mi munkánkat értékelték, hanem még a vizsgálat közben fogyasztott tea és sütemény minőségét is.”

“Kétgyermekes anyaként óriási élmény volt kétnaponta más vidékre utazni és két hét alatt annyit keresni, mint otthon a kórházban ügyeleti pótlékkal együtt másfél év alatt. – meséli. – Igen, elsősorban anyagi okai voltak, aztán mire megszületett a harmadik gyerek, el is fogytak a várólisták. Jókor voltam jó helyen.

Hiába dolgoztunk nagyon sokat, a körülmények kompenzálták ezt. A személyzetet mindig szállodában helyezték el, a betegek pontosan érkeztek taxival, mi pedig egy nap akár hetven embert is elláttunk. Persze a helyi kórházak, amiknek a parkolójába beállítunk, fújtak ránk. Az NHS ezzel a szolgáltatással akadályozta meg, hogy a helyi orvosok a várólistákat kihasználva elkezdjenek saját zsebre dolgozni.”

Egyetemi kutatóból idősgondozó

A minőségi szervezést, az angliai egészségügyi ellátás betegre szabott szolgáltatásokban Kinga is egyetért. Ő néhány éve dolgozik bentlakásos idősgondozóként Angliában. Az idősek közül sokan előre gondoskodtak magukról, így a nyolcvanas, kilencvenes éveikben is megengedhetik maguknak az apróbb luxuscikkeket és a magánápolókat.

Azok a családok, akik saját forrásból finanszírozzák az idősek ellátását, gyakran dolgoznak ügynökségekkel. A beosztás rugalmas, de legalább 3-4 hetes gondozást jelent, minimális szünetekkel.

“A gondoskodás egyfajta adás, ami mindkét félnek jó. Ugyanakkor át kell gondolnunk a gondoskodáshoz való viszonyunkat. A társadalom jelenleg, még az Egyesült-Királyságban is, megfosztja a férfiakat ettől a kölcsönös és nagyon pozitív élménytől. Nem csak anyagi, hanem nagyon mélyen gyökerező szociális okok miatt sem tudnak részesei lenni ennek a férfiak.”

Kinga egyetemi kutatói pályáról, a genderérzékeny településfejlesztés felől kanyarodott először a hospice-ápolás, majd az idősgondozás felé. Családjának felnőtt tagjai, férje és édesapja, nem csak bátorították, hanem a klasszikus nemi szerepeket teljesen felszámoló munkamegosztás révén hatékonyan támogatták is.

Mivel Kinga férje Máltán kapott állásajánlatot és a kamaszodó gyerekek az egyetemi kutató szülők meglátása szerint egyre silányabb minőségű oktatást kaptak Magyarországon, néhány éve oda költöztek.

A szabad gondolkodású, modern szereposztással működő család nem is kerülhetett volna ettől ellentmondásosabb helyzetbe. A szigorúan vallásos, katolikus országban például alig pár évvel az érkezésük előtt engedélyezték a válást, a hagyományos nagycsaládok együttélése pedig a rugalmatlan keretek miatt mélyen gyökerező társadalmi feszültségeket eredményez.

“Először egy helyi idősotthonban helyezkedtem el. A felszereltség meg sem közelítette azt, amit azóta Angliában megszoktam. A bérezés eléggé alacsony volt – bár helyi viszonylatban az angol sem kirívó –, így a gondozók többsége hozzám hasonlóan külföldi volt. Nagyon sok afrikai és szerb ápoló dolgozik a szigeten. Nem jellemző egyébként, hogy az idősek otthonba kerüljenek. A hagyományos értékrend folytán még erős a család összetartása. Ennek eredményeként Máltán is túlnyomó többségben a nők gondoskodnak.”

Az iskoláért, amellett, hogy jó volt, magas tandíjat kellett fizetni.

“Málta helyett eredetileg egyébként is Angliába készültünk. Az ügynökségeken keresztül gyorsan megtaláltam a helyem. Nem is annyira az elhelyezkedés volt nehéz, hanem magára hagyni a családomat. A gyerekek ugyan már nagyobbak voltak, de a férjemnek teljesen új volt ez a világ. Egyáltalán nem látta át a háztartás rendszerét.

Nekem viszont, bevallom, egy újjászületés volt. A saját életciklusaink tudatos kezelése révén felismerhetjük azt a potenciált, ami a gyereknevelés lezárulta után szabadul fel bennünk. Talán az újonnan felfedezett szabadság, talán a máltaihoz képest sokkal jobb körülmények miatt, vagy azért a létbiztonságért, amivel sikerült a gyerekek iskoláztatását fedezni, de mindenképp nyertem a váltással.”

Az újonnan felfedezett szabadság persze felelősséggel is jár. Szakmai szupervízió az NHS és a magánügynökségek rendszerében nem jár automatikusan. A munkahelyi feszültségeket, konfliktusokat, pszichés terhelést mindenki a maga útján vezeti le. Kinga ebben is sokat köszönhet a budapesti hospice-képzésnek, ahol a mai napig is használt technikáit tanulta.

“Nekem könnyű. A férjemmel mindketten tudományos kutatók vagyunk, a gyerekeink tökéletesen felvették a ritmusunkat. Családilag a három rendszerből, amiben éltünk, sikerült a legszerencsésebb ötvözetet kialakítani. Ehhez persze kellettek az erős alapok.

Úgy gondolom, az ilyen hosszú távollétekkel járó munka a kapcsolatok alapját hozza fel a felszínre, azt erősíti meg, ami a házasság alapja. Nálunk ez szerencsére a kölcsönös tisztelet és az erős bizalmi kötelék volt.”

A máltai nyirkos telek helyett Kinga kifejezetten örül az angliai télnek, ahol kint valódi hideg, bent pedig rendes fűtés várja. A kétlaki életet nem kívánja feladni, mert munkáját többnek érzi puszta pénzkereseti forrásnál.

“Természetesen nem egyszerű, hiszen minden családnál, minden ápoltnál újra és újra meg kell húzni a határokat. Ma már olyan fokú Nyugat-Európában az ápolási szakmában a munkaerő-hiány, hogy sokan akár rászorultságból is belevágnak a gondozásba. Ez a szorult helyzet hozza aztán azt, hogy a friss ápoló nem tudja határozottan meghúzni a határait és kiszolgáltatottá válik.

A családoknál persze előfordul, hogy az ápolás mellé tartozó apróbb háztartási feladatokat ránk bízzák. De az, aki nem ismeri pontosan a feladatkörét, esetleg félelemmel, saját, fel nem dolgozott traumákkal érkezik, nagyon könnyen ráfizethet. Amellett, hogy sokan félelemből nem mernek nemet mondani, ilyen helyzetekben a szexuális jellegű túlkapások is gyakoribbak.

Annak, aki tartósan ápolóként akar dolgozni külföldön, meg kell tanulnia nem csak a nyelvet, hanem a saját kompetenciáit is nagyon világosan és határozottan körülhatárolni.

Nagyon gyakoriak – még ebben az alapvetően szabad társadalomban is – a férfi-női játszmák a gondozó és a család között. Mindezt tovább nehezíti, hogy az idős családtagok teljesen más traumákkal, teljesen más sztereotípiákkal nézik az ápolót, mint a fiatalok. Sok idős néni azért nem fogad el egyáltalán férfi ápolót, mert korábban, a régebbi társadalmi berendezkedésben olyan traumák érték a férfiak részéről, hogy mostanra már nem szeretne, csak nőt beengedni a saját komfortzónájába.

Minderre bizonyos mértékig figyelemmel kell lenni, de nem szabad elfelejteni, hogy a gondozónak nem feladata sem a család, sem az ápolt mentális karbantartása, a problémamegoldásról nem is beszélve.

Az egyértelmű játékszabályok kialakítása viszont nagyon finom odafigyelést igényel. Új helyre érezve nem engedheti meg magának az ápoló, hogy leültet mindenkit és célirányosan megszabja a kereteket. Az első hét általában épp ezért a feltérképezésről szól.

Ha pedig valahol nem alakul ki a kémia, akkor nem szabad erőltetni. A rendszer alapvetően védi a munkavállalót és nem kardinális probléma az áthelyezés.”

A családok sokkal kevésbé esnek szét egy krónikus betegség miatt

Olga, aki a németországi ápolói munkája előtt másfél évtizedet húzott le több magyar kórházban, ugyanerre a megállapításra jutott.

“Fontos meghúzni a határokat. Nővérként nekem a beteggel kell foglalkozni, hiszen ha bármi történik vele, akkor engem vonnak felelősségre. Fontos szempont, hogy nálunk mindig a betegnek van igaza.”

Olga szakmai profizmusa minden egyes szavából süt. Lányai születése előtt a kisiparban dolgozott, és a GYES után kezdte el magát átképezni először nővérré, aztán diplomás betegápolóvá. A családot jószerével két lánya jelentette számára, akik azonban, mivel maguk is gondoskodásra szoruló kisgyerekek voltak, semmiben sem tudták segíteni. A kitartó tanulásnak végül meglett az eredménye. A speciális képzéseknek köszönhetően Olga tudása manapság a nyelvi nehézségek ellenére nagyon keresett Németországban.

“Mielőtt kijöttem, elvégeztem egy intenzív nyelvtanfolyamot, de azért az elég kevés tudást ad a mindennapokhoz. Mára már el tudom mondani azokat a dolgokat, amik fontosak a munkámhoz és a beteggel is meg tudom magam értetni. Az viszont, hogy a családdal társalogjak, sokszor gondot okoz.”

Manapság már vannak olyan német kórházak, ahol a frissen felvett, zömében kelet-európai munkaerő a kiutazás után először nyelvtanfolyamra megy és már a 3 hónapos nyelvi képzés alatt is segédápolói fizetést kap. A speciális tudás és a sokévi tapasztalat, így Olgáé is, pedig egyre keresettebb.

“A rendszer nagyon összeszedett, minden gördülékenyen megy. Mire a beteg kikerül a kórházból, már minden elő van készítve. Az állami és a sokak által fizetett magán egészségbiztosítás gyakorlatilag mindent lefed, az otthoni ellátást pedig kifejezetten preferálják.

Egyáltalán nem ritka, hogy az otthon ápolt beteg lélegeztető gépen van, szükség esetén 24 órás nővérszolgálattal. A családok sokkal kevésbé esnek szét egy krónikus betegség miatt. Nem helyeződik rájuk az a társadalmi nyomás hogy valakit ápolni kell. Ha valaki mégis ezt választja, a betegség súlyossága fokának függvényében még szabadságot és a biztosító részéről finanszírozott váltótársat kap.

Ápolóként szakmailag és eszközökben is kitárult a világ a bentlakásos ápolásban. A munkaidő ugyan sokszor hosszabb, mint egy magyar kórházban, de a feladat tizedannyi.

Az első idő nehéz. Nehéz távol lenni a családtól, az otthontól. Az öreg fát már nem ültetjük át – a kényszer viszont nagy úr.”

Olga nagyobbik, Magyarországon élő lánya tavaly spontán légmellet kapott, és a műtét során elkövetett orvosi hiba miatt sokkal lassabban gyógyult. A kórházban Olga végig a lánya mellett volt, két hónapon keresztül ő ápolta. A fiatal nő, rendszerszinten szervezett, hatékony házi utógondozás híján, csak sokkal később hagyhatta el az intézményt, mint akár Olga németországi betegei.

Amíg lánya kigyógyult a légmellből, ismét felgyűlt az adósság. Az asszony semmiféle ápolási díjat, segítséget nem kapott, csupán barátaira számíthatott.

“Most ezt az időszakot dolgozom le és fizetem vissza apránként azokat a tartozásokat. Nehéz emellett egy családot összetartani. Az otthon ledolgozott húsz év alatt majdnem minden ápoló családja széthullott a környezetemben. Nehezen tolerálták az éjszakai műszakot, a folyamatos készenlétet, a képzéseket. Az orvosoknál egy kicsit másképp volt. Talán a válás miatti presztízsveszteség is szerepet játszott ebben.”

Ha minden igaz, egy év múlva szeretne hazaköltözni. Nagyon sok jó szakemberrel találkozott Olga Németországban, de úgy tűnik, hogy az irgalmatlan ápolóhiány már a “selejtet” is hozza magával, ahogy ő fogalmaz. Tervei szerint valahol az osztrák határ mellett telepedne le, hogy Magyarországon, a frissen megszerzett német nyelvtudással kombinálva teremtsen magának stabil egzisztenciát – és végre egy stabil otthont.

Az ápolás nem jelentheti azt, hogy valaki cselédsorban dolgozik

Brigi négy éve az osztrák-magyar határ mellett lakik és az ápolói szakma talán legkeményebb feladatát végzi jelenleg: gyermek hospice-betegekkel dolgozik. A gondozói munkát ő is jóval többnek érzi puszta kenyérkeresetnél. A hivatása.

“Korábban idősekkel is sokat dolgoztam. Meglepő, hogy a társadalom mennyire szét van esve. Az idős szülők és a gyerekeik között sokszor az egyetlen kapocs a konyhapénz. A fiatalabbak nem tudnak mit kezdeni az öregséggel, hiányzik a generációs összetartás.

Mindaddig, míg valaki a kórházban van, maximális kiszolgálást kap. Az intézményrendszer elképesztően gördülékenyen van megszervezve. Még nem fordult elő olyan, hogy bármilyen eszköz- vagy gyógyszerhiány miatt valamelyik betegemnek várnia kellett volna.

Most egy éberkómás kisfiút ápolok. Ha betelefonálok a háziorvosnak, vagy a kórházba, hogy valamire szükség van, előzékenyen visszakérdeznek, hogy egy óra múlva megfelel-e.

Ugyanakkor gyakran tapasztalom, hogy a családok megpróbálnak visszaélni ezzel a helyzettel. Általában magyar, bolgár, román, szlovák kollégákkal találkozom, akiket egészen elképesztő módszerekkel vesznek rá arra, hogy például az éjszakai műszak alatt kivasaljanak az egész családnak.

Nagyon fontos, és ezt sehol nem mondják el: meg kell húzni a határokat. Az ápolás nem jelentheti azt, hogy valaki cselédsorban dolgozik. Egyébként ott, ahol a nővért rá lehet kényszeríteni ilyen dolgokra, előbb-utóbb nagyon csúnya játszmák alakulnak ki. Először csak egy-egy adag étel tűnik el, később a mosópornak vagy az öblítőnek is hűlt helyét találja a váltótárs.

Ha viszont mindkét fél betartja a normákat, akkor el fogjuk érni a célt, mégpedig hogy a beteg jól érezze magát. Volt például egy nagyon idős hölgy, akivel összekacsintva csippentettünk le annyit a konyhapénzből, hogy elmehessünk a planetáriumba. Ha már a végén járunk, akkor legalább élvezzük – mondta. A karomban halt meg, százkét évesen.”

Az ápolók és a gondozók azonban ettől sokkal intimebb rétegekbe is bevonódnak. A fürdetéssel megszűnik a szemérem a beteg és a gondozó személy között, a családok élete pedig nyitott könyv.

“Határozott és nyers vagyok, ha férfi páciensről van szó. Ez nagyrészt segít elkerülni az inzultusokat és a kellemetlen helyzeteket. Ugyanakkor a képzés során külön kiemelték, hogy a beteg testi, lelki, fizikai szükségleteire is oda kell figyelnünk, az ehhez szükséges feltételeket biztosítanunk kell. Nem kérdés tehát, hogy egy szexuálisan még aktív gondozottnak gondoskodnunk kell arról, hogy a megfelelő partnerrel, megfelelően előkészített és lefertőtlenített környezetben élhesse meg a vágyait.

Ausztriában viszont sok minden változott. Régebben sorban álltak a nővérek, míg ma, főleg a határ közelében, lepkehálóval kell fogni a gondozókat. Ennek több oka is van. Egyrészt a fizetés, ami nyugatra haladva emelkedik, másrészt pedig a provincialitás is a nyugat felé haladva csökken. Talán mostanra kezdik el az Ausztriában a bentlakásos gondozókra települt ügynökségi maffiát felszámolni a hatóságok és a járulékokat is csökkentették egy kicsit.

Ugyanakkor a helyzet paradoxona, hogy azóta becsülik meg rendszerszinten jobban a házi betegápolókat, mióta egyre többen mennek még nyugatabbra. Németország-Svédország felé jobbak a munkakörülmények, magasabbak a fizetések is.

Annak ellenére, hogy jól fizető, megbecsült munkám van, azt hiszem, emberileg mindenki ott tud a legjobban érvényesülni, ahol született. Hiába volt nagyon nehéz megélnem egyedülálló, fiatal anyaként az autista fiammal Magyarországon, Ausztriában mindig egy kelet-európai nővér maradok, aki kéthetente jön a műszakba.”

A hagyományos társadalmak a szigorú szabályok szerint kötött nemi szerepeken keresztül hatékonyan tudják szabályozni a gondozásra szorulók ellátását, míg az individualista, posztindusztriális közösségek mind az előgondoskodással, mind a magasan fejlett szociális és egészségügyi hálóval meg tudják védeni sérülékennyé vált tagjaikat.

Mély válság a jelek szerint a két világ közé ékelődött kelet-európai társadalmakban van, ahol a hagyományos családmodell már, a posztindusztriális, jóléti gondoskodási modell még nem alakult ki.

A Friedrich Ebert Alapítvány kutatása szerint a közép-kelet-európai régió női gyakran dupla feladatot látnak el azzal, hogy egyszerre gondozók és kenyérkeresők. A gondozási krízis viszont az a lassan kifejlődő krízishelyzet, ami nem veszélyeztet hirtelen katasztrófával és nem sodor veszélybe kiemelkedő társadalmi értéket. Az emberi élet értéke, prioritása és a rendszerben kódolt, megvalósított értékmegőrzés nem alkot működő rendszert. A kimondott értéket, az életet, maga a rendszer csak korlátozottan szolgálja és ez értékválság a krízis gyökere. A rendszer-érték disszonancia végeredményben megkérdőjelezi a halálhoz való hozzáállásunkat is.

“Egyszer egy rákos kisfiúnál dolgoztam. Végstádiumos volt. Szörnyű volt nézni, ahogy haldoklott, amilyen fájdalmai voltak. Aztán egyszer, ahogy ránéztem, láttam, hogy kisimul az arca. A halál maga nem fáj, csak az odavezető út nehéz. Az ölembe emeltem. Rám nézett és azt mondta, hogy most jó, üldögéljünk még így egy kicsit. Jó, válaszoltam. Velem maradsz? – kérdezte. Veled, végig. Akkor jó, így már nem félek… – válaszolta, és lehunyta a szemét.”

(A fotó illusztráció)

Szerző: Zsohár Zsuzsa
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Gruevszki-ügy, Brexit, Románia, Merkel – Nemzetközi sajtószemle

Frankfurter Allgemeine Zeitun: A tiszta jogi ügy A Gruevszki-ügyről továbbra is igen sok sajtóorgánum számol …